KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
   2018/augusztus
TERMÉSZET VS. CIVILIZÁCIÓ
• Nemes Z. Márió: A Nagy Szakadék Xenoökológia a természet „halála” után
MAGYAR MŰHELY
• Pazár Sarolta: Ráncok a lélekben Zolnay Pál (1928-1995) – 2. rész
TERMÉSZET VS. CIVILIZÁCIÓ
• Varró Attila: Végtelen világ Sarkvidéki ökohorror
• Pernecker Dávid: Annyi mindent nem láttunk még Bolygónk, a Föld 2.
• Barotányi Zoltán: Fentről minden szebb Volt egyszer egy bolygó
ÚJ RAJ
• Pernecker Dávid: Szembe nézni, nem megtörni Alex Garland
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Lélekmérnök önarcképek Kádár-kori álmok
• Soós Tamás Dénes: „Feketeseggű lettem” Beszélgetés Csuja Lászlóval
• Kránicz Bence: Eszkimó asszony gyereket nevel Virágvölgy
• Szivák Bernadett: Aki bújt, aki nem Beszélgetés Schwechtje Mihállyal
JURAJ HERZ
• Zalán Vince: Valóságos és képzelt sátánok Juraj Herz (1934 – 2018)
• Varga Zoltán: Macskaszemen keresztül Juraj Herz rémmeséi
PASOLINI
• Pólik József: A sivatag polgárai Pasolini Teoréma – 2. rész
PERZSA TÜKÖR
• Kránicz Bence: A tiltás virágai Jafar Panahi és a cenzúra
PASOLINI
• Csantavéri Júlia: Archaikus modernitás Pasolini és a görög mítoszok
KÖNYV
• Mészáros Márton: Közép-Európából importálva Muszatics Péter: Bécs, Budapest, Hollywood
• Varga Zoltán: Párhuzamosok találkozása Lichter Péter: Utazás a lehetetlenbe
• Schubert Gusztáv: Keserű igazságok Gervai András: Állami álomgyár
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Labdarúgó-világbajnokság A bíró szeme
KRITIKA
• Szíjártó Imre: Egy nyáron át énekelt Nyár
• Baski Sándor: Nem vagyok boszorkány Nők pórázon
• Pethő Réka: Hatását vesztett optimizmus Könyvesbolt a tengerparton
• Benke Attila: Drogbárók végzete Sicario 2. A zsoldos / Escobar
MOZI
• Varró Attila: Skate Kitchen
• Vincze Teréz: Ízlés szerint fűszerezve
• Baski Sándor: A kutyám nélkül soha
• Kovács Patrik: Szupercella 2: Hades
• Tüske Zsuzsanna: Sodródás
• Huber Zoltán: Felhőkarcoló
• Benke Attila: Hangya és Darázs
• Varga Zoltán: A hihetetlen család 2.
• Parádi Orsolya: Papás-babás
• Soós Tamás Dénes: Haverok harca
• Kovács Kata: Túl szexi lány
• Fekete Tamás: Mamma Mia! Sose hagyjuk ABBA
DVD
• Benke Attila: Megcsalási engedély
• Pápai Zsolt: Sidney Hall eltűnése
• Géczi Zoltán: Sötétségben
• Kovács Patrik: Gyerekrablók
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Franciaország sötét oldala

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Természet vs. civilizáció

Volt egyszer egy bolygó

Fentről minden szebb

Barotányi Zoltán

Darren Aronofsky és stábja keze alatt a Föld mindennapjai végtelen videóklipre emlékeztetnek. A sorozat nézőjét magával sodorja a különleges képek áradása.

 

A tévéken látható, az átlagosnál nagyobb igénnyel készült természetfilmek tragikus paradoxonja, hogy voltaképpen egyik, velük szemben jogosan támaszható elvárásnak sem felelnek meg. A merő illusztratív jellegen túl vizuális tekintetben annyira nem izgalmasak – tisztelet a kivételnek. Igen, tudjuk, sokakat lenyűgöz a kimérten tisztálkodó főemlősök, a homokba ásva prédára váró ragadozók látványa, ahogy fociközvetítések kikockázásait idézve lassítva mar áldozatába a kígyó és hosszú nyelvének egyetlen ostorcsapásával zsákmányt szerez a kaméleon. De ott is a megfejtés – ezek a darabok pont annyira izgalmasak, mint egy vb-meccs: öt percnyi vibrálásra jut nyolcszor ennyi tisztes unalom. A tudományos ismeretterjesztő jelleg nyilván nem lesz elég alapos ezekben a filmekben, a képek pedig még korántsem beszélnek magukért. Aki tényleg szeretne valamit megtudni a természetről, az jobb, ha maga jár utána – ha nem is a terepen, de az iskolapadban, a könyvtárak mélyén, vagy legalább a számítógép monitorja előtt. Vélhetően érzékelte ezt a helyzetet a szupersztár rendező Darren Aronofsky is, aki producerként jegyzi a Volt egyszer egy Föld sorozatot, amikor úgy döntött, hogy alkotótársaival együtt dolgozva kimozdítja ebből a patthelyzetből az egész műfajt. A tíz epizódos sorozat eredeti címe One Strange Rock sokkal beszédesebb Aronofskyék mondanivalója szempontjából, mint amit a Volt egyszer egy bolygó cím sugall. Ez a sorozat ugyanis nem valamiféle könnyes búcsú, hanem éppen ellenkezőleg: egy tíz tételre nyújtott szerelmes vallomás a mi kivételes kozmikus helyzetű, az életnek mai tudásunk szerint – egyedül otthon adó és persze az emberi faj bölcsőjeként is szolgáló, különös kőzetbolygónk felé. A Föld az alkotók sugallata szerint egy önmagában és kozmikus környezetében is organikus egységben létező, harmóniával, szépséggel és rejtett összefüggésekkel teli mini univerzum, ami persze csak egy apró, ámde furcsa és egyedi pont a végtelen univerzumban.

