Teherán utcáin nem látni macskát, se perzsát, se másfélét, hála az iráni vallási/állami vezetőknek, kiknek figyelme a jelek szerint a legapróbb zavaró részletre is kiterjed. A perzsa macskák örökös háziőrizetben élnek, mert hogyan is venné ki magát, ha a „ház nagy puha díszei” (Baudelaire mondja így, nem valamelyik ajatollah) az utcán nyávognának és lustálkodnának. Ha már az élveteg macskatermészet is alkalmas a közrend megzavarására, mennyivel inkább így van a bűnös nyugatról becsempészett rockzenével. Bahman Ghobadi róluk forgatott játékfilmet, az elkóborolt perzsa fiatalokról, akik akaratuk ellenére szembekerültek a törvénnyel, mely nem tűr semmiféle elhajlást nemhogy a vallásos ideológiától, de a mindennapi életet vasszigorral szabályzó erkölcsi törvényektől sem. A bigott cenzorok számára a zene – még a perzsa is – eleve gyanús: mert „gyönyört ébreszt a hallgatóiban, felkorbácsolja a vágyaikat”. Ez tiszta beszéd: az evilág siralomvölgy. És ha mégsem hajlandó annak látszani, majd tesznek róla, hogy mégiscsak az legyen. Ghobadi dokumentarista játékfilmjének fiatal hősei megelégelik, hogy a hatalom még a minden ideológiai megfontolást nélkülöző örömzenélést is betiltja, elhatározzák, hogy hamis angol vízumot szerezve, disszidálnak az országból. A kurd származású Ghobadinak nem ez az első találkozása a cenzúrával, legjelentősebb – Cannes-ban 2000-ben díjazott – filmjét, A lovak részegségének idejét, be ugyan nem tiltották, de mindössze egyetlen moziban vetíthették, 10 napig. Tavasszal a menyasszonya elleni koncepciós pertől hangos a világsajtó, a perzsa-amerikai újságírónőt, Roxana Sabadit kémkedés gyanújával börtönözték be, és – nyilván nem véletlenül – épp a Senki sem tud a perzsa macskákról cannes-i vetítése idején engedték szabadon óvadék ellenében. Amikor Ghobadi visszatért a fesztiválról Teheránba, miheztartás végett ezúttal őt vették őrizetbe. Az iráni rockerek, repperek, garázsokban, pincékben, vagy épp a falusi tehénlegelőn adnak illegális koncerteket. Ami másutt mainstream zene, itt a szó szoros értelmében undergrounddá válik a cenzúra miatt. Ghobadi nem valami marginális jelenségről forgatott: Iránban 2000 rock-együttes, 312 indie-együttes küzd meg nap mint nap a hallásszabadságért. Az oktalan, természetellenes tiltás ellenkezést szül, az iráni rap vagy soul egyre jobban telítődik politikával, ahogy a majd harminc éven át tisztes, de a nyílt politizálást aggályosan kerülő perzsa újhullámot is felváltja a nyíltabb fogalmazás. A helyzet mára robbanásig feszült, és borítékolható, hogy a zene erősebb lesz a fülsiketítő csendnél.