KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
   2018/augusztus
TERMÉSZET VS. CIVILIZÁCIÓ
• Nemes Z. Márió: A Nagy Szakadék Xenoökológia a természet „halála” után
MAGYAR MŰHELY
• Pazár Sarolta: Ráncok a lélekben Zolnay Pál (1928-1995) – 2. rész
TERMÉSZET VS. CIVILIZÁCIÓ
• Varró Attila: Végtelen világ Sarkvidéki ökohorror
• Pernecker Dávid: Annyi mindent nem láttunk még Bolygónk, a Föld 2.
• Barotányi Zoltán: Fentről minden szebb Volt egyszer egy bolygó
ÚJ RAJ
• Pernecker Dávid: Szembe nézni, nem megtörni Alex Garland
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Lélekmérnök önarcképek Kádár-kori álmok
• Soós Tamás Dénes: „Feketeseggű lettem” Beszélgetés Csuja Lászlóval
• Kránicz Bence: Eszkimó asszony gyereket nevel Virágvölgy
• Szivák Bernadett: Aki bújt, aki nem Beszélgetés Schwechtje Mihállyal
JURAJ HERZ
• Zalán Vince: Valóságos és képzelt sátánok Juraj Herz (1934 – 2018)
• Varga Zoltán: Macskaszemen keresztül Juraj Herz rémmeséi
PASOLINI
• Pólik József: A sivatag polgárai Pasolini Teoréma – 2. rész
PERZSA TÜKÖR
• Kránicz Bence: A tiltás virágai Jafar Panahi és a cenzúra
PASOLINI
• Csantavéri Júlia: Archaikus modernitás Pasolini és a görög mítoszok
KÖNYV
• Mészáros Márton: Közép-Európából importálva Muszatics Péter: Bécs, Budapest, Hollywood
• Varga Zoltán: Párhuzamosok találkozása Lichter Péter: Utazás a lehetetlenbe
• Schubert Gusztáv: Keserű igazságok Gervai András: Állami álomgyár
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Labdarúgó-világbajnokság A bíró szeme
KRITIKA
• Szíjártó Imre: Egy nyáron át énekelt Nyár
• Baski Sándor: Nem vagyok boszorkány Nők pórázon
• Pethő Réka: Hatását vesztett optimizmus Könyvesbolt a tengerparton
• Benke Attila: Drogbárók végzete Sicario 2. A zsoldos / Escobar
MOZI
• Varró Attila: Skate Kitchen
• Vincze Teréz: Ízlés szerint fűszerezve
• Baski Sándor: A kutyám nélkül soha
• Kovács Patrik: Szupercella 2: Hades
• Tüske Zsuzsanna: Sodródás
• Huber Zoltán: Felhőkarcoló
• Benke Attila: Hangya és Darázs
• Varga Zoltán: A hihetetlen család 2.
• Parádi Orsolya: Papás-babás
• Soós Tamás Dénes: Haverok harca
• Kovács Kata: Túl szexi lány
• Fekete Tamás: Mamma Mia! Sose hagyjuk ABBA
DVD
• Benke Attila: Megcsalási engedély
• Pápai Zsolt: Sidney Hall eltűnése
• Géczi Zoltán: Sötétségben
• Kovács Patrik: Gyerekrablók
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Franciaország sötét oldala

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Juraj Herz

Juraj Herz (1934 – 2018)

Valóságos és képzelt sátánok

Zalán Vince

Nemcsak leghíresebb filmjét, A hullaégetőt nézzük hátborzongva, A cseh új hullám rendezői közül ő volt legfogékonyabb a rettenetre.

