KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
   2018/augusztus
TERMÉSZET VS. CIVILIZÁCIÓ
• Nemes Z. Márió: A Nagy Szakadék Xenoökológia a természet „halála” után
MAGYAR MŰHELY
• Pazár Sarolta: Ráncok a lélekben Zolnay Pál (1928-1995) – 2. rész
TERMÉSZET VS. CIVILIZÁCIÓ
• Varró Attila: Végtelen világ Sarkvidéki ökohorror
• Pernecker Dávid: Annyi mindent nem láttunk még Bolygónk, a Föld 2.
• Barotányi Zoltán: Fentről minden szebb Volt egyszer egy bolygó
ÚJ RAJ
• Pernecker Dávid: Szembe nézni, nem megtörni Alex Garland
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Lélekmérnök önarcképek Kádár-kori álmok
• Soós Tamás Dénes: „Feketeseggű lettem” Beszélgetés Csuja Lászlóval
• Kránicz Bence: Eszkimó asszony gyereket nevel Virágvölgy
• Szivák Bernadett: Aki bújt, aki nem Beszélgetés Schwechtje Mihállyal
JURAJ HERZ
• Zalán Vince: Valóságos és képzelt sátánok Juraj Herz (1934 – 2018)
• Varga Zoltán: Macskaszemen keresztül Juraj Herz rémmeséi
PASOLINI
• Pólik József: A sivatag polgárai Pasolini Teoréma – 2. rész
PERZSA TÜKÖR
• Kránicz Bence: A tiltás virágai Jafar Panahi és a cenzúra
PASOLINI
• Csantavéri Júlia: Archaikus modernitás Pasolini és a görög mítoszok
KÖNYV
• Mészáros Márton: Közép-Európából importálva Muszatics Péter: Bécs, Budapest, Hollywood
• Varga Zoltán: Párhuzamosok találkozása Lichter Péter: Utazás a lehetetlenbe
• Schubert Gusztáv: Keserű igazságok Gervai András: Állami álomgyár
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Labdarúgó-világbajnokság A bíró szeme
KRITIKA
• Szíjártó Imre: Egy nyáron át énekelt Nyár
• Baski Sándor: Nem vagyok boszorkány Nők pórázon
• Pethő Réka: Hatását vesztett optimizmus Könyvesbolt a tengerparton
• Benke Attila: Drogbárók végzete Sicario 2. A zsoldos / Escobar
MOZI
• Varró Attila: Skate Kitchen
• Vincze Teréz: Ízlés szerint fűszerezve
• Baski Sándor: A kutyám nélkül soha
• Kovács Patrik: Szupercella 2: Hades
• Tüske Zsuzsanna: Sodródás
• Huber Zoltán: Felhőkarcoló
• Benke Attila: Hangya és Darázs
• Varga Zoltán: A hihetetlen család 2.
• Parádi Orsolya: Papás-babás
• Soós Tamás Dénes: Haverok harca
• Kovács Kata: Túl szexi lány
• Fekete Tamás: Mamma Mia! Sose hagyjuk ABBA
DVD
• Benke Attila: Megcsalási engedély
• Pápai Zsolt: Sidney Hall eltűnése
• Géczi Zoltán: Sötétségben
• Kovács Patrik: Gyerekrablók
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Franciaország sötét oldala

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Természet vs. civilizáció

Sarkvidéki ökohorror

Végtelen világ

Varró Attila

A sarkvidéken játszódó kalandfilmek egy természetfelettinek tűnő világ dokumentálásától eljutottak egy pusztulófélben lévő világ mitizálásáig.

 

„Ha a természet szelídebb tájai vennének körül, talán félnék, hogy hitetlenségbe ütközöm, sőt ki is nevet; de ezen a vad és rejtelmes vidéken lehetségesnek tűnik fel sok olyasmi, ami a természet örökké változó erőit nem ismerő emberekből egyébként nevetést váltana ki.”

(Mary Shelley: Frankenstein – Göncz Árpád fordítása.)