Aronofskyék helyesen érzékelték azt is, hogy mai tévénéző közönség jó része – pláne a viszonylag fiatalabbak, egy sokkal intenzívebb képzuhataghoz szoktak: éles vágásokhoz, szokatlan képkivágásokhoz, formabontó montázsokhoz és a képkockák lélegzetelállító ritmusban történő váltogatásához. Ebben azután nem lesz hiba: két éven át 45 ország 195 forgatási helyszínén lőtt saját anyagok és az űrbéli felvételekből kölcsönzött képek tökéletes nyersanyagot biztosítanak, a feladat gyakorlatilag csak a vágás optimális ritmusának megtalálása volt. A színekkel való folytonos, néha a komplementaritást is kihasználó játék után és előtt, a vibráló képáradatot tagolva jöhetnek a fekete-fehér kivágatok a bizalomgerjesztő beszélő fejekkel. És máris a narráció örök problémájánál tartunk, elvégre sem nem eredeti, sem nem problémamentes az a módszer, amivel ezt az elemet is igyekeztek izgalmassá tenni. Egyfelől megkapjuk Will Smith-t, a lelkes laikust, aki sokak számára még mindig kedves arcként eladná a szériát – közben szerepéből kilépve (és egy másikba belépve) folyton átlényegül a rejtvényeket a súgógépről feloldó kvízmesterré.

Exkluzív tartalomként pedig kapunk nyolc, az űrt megjárt asztronautát, akiknek megosztható, a szkriptbe jól beilleszthető személyes élményeik is akadnak – és máris nagyobb meggyőző erővel adják elő a forgatókönyv által a szájukba adott okos és kellően tömörített, frappírozott megfejtéseket. Ők a bölcs világlátott emberek – és ebben az esetben mindez szó szerint értendő, hiszen aki felülről rálát a mi világunkra, annak megadatik a megvilágosodás esélye. Nem utolsósorban pedig hitelesen tudják közvetíteni a rendező naivan, szinte panteistán holisztikus üzenetét: az univerzumban, de azon belül leginkább a Földön minden mindennel összefügg, harmonikus egységet alkot. A rejtett összefüggések pókhálója pedig fokozatosan feltárulhat a szemünk előtt – csak a megfelelő optikát és vizuális nyelvet kell megtalálni hozzá.

Az Aronofsky-univerzumban, s ez nem új tapasztalat vele kapcsolatban, a képek radikális mellérendelése minden mást felülíró, önmagában magyarázó szerepet kap. A látnivalók hipnotikus örvénylése fölött a könnyed tudományos narráció csak arra szolgál, hogy még tökéletesebb transzba ejtse a nézőt. Arra is gondosan ügyeltek, hogy a sorozat témáit tökéletes mintázatban, egy opresszív-kompulzív szindrómás számára is átélhető tízes csoportozatba rendezzék. Az eredeti címek (a fordítók itt is elrugaszkodtak az eredeti nyersanyagtól) már magukban is rejtélyesek, egyben frappánsak: Zihálás, Vihar, Pajzs, Genezis, Túlélés, Szökés, Terraformálás, Idegen, Ébredés – mintha egy sci-fi-horror sorozat epizódjait skandálnánk, amikor a tévénéző már azon izgul, hogy a legénység melyik tagja hordja a szíve alatt lusta macskaként összekuporodott parazitát. De a mi űrhajósainkat nem fenyegette semmi ilyen űrbéli balvégzet, nem hoztak magukkal semmi mást, mint a magasabb tapasztalatot, így adódik, hogy az ő dokumentarista stílben felvett beszélő fejeik fűzzék össze az egyes epizódok sűrűn váltakozó, extravagáns logikával, szinte szabad asszociációs technikával összeválogatott jeleneteit. És miközben a képek valósággal kisütik a szemünket, a jól hozzájuk passzított zenék szinte meg is ágyaznak a következő vizuális attaknak. Az Aronofsky-stáb által összeválogatott izgalmasabb audiokulisszák bántóan hiányoztak a korábbi természetfilmekből – nos, azok nem is ütötték meg a videóklipek, sőt a reklámok által már jó magasra tett mércét!