 

Közép-Kelet Európai történet? Juraj Herz 1934-ben született Késmárkon (jó ismerői szerint folyékonyan beszélt magyarul), gyermekfejjel megjárta és túlélte a koncentrációs tábort, s ahogyan az évkönyvek írják róla: szlovák származású cseh filmrendező. Mégis: nehezen rendbe szedhető tapasztalatai nem emésztették fel becsvágyát: Prágában tanulta és megtanulta a filmezést. Rendezői diplomát szerzett, színészkedett is, sőt, megpróbálkozott az írással is, gyakorlott forgatókönyvíró válik belőle. S bemutatkozott a (főképp az ifjúság által) kedvelt Szemafor színházban is, rendezőként. Asszisztenskedett (mint később kiderült) két filmtörténeti jelentőségű filmben: Brynych náci időket idéző Transzport a paradicsomba című alkotásában (játszott is benne), valamint Kadar-Klos éles vitákat kiváltott mozidarabjában, A vádlottban. De a legfontosabb mégis csak az, hogy megbecsült rendezője lett az európai filmművészetet megújító cseh új hullámnak, még ha annak nem is első vonalában emlegetett tagja.

Ugyanúgy kezdte, mint a többiek – Hraballal. Ő is ott szerepelt a Hrabal-novellákon alapuló csodás film-antológia, a Gyöngyök a mélyben rendezőinek listáján, méghozzá A hulladékgyűjtőben című filmjével, amelynek megformálása éppolyan nagyszerűség, mint Menzel, Němec, Schorm és a többiek alkotásai – nem sorolva közéjük Věra Chytilová remekét, A Világ automata büfébent. Csakhogy. Juraj Herz filmjének vetítési ideje több mint harminc perc, vagyis egy átlagos játékfilm idejének egyharmada. Így és ezért – Ivan Passer Hrabal-adaptációjával – Unalmas délután – kikerült az antológiából, a cseh új hullámot szárnyra bocsátó, bemutató összeállításból. Ráadásul (!) egy félórás játékfilmet semmilyen módon nem lehetett megjelentetni a filmforgalmazásban, ezért A hulladékgyűjtőben -nek rendkívül mostoha sors jutott – vetítései igen-igen kivételes alkalmak voltak. Juraj Herz tehát mindjárt startnál lemaradt s ez (is) erősen befolyásolta pályafutásának alakulását.

Pedig A hulladékgyűjtőben megérdemli figyelmünket. Igaz, első pillanatra némileg hagyományosabbnak tetszik, mint a rendező-társak produkciói, bármit is értsünk ez alkalommal hagyományon. Magam arra, gondolok, hogy a társ-filmekhez képest kevesebb benne az újdonság, az ismeretlen fordulat, a friss szemlélet. Viszont többet tartalmaz náluknál azokból az ízekből, amik ismert vagy ismerni vélt műfajokra emlékeztetik a nézőt, így a filmvígjátékra vagy a filmburleszkre.

Herz filmjében is, akárcsak a többiekében Hrabal mondatai, szövegei viszik „fuvola-szólamot”. A filmjének alapjául szolgáló Münchausen című novella (ami magyarul megjelent Tükrök árulása kötetben) dialógusai, monológjai adják lényegében magának a filmnek is a szövegét. (A forgatókönyvet az íróval közösen írták.) A rendezés meg sem próbálja cselekményesre „fordítani” Hrabal írását, ne adj Isten, „filmszerűvé” alakítani az eredeti novellát. Ám annál gondosabban alakítja ki – építi föl azt a négy-öt helyszínt, amelyben a dialógusok elhangzanak. Legtökéletesebbre a főhelyszín, maga a hulladékgyűjtő sikerült, szinte nincs egyetlen négyzetcentiméter, amelyet ne használna ki, ne ruházna föl valamilyen funkcióval. Nemcsak maga a hatalmas hulladékpapír-hegy, az óriás mérleg, vagy a présgép, hanem a lichthof, a pincenyílás, az ajtók, a falra ragasztott képek, poszter-maradványok, legkülönbözőbb (felcsavarozott) tárgyak és szerkezetek összessége adja azt a lepukkadt, világ-vége környezetet, és annak fájdalmasan jókedvű hangulatát, amelyben a film karakteres alakjai megjelennek. A helyszín kiemelt fontossága érdekében a rendezés jól érzékelhetően csökkenti a kameramozgás szerepét; inkább a közelképek, a ráközelítések lesznek a hangsúlyosak. Nincsenek benne „bravúros”, „új hullámos” megoldások. (Kivétel talán a kocsma-helyszín, ahol a „szűkre épített” teret a kameramozgás oldja, a ritmusosság lehetőségét nyújtva a képváltásoknak.) A film operatőre, a tapasztalt, a több mint tíz éve a pályán tevékenykedő Rudolf Milič, akivel Herz A vádlott című filmben is hamarosan együtt fog dolgozni.