*

Amióta csak Frankenstein szörnyetege, teremtője halála után, beleveszett a sötétségbe és messzeségbe az Északi-sark kudarcot vallott felfedezőjének szeme elől, a horror műfajában a természet legzordabb szeglete (mindkettő) szorosan összefonódott az istenkísértő vállalkozások szörnyű tragédiáival: maga Frankenstein doktor hívja fel a becsvágyó hajóskapitány figyelmét a köztük lévő párhuzamra és mintegy intő példaként meséli el rémtörténetét, hogy eltérítse szándékától a sarkvidéki átjárót kutató Waltont. A hetvenedik szélességi körtől a pólusig terjedő területeket azonban nem csupán az európai felfedezőkre váró biztos és borzalmas halál tette évszázadokra rémföldekké, de szokatlan természeti sajátosságai is, amelyek a Föld minden más pontjánál misztikusabb helyszínné varázsolják őket. A sarkvidék eredendően iszonyú mesevilág, tele percek alatt végezhet az emberrel, éjszakája akár fél évig tarthat, nyári permafrosztjából maguktól előbújnak a hullák, jegében évszázadok óta eltűnt dögvészek lapulnak, és itt élnek a bolygó legádázabb és legnagyobb szárazföldi ragadozói – rémségeihez nincs szükség irracionális körítéshez, átokhoz, mágiához, földönkívüli istenekhez, maga az anyatermészet válik fantasztikus fúriává a behatolókkal szemben. Mary Shelley (Frankenstein), Edgar Allan Poe (Arthur Gordon Pym, a tengerész), H.P. Lovecraft (Az őrület hegyei) klasszikus rémregényeiben a Sarkok egyszerre válnak ismeretlen borzalmak felségterületévé és határvidékké valóság és képzelet között: hőseik felfedező útja nem csupán egy életveszélyes terra incognitába vezet, de egyenesen legsötétebb rémálmaikba is, ahol a civilizáció törvényein túl az általuk ismert természeti törvények is érvényüket vesztik… ahol a sárkányok laknak.

*

A sarkvidéket, mint filmhelyszínt – a változatos életveszélyeken túl – szinte a kezdetektől ez a kettősség jellemzi: a fikció és valóság homályzónáját jelenti, ahol a felvevőgépes felfedezők dokumentum-képsorai rendre kitalált kalandmesék szolgálatába állnak, legyen szó a Nanuk, az eszkimó manipulált/megrendezett jeleneteiről (majd a film elkészültét fiktív elemekkel feldúsítva elmesélő Kabloonak-ról), vagy Peter Delpeut lenyűgöző Titkos kutatásáról, amelynek készítője korabeli archív felvételekből szőtt hipnotikus erejű rémtörténetet. Ennek fényében különösen izgalmas képet nyújt a jégvilágban játszódó játékfilmek nem túl népes, ám annál tanulságosabb kínálata, főként azért a következetes stratégiáért, amellyel művei a kalandzsánerek legyőzésre váró, valós veszélyeit egyre inkább természetfeletti félelmekké transzformálják. Amikor kalandfilmet nézünk, egy olyan fikciós világba váltunk jegyet, amely izgalmas távolságban van saját átlagéletünktől (térben-időben, de leginkább mindkettőben), de nem lépi át valósággal kapcsolatos tapasztalataink józan határait. Az amazonasi dzsungelek pusztán életveszélyesebb verziói a bakonyi vadonoknak, a kalózok egzotikus markecolók némiképp nagyobb pengékkel, a háborús filmek nagyszüleink frontélményeit színesítik heroikusabbá – befogadói élményükhöz hozzátartozik a hitelesség érzete, legalábbis klasszikus formájukban, mielőtt a posztmodern hatásdúsítás minden műfajból vicces-fantasztikus látványparádét varázsolt volna – A Karib-tenger kalózainak Vadiúj Vadnyugatát. A sarkvidékre helyezett kalandfilmet máig elkerülik ezek a buja zsánermutációk, ugyanakkor az 50-es/60-as évekre jellemző izgalmas thriller-történetek a század utolsó harmadára lassacskán átadták helyüket a horrorfilmeknek – részben mivel a szikár-csodás helyszín kezdettől felülírta a klasszikus elvárást: a napi túléléshez szükséges emberfeletti erőfeszítés és a hihetetlen életveszély az irracionalitás felé tolta a történeteket (csupán összehasonlítás kedvéért: míg a Föld legmelegebb pontját jelentő iráni Lut sivatag még nyáridőben is látogatható a mezei turistáknak, addig a sarkok a maguk mínusz 70 fokos rekordhőmérsékletével jóformán sosem látnak embert), miközben bámulatosan különleges élővilága kékbálnától narválon át a jegesmedvékig századok óta bőséges készletet kínált a legendás lényekről szóló meséknek.