Persze, feltehető az a kérdés is, hogy mit tanulhatunk a Volt egyszer… sorozatból? És még csak nem is arra gondolunk, milyen nóvumot találunk itt, aminek ne lehetne röpke tíz perc alatt utánanézni a net sötét mélyén, hiszen ez sportszerűtlen volna – a konkurencia itt a maradék tévés-természetfilmes kínálat. Az érdekes az, hogy ebben a tekintetben sem kell csalódnunk – epizódonként, ha nem is több, legalább egy szokatlan, ritkán látható, lélegzetelállító, netalán elgondolkodtató meglátás, észrevétel, jól tálalt összefüggés is akad. Hogy csak egy példát mondjunk: már az első fejezetből kiderül, hogy az Amazonas menti őserdők hiába termelnek gigantikus mennyiségű, az emberiség szükségletének tízszeresét kitevő oxigént a fotoszintézis során – azt bizony a környék állatvilága az utolsó kortyig elhasználja! Ezzel szemben a fotoszintetizáló óceáni kovamoszatok produkálják a földi oxigéntermelés ötödét, márpedig az ő szaporodásukhoz, táplálásukhoz elengedhetetlenül szükséges az Amazonas-medence és a hasonló trópusi élőhelyek speciális lég- és vízkörzési rendszerének fennmaradása. A filmkészítők imádják a pszichedelikus színárnyalatokban pompázó, látszólag élhetetlen élőhelyeket. Visszatérő illusztrációként szolgál az észak-etiópiai Dallol vulkanikus, pokolian magas hőmérsékletű, kénlerakódásokkal és erősen savas tavacskákkal borított, kénhidrogén-felhőbe burkolózó sárgás-narancsos tája – természetesen itt is jól megél néhány extremofil baktériumféle! Az Idegen (Alien) című epizódnak meg éppen a víz alatti hajóroncsokat nassolgató, vasfogyasztó kemotróf baktériumok a „hősei”: szorgalmas aknamunkájuk gyümölcsei, a csatahajókról lelógó cseppkő- vagy jégcsapszerű rozsdafolyamok (angolul már külön nevük is van: rusticle) elképesztően szépek, és remekül illusztrálják, hogy a falánk egysejtűek mindent megesznek (a vasat is, mint a farkasétvágyú kiskamaszok).

Aki csupán a sorozat magyar címét látja, nyomban arra asszociálhat, hogy ismét csak egy szomorú, elégikus látomást kapunk a rosszcsont emberek által tönkretett Földről. Ám ez tévedés, itt még az Aronofsky-filmekből sugárzó (néha szinte mizantrópiába hajló) antropológiai szkepszis is csak visszafogottan érvényesül. A Föld lakói ezúttal leginkább rendkívüli sokszínűségükkel járulnak hozzá a kivételes látványorgiához. A sorozat készítői pedig direktben nem politizálnak – pedig sokfelé (mostanában speciel Aronofsky hazájában, az Egyesült Államokban is), a Föld ember okozta veszélyeztetettségéről beszélni is afféle, a kormányzati állásponttal szembemenő partizántevékenység (Konkrét példa: Trump-párti politikusok friss állásfoglalása szerint egy kormányzati intézmény alkalmazottja nem folytathat a klímaváltozással kapcsolatos felvilágosító munkát, mert az az úgynevezett Hatch-törvénybe ütköző felforgatásnak minősül). Aronofskyék azonban kevéssé terhelik a nézők elméjét ilyen mázsás ólomsúlyokkal, a lelkiismeretünkre sem apellálnak, legalábbis nem feltűnően. (A Menekülés a Földről epizód leginkább azt sugallja, hogy legjobb, ha beletörődünk: ha egyszer az űrből ránk zuhan egy másik böhöm szikla, akkor együtt pusztulunk a földi bioszférával). Habár az ökológiai katasztrófák és a klímapánik képei azért itt is játszanak – csakúgy, mint a halakra vadászó csalánállatkáké, vagy az űrből fotózott párától súlyos légfolyamoké. Utána minden merő képi nyersanyaggá válik, belekerül a vizuális masszába, egyenesen a szakács keze alá, hogy jól összevagdalva kerüljön a szemünk elé. Aronofskyék legfőbb trükkje, hogy már nem magyaráznak, mondván a képek úgyis magukért beszélnek. Ez persze egyáltalán nem így van, de az epizódonként bő háromnegyedórás vizuális orgiától elkábult néző már kérdezni sem bír. Majd megérkeznek hozzá felmentő seregként Will Smith könnyed, összegző szavai, melyeknek csekély közük van a látottakhoz, de legalább nem zökkentenek ki a képek kiváltotta transzból. Lehet, hogy Földünk eleven felszíne, a bioszféra pusztul, de romlásában is elegendő képanyagot szolgáltat egy soha véget nem érő videókliphez.

 

Volt egyszer egy bolygó (One Strange Rock) – amerikai ismeretterjesztő filmsorozat, 2018. Rendezte és írta: Nick Shoolingin-Jordan. Kép: Tim Cragg. Zene: Daniel Pemberton. Narrátor: Will Smith. Producer: Darren Aronofsky. Gyártó: Protozoa Pictures / Overbrook / Nutopia. A National Geographic bemutatója. 10x47 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/08 12-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13747