A hulladékgyűjtőben másik „tartóoszlopa” a színészi játék, mindenekelőtt a két főszereplő, Václav Halama (Haň»a) és Frantiąek Ketzek (a Főnök) kimagasló teljesítménye. Játékuk jól szolgálja a rendezői szándékot: az alakok tudatos, feltűnő elrajzoltságát. Ez az elrajzoltság vonatkozik külső megjelenésükre (jelmezre, sminkelésre) éppúgy, mint iróniával átitatott magatartásukra. Olykor keserűen vidámkodnak, máskor meg vidámkodva zuhannak a kétségbeesésbe. Ám az élet cseleivel szemben mindvégig fölényben maradnak. Híven az eredeti novellához, Herz filmjében is szép komótosan felfűrészelik (Haň»a és a sekrestyés) az egykor, a templomban megcsodált faszobrokat (szerzeteseket, puttókat). Könyörgő szemű fejek, imádkozó kezek, angyalszárnyak hullnak alá – miközben a szereplők mindennapi munkaként húzogatják a fűrészt, mert a hiszen „ez az élet”. (Hogy aztán jó néhány szekvenciával később a Főnök úr a lefűrészelt darabokból válogatva, új „saját szobrot” állítson össze.) Mintha, s nemcsak a főszereplők, hanem a többiek is, menekülnének valami (a sorsuk?) elől a mesébe, a fantáziába, a lehetetlenbe. A filmben egyetlen, közvetlen társadalomkritikai hangsúly sincs. Nem is hiányzik.

Juraj Herz már első, egészestés játékfilmjeiben (Az ötödik lovas a félelem írónőjének, Hana Bělohradskának regénye nyomán: Ráktérítő, 1967; A sánta ördög, 1968) bizonyítékát adja (később aztán az egész munkásságára jellemző) kivételes vonzódását (a főképp vígjátékba oltott) bűnesetekhez, a horror rémséges kiszámíthatatlanságához, a mindig (többnyi bennünk is) jelenlévő rettegéshez. Igazi „kiugrása” 1969-ben következik be A hullaégetővel (Spalovač mrtvol), sokan és sokáig úgy is emlegetik – nevét behelyettesítve – mint A hullaégető rendezőjét.

Az 1969. március 14-én bemutatott film Ladislav Fuks regényén alapszik. Fuks jeles cseh prózaíró, több regénye, ideértve A hullaégetőt is, olvasható magyarul. A forgatókönyvet Herz és Fuks együtt írták, a gyártást ugyanazok, Jiří Sebor és Vladimír Bor karolták föl, akik az évtized elején Miloą Forman indulását (is) segítették. A film operatőre Stanislav Milota. Milota nem végzett főiskolát, a kamera közelében-mellett, majd mögötte, a gyakorlatban sajátította el a mesterséget, A hullaégető az első játékfilmje.