Nem véletlen hát, hogy a horror már a gótikus rémtörténetek óta vonzódik a sarkvidékhez, az viszont jóval meglepőbb, hogy az elmúlt évtizedekben készült horror-filmek ritkán (bár egyre gyakrabban) helyeznek klasszikus fantáziaszörnyeket jégtábláira – noha féléves éjszakái ideális élőhelyet jelentenének a vámpíroknak (30 Days of Night) és hidegében a zombik is jobban konzerválódnak (Dead Snow). A trendindító 1951-es The Thing from Another World óta mind az Arktisz, mind az Antarktisz kifejezetten a modern sci-fi monstrumait uszítja a betolakodókra: űrből jött ragadozókat, jégből szabadult mutáns vírusokat, kiolvadt prehistórikus lényeket, gyilkos parazitákat. Mintha csak a sarkvidék a világűr földi megfelelője lenne, egy mai és közeli galaxis, amely óhatatlanul összefonódik a tudománnyal: lakói földrajzi felfedezők és természettudósok, életterei hatalmas hajók és légmentesen zárt kutatóbázisok, ráadásul megfelelő technikai tudás/felszerelés híján pillanatok alatt végezhet az emberrel. Legyen vakító fehér vagy mélysötétbe borult (egén a sarki fény tejútmintáival), ez a minimalista, lecsupaszított világ egyfajta vákuum, ahol nem képesek élni és szaporodni az emberi kultúra táptalajában évezredek alatt kifejlődött fikciós monstrumok, mivel túlélésükhöz alapfeltétel az aktív közösségi interakció: végső soron valamennyien a fejlett civilizációból kiszakadt emberi lények, visszaszőrösödő farkasemberek, vérivó vámpírok, szellemképpé vált kísértetek, élőholtak és boszorkányok, akik belülről pusztítják a társadalmat, ha már többé nem találnak otthonra benne. A sarkvidék-horror ezzel szemben az ismeretlen, meghódítatlan Természetből, a modern Tudomány segítségével, gyúrja saját monstrumait, akik mindaddig nyugalomban vannak, amíg nem kezdi kívülről ostromolni őket a civilizáció és addig pusztítják a behatolókat, amíg helyre nem billen az egyensúly – ha a természetfeletti horror bölcsője a genfi Villa Diodati volt, akkor a természet rémtörténetei a Beagle fedélzetéről, Darwin kabinjából indultak útnak.

