KritikaA félelem hatalma; Hol az ördögben van Oszama bin Laden?Az ember, aki hol volt, hol nem voltBarotányi Zoltán
Az iszlám radikalizmus fontos és izgalmas dokutéma, feltéve, ha angolszász tárgyilagosság társul hozzá.
A jó hét éve tartó Nagy Terrorellenes Háború már bőségesen megszülte a maga konkrét és képletes irodalmát. A megannyi könyv, tanulmány, feljegyzés és referátum mellett immár nem elhanyagolható azon művek száma sem, melyek speciális dokumentarista eszközökkel próbálják feldolgozni mindazt, amit az utóbbi pár évben, de leginkább a Toronynap (9/11) óta átélt a világ.
A terrorellenes világkampányra reagáló, azt keményen kritizáló alkotások közül a leghatásosabb, leggondosabban kivitelezett az a háromrészes BBC-dokusorozat, amelyet Adam Curtis jegyez – rendezőként, íróként és narrátorként egyaránt. A nagy ívű, fekete humorral dúsan átitatott filmdarab látszólag messziről rugaszkodik témájának, ám azután pontosan oda érkezik, ahol a nagy-nagy háborús erőfeszítések a film készítésének idején (2004-ben), s manapság is elakadni látszanak – ama két párhuzamos katonai konfliktushoz, amelyeknek nem igazán látszik a vége.
Curtis két szellemi, politikai irányzat párhuzamos, egymással is érintkező történetét akarja felvázolni – annak bizonyságaként, hogy az évtized közepét uraló félelemteli légkör a két fél egymásnak kölcsönösen ellentmondó, mégis egymásra épülő szólamaiból alakult ki: a radikális iszlamizmus és a neokonzervativizmus vadházasságra léptek, egymásnak adják fel a poénokat, és sikereiket is csak a másik létének köszönhetik. Egészen egyszerű is volna, ha ilyen szép szimmetria alakulna ki a két fél között, ám a személyesen Curtis által hangszerelt narráció iránya és a gazdagon prezentált képi és interjúanyag nem feltétlenül vág egybe, ami nem is lenne oly nagy baj, ha közben Curtis hangja nem volna oly ellentmondást nem tűrően kioktató. Pedig A félelem hatalma történelmi tablóként is lenyűgöző, bárha kissé szelektív, és sok mindent megtudhat belőle a nyugati, európai szemlélő. Megismerkedhetünk mindenekelőtt Sayyid Qutb, az egyiptomi Muszlim Testvériség főideológusa s utóbb mártírja nézeteivel, aki amerikai tanulmányai alatt utálta meg oly szenvedélyesen a béna frizurákat, a véres bokszmeccseket, az amcsi lányok kihívó szexualitását, a sportkultuszt, a nemek obszcén keveredését, a dzsesszt s mindazt, ami elegyesen, mellérendelten, egy kiadós kulturális sokk formájában zúdult a nyakába néhány év alatt. Qutb hatása úgy politikailag, mint ideológiailag nehezen túlbecsülhető: hazatérte után gyorsan szembekerült a Nasszer-rezsimmel, ezért megjárta annak börtöneit és kínzókamráit – utóbb (1966-ban) egy monstre perben halálra ítélték és kivégezték, márpedig, cinikusan fogalmazva, egy karizmatikus tanító utóhatását mindig megemeli a mártíromság. Qutb követői és eszméi tovább élnek, ráadásul előbbiek menet közben sikeresen áramvonalasították az utóbbiakat – így születik meg az a fajta radikális iszlamizmus, melyet az utóbbi évtizedben főleg Ayman al-Zawahiri (Curtis egyik antihőse), továbbá a mozgalom reklámarca és két lábon járó pénztárcája, Oszama bin Laden képviselnek. Velük játszatja el a másik fél, a neokon oldal a sátán szerepét, miközben – Curtis szerint – oly módon alkotja meg helyüket a világban, amely a gonoszoknak is kedvére való, ha úgy tetszik, jól befűtöttek nekik e pokolban, de hiszen a patás ördög szereti is a meleget.
