KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
   2018/augusztus
TERMÉSZET VS. CIVILIZÁCIÓ
• Nemes Z. Márió: A Nagy Szakadék Xenoökológia a természet „halála” után
MAGYAR MŰHELY
• Pazár Sarolta: Ráncok a lélekben Zolnay Pál (1928-1995) – 2. rész
TERMÉSZET VS. CIVILIZÁCIÓ
• Varró Attila: Végtelen világ Sarkvidéki ökohorror
• Pernecker Dávid: Annyi mindent nem láttunk még Bolygónk, a Föld 2.
• Barotányi Zoltán: Fentről minden szebb Volt egyszer egy bolygó
ÚJ RAJ
• Pernecker Dávid: Szembe nézni, nem megtörni Alex Garland
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Lélekmérnök önarcképek Kádár-kori álmok
• Soós Tamás Dénes: „Feketeseggű lettem” Beszélgetés Csuja Lászlóval
• Kránicz Bence: Eszkimó asszony gyereket nevel Virágvölgy
• Szivák Bernadett: Aki bújt, aki nem Beszélgetés Schwechtje Mihállyal
JURAJ HERZ
• Zalán Vince: Valóságos és képzelt sátánok Juraj Herz (1934 – 2018)
• Varga Zoltán: Macskaszemen keresztül Juraj Herz rémmeséi
PASOLINI
• Pólik József: A sivatag polgárai Pasolini Teoréma – 2. rész
PERZSA TÜKÖR
• Kránicz Bence: A tiltás virágai Jafar Panahi és a cenzúra
PASOLINI
• Csantavéri Júlia: Archaikus modernitás Pasolini és a görög mítoszok
KÖNYV
• Mészáros Márton: Közép-Európából importálva Muszatics Péter: Bécs, Budapest, Hollywood
• Varga Zoltán: Párhuzamosok találkozása Lichter Péter: Utazás a lehetetlenbe
• Schubert Gusztáv: Keserű igazságok Gervai András: Állami álomgyár
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Labdarúgó-világbajnokság A bíró szeme
KRITIKA
• Szíjártó Imre: Egy nyáron át énekelt Nyár
• Baski Sándor: Nem vagyok boszorkány Nők pórázon
• Pethő Réka: Hatását vesztett optimizmus Könyvesbolt a tengerparton
• Benke Attila: Drogbárók végzete Sicario 2. A zsoldos / Escobar
MOZI
• Varró Attila: Skate Kitchen
• Vincze Teréz: Ízlés szerint fűszerezve
• Baski Sándor: A kutyám nélkül soha
• Kovács Patrik: Szupercella 2: Hades
• Tüske Zsuzsanna: Sodródás
• Huber Zoltán: Felhőkarcoló
• Benke Attila: Hangya és Darázs
• Varga Zoltán: A hihetetlen család 2.
• Parádi Orsolya: Papás-babás
• Soós Tamás Dénes: Haverok harca
• Kovács Kata: Túl szexi lány
• Fekete Tamás: Mamma Mia! Sose hagyjuk ABBA
DVD
• Benke Attila: Megcsalási engedély
• Pápai Zsolt: Sidney Hall eltűnése
• Géczi Zoltán: Sötétségben
• Kovács Patrik: Gyerekrablók
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Franciaország sötét oldala

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Csuja Lászlóval

„Feketeseggű lettem”

Soós Tamás Dénes

„Egy gátlástalan lányt kerestem”. Csuja László első nagyjátékfilmje Karlovy Varyban debütált.

 

Csirkékkel pózoló Instagram-sztárral és többszörös Speciális Olimpiai bajnokkal forgatta első filmjét Csuja László, akivel menekülő szerelmesekről, a 90-es évek groteszk Amerikájáról, és a szociorealizmus legitimitásáról is beszélgettünk a Virágvölgy kapcsán.

*

Csak amatőrökkel lehetett leforgatni ezt a történetet?

A szociorealizmus miatt ez tűnt kézenfekvőnek. Volt egy fontos pillanata a casting folyamatának, amikor a munkásszálló igazgatónője, aki egyébként valóban munkásszállón lakik, eljátszotta a jelenetét, és hirtelen elkezdett élni a film. Akkor rájöttem, hogy szükségem van az amatőrök személyiségére. Laci szerepére hamar megtaláltuk Réti Lászlót, Berényi Biankát pedig Zabezsinszkij Éva javasolta. Egy gátlástalan lányt kerestem, akiről el tudom képzelni, hogy ellop egy csecsemőt, és Biankának már az Instagram-oldala is egy vagány „menekülő szerelmesek” történet: a barátjával motorral bandáznak, fegyverekkel pózolnak, és közben állatokkal próbálnak smárolni. Bianka jelenléte erős hatással volt a filmre, mert egy eloldottabb karaktert hozott, akinek a csecsemőrablásában nincs semmiféle pátosz, hanem egy egzisztencialista action gratuite tett. Laci redukált karaktere szigorú realizmust hordoz, míg Bianka által érkeztek a filmbe a féktelen bulizások vagy a csirketartás. Van egy esztétikai minősége annak, ahogy ez a fura lány odasodródik a lepukkant kocsmák és munkásszállók hangsúlyosan kelet-európai, szocreál közegébe, és ezt igyekeztünk a képek kompozíciójával is kihangsúlyozni. Például amikor Bianka táncol egy kocsmában, a háttérben mutatni a helyi arcokat, vagy a szoptatás után a balzsamos, finom bőréről átsvenkelni a zenét hallgató munkásra.