A sarkvidékek kihalt szárazföldje, akár jégmezők, akár sziklasivatagok alkotják, saját természetes veszélyeiket ruházzák fel az irracionális hatástöbblettel: míg a vámpírok, zombik, farkasemberek eredendően az emberekben rejlő démonokat színezik mesealakokká, addig a tudományos világkép arktikus monstrumai a környezeti ártalmak két alaptípusát képviselik. Míg az 1951-es The Thing… vérengző zöldségszörnye a Tökéletes Ragadozót bújtatta a tudományosan magyarázott irracionális földönkívüli jelmezébe, addig 1982-es remake-je már a korszak leglátványosabb Végzetes Kór-metaforájával rémisztgette nagyközönségét. Legyen szó jégből szabadult óriásgyíkról (Pánik New Yorkban) vagy óriáskígyóról (Boa), génmanipulált jegesmedvéről (The Unnatural), netán emberevő fákról (The Navy vs. the Night Monsters), az első típus az ember azon kollektív félelmét testesíti meg, hogy egy ismeretlen lény letaszítja a bolygó csúcsragadozójának piedesztáljáról, vadászból prédát csinál belőle – akárcsak az északi sarkkörnél élő jegesmedvék, amelyek étrendjének épp olyan normális összetevője az ember, akár a fóka (a legészakibb lakott szigetcsoportot jelentő Spitzbergákon, ahol a medvék száma máig meghaladja az emberi lakosságét, törvény tiltja a települések elhagyását töltött fegyver nélkül). Egy olyan vidéken, ahol a hajdani expedíciók nem egyszer jutottak kannibalizmusig a túlélés érdekében, a táplálékká válás nem csupán a fogyasztói társadalom elembertelenítő hatásának zombifilm-metaforája, hanem konkrét veszély: a halál legmegalázóbb formája, a zsákmánnyá, színhússá, székletté degradált emberi test rémálma ijesztő valósággá válik távol a civilizáció stabilizáló intézményeitől. A sarkkutatók másik fő démona az emberevés mellett a skorbut volt, egy olyan halálos betegség, amely a C-vitamin 20. századi felfedezéséig tömegével szedte a hiányos táplálkozású áldozatokat: a „tengeri pestisnek” is nevezetett kór az egyik legkegyetlenebb járvány, lassú és borzalmas lefolyása bármelyik body-horror film ideális antagonistájává tenné. A hónapig tartó sorvadás, vérzések, gyulladások, az eleven rothadás – akárcsak a mérhetetlen hideg által okozott károk, lefagyott ujjaktól szétrobbanó fogakig – a sarkvidéket olyan rémfölddé alakítják, ahol a jégbe fagyott földönkívüli vírus (Dolog, Alien Hunter) vagy húsevő idegen parazita (The Thaw, Harbinger Down) testroncsoló, fantasztikus lényeit csupán egy paraszthajszál választja el a szörnyű valóságtól.

*

A 21. század sarkvidék-horrorjaiban ez a két szörnyeteg rendszerint már egyszerre kap helyet: az Alien Hunter felnyitott kozmikus mentőkabinjából előbb egy levegőben terjedő vírus pusztítja el a kutatók felét, majd maga a földönkívüli lény is elszabadul a bázison; a Harbinger Down halászhajójára kiemelt szovjet holdjáróból mutáns medveállatkák serege és az átalakult kozmonauta végez a legénységgel; sőt még a 2015-ös Dolog-remake is egymás mellé helyezi az 1951-es alapmű hibernált monstrumát és a belőle kiszabadult deformáló vírust. Ezekben a filmekben nemcsak a fantasztikum szerepe erősödik fel, de a tápláléklánc aljára csúszás és a testtorzulás félelme egymást támogatva hatványozza meg a borzalmakat, a szubzsáner posztmodern hatásfokozása érdekében: két tűz közé szorult hőseinek ugyanazt a sorsot szánva, mint a sarkvidéknek, amelyet egyszerre emészti a globális felmelegedés belső láza és a mértéktelen emberi kizsákmányolás. Ugyanakkor ez az ötvözés a sarkvidék-horror szűkös határain túl a racionalizált fantasztikus rémfilm egész műfajcsoportjának katalógusát is kínálja, két modern irányzatra – a Cápával lendületet vett állathorrorra és a romerói/cronenbergi gyökerű biohorrorra – osztva tetemes készletét. Az a tény, hogy a jégvilág igen jelentős szerepet játszik mindkét irányzatban (gondoljunk az Orca lenyűgöző jégtáblás fináléjára vagy a Carpenter-klasszikus antarktiszi bázisára), még nyilvánvalóbbá válik a posztmodern fordulat idején, amelyet egy olyan opusz jelent a sarkvidéki rémfilm történetében, ahol nem csupán két sikeres sci-fi/horror franchise első randevúja zajlik, de a kétféle természet-rémfilm is egymásra talál emberfeletti monstrumai alakjában.