A másik fél ábrázolása ehhez képest sematikus – keresni kellett ott is egy alapító atyát, hát rá is leltek az Európából elszármazott (eredetileg német zsidó) Leo Strauss személyében, aki a chicagói egyetem filozófiatanáraként tanítványok seregét bocsátotta útjára – a neokonzervatív iskolából mindenekelőtt Richard Pearllel, William és Irving Kristollal, valamint Richard Pipes-szal ismerkedünk meg (sajnos csak archív felvételeken jut hely a „főgonosznak”, Paul Wolfowitznak). Szavaiknak kéne bizonyítania, milyen jelentős és démoni hatást gyakorolt a neokon iskola az amerikai politikára. Ne firtassuk, mennyire mélyre sikerült a filmbéli Strauss-elemzés, illetve a Strauss–Qutb párhuzam – ez már elsőre is erőltetettnek tűnik, később pedig mind nyilvánvalóbb, hogy a Curtis néhány előítéletes megfogalmazáson kívül merőben kevés figyelmet fordít a neokonzervatív (sokszor mélyebb filozófiai megfontolásokon alapuló) elvek analízisére. Annyit elárulhatunk: a rendező eredetileg a neokon/neoliberális irányzat belső vitáiról, a szabadságelvű libertariánusok és a neokon elitisták ellentétéről szeretett volna filmet készíteni, ám sokkal jobb poénnak vélte a filmben végül kibontott neokon–iszlamista párhuzamot. Ellenszenvéből bőven jut mindkét félnek, ám a mérgezett nyál legjavát mégiscsak az előbb (egy rövid periódusra) Ford, majd Reagan s végül George Bush jr. idején hatalmi pozícióba került neokon csávóknak tartogatja. A fő vádpont ellenük, hogy ideologikus alapon próbáltak politizálni, feladva a hagyományos diplomácia pragmatikusságát, és az amerikai társadalom mozgósítása érdekében nem riadtak vissza attól sem, hogy fantomokkal ijesztgessék honfitársaikat. Ilyennek mutatja e doksi a csak papírtigrisként prezentált Szovjetuniót, meg az általa képviselt kommunista fenyegetést, s utóbb a Bush-adminisztráció által kitalált, illetve felnagyított Al-Qaeda mítoszt. Az első felvetésen s a mellette kardoskodó, utólag okos, botcsinálta kremlinológusok láttán még jót mosolyoghat (vagy ízlés szerint szitkozódhat) a kelet-európai megfigyelő, de a második tézisben – tenyérbe mászó felvezetés ide vagy oda – lehet némi igazság. Ha nem is vesszük be, hogy az alapvetően azért szekuláris, egyetemi-akadémiai eredetű neokonzervativizmus, illetve az iszlám integrizmus ugyanazon hévvel támadta volna saját (pláne Amerika!) individualizálódó-világiasodó (más szavakkal züllő-romló) társadalmát (ami a doku alapvető állítása), legalább inspirációt kapunk némi kultúraközi, összehasonlító vizsgálathoz. A félelem hatalma sikerültebb részei közé tartoznak az afféle minielemzések, melyek a tisztátalannak, fertőzöttnek, árulónak titulált muszlim közösségek („saját népük”) ellen forduló esztelen, népirtó iszlamista terrort (Algéria, Irak) világítják meg. A radikális iszlamizmus amerikai (és neokon) segedelemmel történő „felhizlalása”, felfegyverzése és feltőkésítése szintén hálás téma, akárcsak az afganisztáni iszlamista „nemzetközi brigádon” belüli ellentétek és sajátos ideológiai evolúció pertraktálása. Az amerikai és brit terrorhajsza vadhajtásai is mintegy tálcán kínálják magukat – azt meg már csak a film készítési dátuma (2004) magyarázza, miért nem foglalkozott kellőképpen a neokon észkombájnok s a Bush-rezsim legnagyobb balfogásával, Irakkal – igaz, ez már egy másik film témája lehetne. Curtis persze próbál szembenézni Nagy-Britannia terrorháborús szerepével is – ám ebből (egy stupid katonai vezető karikatúrájából) leginkább csak az derül ki, milyen kicsiny is a világra gyakorolt brit befolyás. Curtist utólag, már a 2005-ös londoni merényletsorozat nyomán némi alappal támadták azért, hogy puszta fantomnak minősítette a nemzetközi terrorizmust – igaz, ő is joggal hozhatta fel mentségként, hogy nem a terrorveszélyt kicsinyli le dokumentumfilmjében, csupán annak a Bush–Blair duó által kialakított és közfogyasztásra szánt vízióját.