Mennyire akartál a Z-generációról, vagy épp a fiatalok sehonnan sem jövő és sehova se tartó lázadásáról filmet forgatni?

Nem akartam trendi filmet csinálni a mai fiatalokról. Most, hogy így rákérdezel, látom, hogy a huszonévesek esetleges érzelmi üressége, céltalan lázadása valóban benne van a filmben, de Biankának alapvetően a gátlástalansága, Lacinak pedig a tudatos lázadása érdekelt. Laci egy leszázalékolt ember (már a kifejezés is szörnyű), akit a nagybátyja a munkavállalói kedvezményekért dolgoztat. Ő tényleg el van nyomva, és amikor pár napra alapítanak egy instant családot, végre önálló döntéseket hoz, és kitör eddigi korlátozott helyzetéből. Persze az ilyen történetekben az a drámai, hogy elbuknak a hősök – valahol tehát a lázadás drámaiságáról is szól ez a film.

A műfaji besorolást viszont nem tetted egyszerűvé: ez egy olyan „menekülő szerelmesek” film, amiben nincsen szerelem.

Ez a karakterekből következett, amiket az amatőr szereplők hoztak a filmbe. Az én olvasatomban Laci karaktere az empátia érzése miatt segít a lánynak, és persze, tetszik neki, de később, az út során zúg bele. Csakhogy ő nem az a kezdeményező fajta, Bianka karaktere pedig nem tud beleszeretni senkibe, mert nem kapcsolódik más emberekhez, attól függetlenül, hogy van néhány közös intim pillanatuk.

Milyen volt csecsemővel forgatni?

Könnyű. Három hónaposak, és együttműködőek voltak, talán mert az édesanyjuk sem volt feszült. Steinhauser Andrea casting direktor találta őket ikres anyukák Facebook-csoportjában. A család örömmel vállalta a forgatást, mert ikreket nevelni anyagilag is nehéz, és talán hozzá tudtunk járulni a nevelés költségeihez a honoráriummal. Ahogy a filmben játszó többi amatőrnek, például a hajléktalanság szélén álló munkásoknak is nagy segítség volt, hogy pár napot forgathattak.

Fekete Ibolya mesélte egyszer, hogy a Falfúró című Szomjas-film sztoriját úgy gyűjtötte, hogy kisvárosi kocsmában flipperezett a helyi romákkal. Ti is végeztetek hasonló terepmunkát?

Munkásszállókban hirdettünk castingokat, és elbeszélgettünk az ottlakókkal. Ott hallottunk olyan svindliket, amiket beépítettünk a filmbe, például a 40%-os kamatú gyorshitelről, amit olyan emberekkel vetetnek fel hamis munkavállalói papírokkal, akik aztán nem tudják megadni a tartozásukat.

Fontos számodra, hogy rendezőként kapcsolódj különböző filmtörténeti hagyományokhoz? A Virágvölgyben mintha ott lenne a nouvelle vague szellemisége, miszerint egy filmhez csak egy pisztoly kell meg két szerelmes, és valahol a 70-es évek amerikai filmjének kötelező, ugyanakkor elkerülhetetlen kudarcba fulladó lázadása is.

Voltak előképeink, a „menekülő szerelmes” filmek közül például a Fegyverbolondok, a 70-es évek amerikai mozijából pedig a Wanda és a Sivár vidék (véletlen, de abban is vannak csirkék), de a filmtörténeti hagyományok közül inkább a szociorealizmussal ápolok szoros kapcsolatot Jean Renoirtól a Dardenne testvéreken át Andrea Arnoldig, illetve a 90-es évek groteszk Amerikájával, azon belül is Larry Clark, Harmony Korine, Gregg Araki és Todd Solondz filmjeivel. Tetszik a vagányságuk, az artikulátlanságuk, és a szocio közegbe ágyazott zsigeri helyzeteik. A Virágvölgy hangvételét meghatározta Laci tisztasága, és az ő önzetlen segítségnyújtása, ezért ez a film nem a zsigerekről szól. De most egy testépítőnőről szóló szerelmi háromszög-melodrámát írok Nemes Anna festőművésszel, ami egy testközpontú film lesz. Azt próbáljuk kiboncolni belőle, hogyan használjuk ki egymás testét, tárgyiasítjuk el a sajátunkat, és veszítjük el vele az autentikus kapcsolatot.