A nézőnek már az első képsorok után föltűnik a (fekete-fehér) film különös fogalmazásmódja, amelyet a rendező következetesen végigvisz az utolsó képkockáig, ilyeténképpen megalkotva egy sajátos stílust, amely egységbe fogja magát a filmet. A másfélórás hosszúsághoz képest rendkívül sok premier plánt és szuper-közelit használ, és a tágasabb képeknél többnyire fix-beállításokat. Különösség, hogy ezeket nem sietősen (nemhogy avantgárd módon!) kapcsolja össze, hanem mondhatni lassúdad tempóban – mintegy „tartózkodó” tempót kölcsönözve filmjének, amely ilyenformán pontos megjelenítője annak a belső, lelki folyamatnak, amely a főhősben, Kopfrkingl úrban lezajlik, s amiről Herz valójában beszélni akar. Így jön létre A hullaégető – bocsátassék meg nekem – kenetteljes tónusa, amely nyugodt, szelíd, alig van benne zaklatottság, ugyanakkor „simasága” visszataszító és vészt jóslóan hátborzongató. Igazi telitalálat. A történet a múlt század harmincas éveinek második felében játszódik, cseh földön, amikor a Harmadik Birodalom lerohanja és megszállja az országot, ami természetesen megváltoztatja a főhős – egy nem is olyan soká hírhedtté vált üzem – egy krematórium vezető-beosztottjának életét is. Kopfrkingl úr hivatását szerető és értő „mesterember”, aki akkurátusan gondoskodik feleségéről, gyermekeiről, a meghitt családi otthonról. Csakhogy az új idők új magatartást követelnek tőle – karlendítést, párttagságot, zsidógyűlöletet –, amely követelések teljesítése fokról-fokra belső késztetéssé válik benne, majdhogynem észrevétlenül, mígnem egyszer csak felakasztja nem tiszta árja származású feleségét és öldöklő vasrudat emel gyermekeire. Mindez úgy történik, mintha ez volna a dolgok rendje. A Kopfrkingl urat alakító Rudolf Hruąínský játéka döbbenetes. Egyszerre behízelgően kedves és fenyegető. Leggyakoribb arckifejezése a mosoly. Tulajdonképpen mindent mosolyogva csinál, mosolyogva magyaráz, oktat-nevel, mosolyogva fogadja a számára kellemetlen kijelentéseket, mosolyogva változtatja meg véleményét. Mosolya áttörhetetlen, legalábbis annak látszik. Herz filmjében mégis megpróbálja megmutatni nekünk, hogy mit rejt „a mosolyok országa”.

A hullaégető bemutatója után egy hónappal lép a hatalom csúcsára Gustav Husak. Az új vezetésnek egyáltalán nem tetszik Juraj Herz filmje. Sőt, „aktualitása” miatt gyűlölik. Filmrendező-társait ért retorziókhoz képest azonban Herzcel „kesztyűs kézzel” bánnak, még ebben az évben Maupassant nyomán új filmet rendezhet (Múlt édes játékai). 1971-ben színvonalas, kosztümös filmet forgat Jaroslav Havlíček (magyarul is olvasható) szép regényéből: Petróleumlámpák. Herz szinte lírai érzékenységgel rajzolja meg egy idősödő nő férjhez menetelének, tragikus, gyermektelenségre ítélt házasságának történetét, a huszadik század első évtizedeiben, külső-belső kiszolgáltatottságát. Mondjuk így: a petróleumlámpa-magányt.

A hetvenes évek elejétől sorban forgatja azokat a filmjeit, amik alapján egyesek joggal nevezik a „rémszatíra-specialistájának” (Ardai Zoltán), mások Mogiana című filmje láttán „a közép-európai szürrealizmus” jeles képviselőjének (Antal István). Kétségtelen: ezekben az években mind gondolatilag, mind amennyire a játékfilmes eszközök megengedik, erősen közeledik Svankmajer világlátásához. (Egyik filmjében szerepel is a nagyszerű animátor.) Mindazonáltal ezeknek a filmjeinek egyike sem hasonlítható A hullaégető gondolatiságának erejéhez és stilisztikai remekléséhez. Mintha maga is beletörődött volna a vígjátékok, krimik (Maigret-filmet is rendezett!), a maga profi-szintű rutinjával könnyen, gond nélkül kivitelezhető világába. Az 1990-es évektől kezdve sokat dolgozik Németországban, háromszor is elnyeri a bajor filmdíjat. Egyik utolsó, jelentős vállalkozása a 2010-ben forgatott Habermann, amelyben (némiképpen visszatérve A hullaégető problematikájához) attraktív módon mutatja, hogyan pusztul el egy szudéta-német férj és egy cseh feleség prosperáló gazdasága és boldog házassága, amidőn Hitler hadserege cseh földre lép.

Ladislav Fuks A hullaégető elé Giovanni Papini szavait idézi (gondolom a Fülep Lajos által is méltatott Krisztus története című munkájából): „A sátán akkor a legravaszabb, amikor azt állítja magáról, hogy nincs”. Mintha Juraj Herz egész életműve erre a napjainkban is érvényes igazságra figyelmeztetné nézőit.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/08 34-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13766