A 2004-es Alien vs. Predator nem csupán azzal előlegezi meg a szubzsáner 21. századi formáját, hogy végérvényesen női főhőshöz köti (a slasher-filmek final girlje domborít a The Thaw-tól a Harbinger Down-on át a Dolog-remake-ig, egyfajta anya-lány konfliktust teremtve a nagyhatalmú Anyatermészet és a renitens tudóslányok között), de azzal is, hogy áldozattá váló emberhőseit egyszerre ábrázolja fertőzött/roncsolt alanyként és vadászzsákmányként. Míg a rákmetafora Alien-monstrum egyfajta origópontja a kór-horrorfilmeknek, a földönkívüli Ragadozó (miként már puszta elnevezése is jelzi) a műfaj leghatékonyabb embervadásza (még ha nem is táplálék, csupán trófea gyanánt tekint bolygónk akciófilm-hős lakosságára) – találkozójuk nem véletlenül helyeződik az Antarktiszra, és indul 1904-ben, a nagy déli-sarki felfedezőutak ősbűne idején, amikor az emberiség betette lábát az utolsó háborítatlan földterületre. A rémtörténet évezredes, jégalatti piramisa már nemcsak lovecrafti átjáró, de mintha maga az emberi test lenne, amelyet belülről az alien-lárvák formálnak saját igényeik szerint, miközben kívülről az űrből érkezett ragadozó-kommandó hódítja meg és pusztítja el: az irracionális horrormotívumok tökéletes egységbe rendeződve mesélnek a több évszázados kettős veszélyről, amelyet a sarkok jelentettek felfedezőik számára – a hétköznapi emberi félelmekre lefordítva pedig az ezredforduló két legkomolyabb természeti fenyegetését tükrözik: a hihetetlen gyorsasággal mutálódó gyilkos vírusokat és a légkörből érkező természeti csapásokat.

A kalandfilmes hagyomány tiszta forrásából merítő idei sorozat, a Dan Simmons-bestsellerből készült Terror tíz epizódjával (immár az alműfaj nagyenciklopédiájaként) precízen foglalja össze a 21. századi ökohorror motívumait, ráadásul egyszerre működik nem csupán valósághű, de valóban megtörtént események elbeszéléseként és ősi legendákra építő állathorrorként. Az 1845-48 között rejtélyesen eltűnt brit Franklin-expedíció történetét feldolgozó regény egyfelől igen meggyőzően követi végig a jégbe fagyott hajók legénységének testi-lelki leépülését skorbuttól a kannibalizmusig, olyan komótos alapossággal, amelyet még a sok órányi sorozat-forma sem képes hitelesen visszaadni (bár mindent megtesz érte), valamint szinte tudományos objektivitással (amely nagyrészt a félszáz forrásműre épülő, több nézőpontú elbeszélésnek köszönhető), a fantasztikumnak a látszatát is elkerülve a testroncsolások terén (évezredes űrvírusok helyett ezúttal romlott húskonzervek látják el az antagonista szerepét). A szerző ugyanakkor egy vérbeli ragadozó-szörnyet is ráküld az északnyugati átjáró kutatóira, egy irracionális méretű és ravaszságú jegesmedvét, valamiféle bundás Moby Dicket, aki egymás után végez a földjét háborgató európaiakkal (miközben sértetlenül hagyja a történet final girljévé váló eszkimólányt). A Terror-regény, valamint a belőle készült AMC-széria a dokumentumfilmes tényfeltárás és az irracionális fantasztikum eleddig példátlan ötvözetével eleveníti fel a klasszikus rémirodalom sarkvidék-ábrázolását, a sejtelmes homályzónát tudományos és mitikus világkép között, miközben fejezetről fejezetre vezet az egyiktől a másikig, a krónikától a meséig, nyomon követve a sarkvidék-film százéves történetét, a korai némafilm páratlan dokumentumfelvételeitől (South, 1920; The Great White Silence, 1924) a klasszikus fénykor kalandopuszain keresztül a posztmodern ezredforduló rémfantasztikumáig (bár a tévéadaptáció botcsinálta akciófináléra cseréli a regény eszkimólegendákba forduló zárlatát). Mialatt ez a hajdanán végtelen világ az emberiségnek hála egyre rohamosabb tempóban a végét járja, a róla szóló populáris tömegfilmek egy mesebeli földterület feltérképezésétől és dokumentálásától eljutnak a tudományosan feltárt/rendszerezett vidék mitizálásáig, saját mozgóképes monstrumokkal benépesítve és fantasztikummal átszínezve történelmét – mintha csak stabil helyet kerítenének neki a fikció virtuális világában, ha már a természetből távoznia kell.

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/08 08-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13753