A magyar szociorealizmushoz is egyértelmű a kötödésed, aminek a hagyománya az elmúlt években mintha meggyengült volna, miután a köldöknézős, rossz magyar művészfilmek szinonimája lett.

Valóban negatív kicsengést kaptak ezek a filmek, de ezt a primitív közhangulatot csak azzal lehet felülírni, ha az ember megpróbál minél jobb filmet csinálni. Én úgy érzem, a szociorealizmus nézőpontja manapság nagyon is érvényes, mert a média valósággal ápolt kapcsolata megszűnőben van, ezért nehéz tájékozódni, hogy mi zajlik a világban. A Kádár-rendszerben kicsit hasonló volt a helyzet: ha kinyitotta az újságot az olvasó, annak köze sem volt ahhoz, amit az ablakon kinézve látott. De ha beült, mondjuk, egy Schiffer Pál-filmre, rögtön képbe került arról, hogy mi folyik Magyarországon, ráadásul láthatott egy filmet, ami nem csak a publicisztikus igazsága miatt jó.

Ma viszont már nem a moziba ülnek be az emberek, ha tájékozódni akarnak a világról.

A filmkultúrának többek közt az a feladata, hogy érzékenyítse az embereket. Vannak olyan értelmiségi haverjaim, akik nagy értékeket vélnek felfedezni mondjuk a Bosszúállók 2-ben, de én ezzel nem tudok azonosulni. Tök jó lenne, ha szélesebb körben is képesek lennének az emberek cizellált filmnyelveket olvasni. Apám például biológus, soha nem foglalkozott komolyan a filmmel, de simán tud értelmezni egy Sátántangót vagy egy Carlos Reygadast, egyszerűen azért, mert járt az egyetemi filmklubba és ott beszélgettek a vetítések után, és összetettebb viszonya alakult ki a filmmel. Ezek a fajta beszélgetések ma egyszerűen nem történnek meg (a Bosszúállók 2-ről se), vagy csak egy nagyon szűk körben. Azt hiszem, mostanában inkább a sorozatokról való beszélgetéseknek van felfutása.

Egyenes út vezetett az első filmedig?

Inkább girbegurba. Gimnáziumban kezdtem el (diák)filmezéssel foglalkozni, amikor már lehetett számítógépen videókat szerkeszteni. A középiskola poroszos, tekintélyelvű rendszerében nem éreztem jól magam. Komoly magatartásproblémáim voltak: lázadoztam, bomlasztottam az osztályt, visszaszóltam a tanároknak. Feketeseggű lettem. Az iskola be is tiltotta első, a Torz szenvedélyek című diákfilmemet, ami arról szólt, hogy egy kábítószeres srác túllövi magát, és élet és halál közt visszemlékszik arra, hogy jutott ide. Kábé arra ment ki, hogy a drog rossz. Ártalmatlan volt az egész, a haverjaim liszt alá gyújtottak, azt szívták az egyik jelenetben, mintha cuccoznának. A Kádár-rendszerben szocializálódott, vaskalapos igazgató azonban berendelt magához, amikor tudomást szerzett róla, hogy levetítenénk a filmet a suli könyvtárában. Majd bejött az osztályunkba, megkérdezte, ki vett részt a filmben, és miután elmondta, hogy ő nem támogatja a vetítést, mert szerinte népszerűsíti a drogozást, megszavaztatta az alkotókat, hogy levetítsék-e a filmet vagy sem. Persze nyílt szavazás volt: az operatőrrel feltettük a kezünket, a többiek viszont meghátráltak. Ez nagyon megviselt. Utána osztályfőnöki órákon tárgyalták a filmünket, mint valami szörnyű, romlott jelenséget, és valahogy nagyon megmozgatta az embereket. Úgy éreztem, ha valami ilyen nagy érzelmeket képes kiváltani, azzal érdemes foglalkozni – így kezdtem komolyabban érdeklődni a filmezés iránt. Három év történelem szak után jelentkeztem az SZFE forgatókönyvíró szakára, ahol 2012-ben végeztem, majd az utána következő hat évből négyet azzal töltöttem, hogy kerestem a hangomat. Van pár dolog, ami elkezdett érdekelni, és a következő filmjeimben is azokra próbálok koncentrálni.

Éspedig?

A társadalom perifériájára szorult emberek drámája, az álmok és az ösztönök világának felszínre hozatala, és az össze nem illő dolgok összeillesztéséből fakadó új minőségek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/08 28-30. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13744