Morgan Spurlockot leginkább a Super Size Me nyomán ismerte meg a publikum – azonban a dokumentarista ezúttal a gyorséttermek poklánál is mélyebbre szállt. Nagyobbat próbált markolni, de a végén jóval kevesebbet fogott – ráadásul a Hol az ördögben van Oszama bin Laden? című doku-dolgozata leginkább azt dokumentálja, hogy milyen könnyű beleunni a munkába, ha előzetesen nem gondoltuk végig alaposan, mi a fenét is akarunk csinálni. Pedig a felütés akár ígéretesnek is tűnhet: a kacifántos cím egy hasonló nevű, számítógépre írt játékos földrajzi oktatóprogramot (Where In The World Is Carmen Sandiego?) meg egy tévés kvízt idéz meg, a nyitásként prezentált komputeranimációk pedig a maguk idétlen módján kifejezetten szórakoztatóak (alighanem sokan fogják visszapörgetni azt a részt, ahol Oszama és elkendőzött arcú emberei MC Hammer-es túlmozgással rázzák magukat a Can't Touch This-re). Abban sincs hiba, ahogy Spurlock átesik a szükséges oltásokon és a nyilván tök fölösleges, elemi szintű kommandós kiképzésen. A további menetrendet viszont már az általunk is jól ismert Lolka és Bolka-logikával jelöli ki: bök egyet a térképre, azután elindul, hogy az utca népének szegezze a kérdést: véletlenül nem látták Oszamát errefelé csatangolni? No jó, kicsit igazságtalanok voltunk – valójában Spurlock is tisztában van az alapvető tényekkel: tudja, honnan származik al-Zawahiri vagy Bin Laden, melyek a probléma alapjául szolgáló konfliktusok, és hogy eddig hol próbálták elfogni Oszamát, mindhiába. A gond csak az, hogy a szorgalmas kutakodás nem csupán meddő, de ráadásul valódi tanulságokban és tapasztalatokban is igencsak szegényes, ráadásul érdekesnek is csak hellyel-közzel nevezhető. Azért a botcsinálta hősünk megtalálja a maga szórakozását: Afganisztánban például gyermeki örömmel próbálja ki a kezébe adott fegyvereket, még egy vállról indítható rakétát is elereszt a semmibe, majd részt vesz egy módfelett eredményes, egy tálib leterítésével végződő partizánvadászaton is. Míg Spurlock egy újabb animáció-sorozattal próbálja illusztrálni, miként támogatott és támogat még mindig zsarnoki rendszereket az Egyesült Államok, az Amerikán kívüli néző csak legyint – ez az, amit keletiek és nyugatiak már régóta nagyon jól tudnak (ez volt az az evidencia, amelyre a többnyire féligazságokból és nyílt hazugságokból építkező szovjet típusú propaganda bármikor nyugodtan hivatkozhatott). És szólaljon meg bár okosnak tűnő elemző, fanatikus hitszónok, háziasszony, kisdiák, utcai árus, népség, katonaság, ebből azután vajmi kevés újat lehet kihüvelyezni. Spurlock végül dolgavégezetlenül hazaszalad várandós feleségéhez (a helyében ezt már előbb megléptük volna), mi meg, nesze semmi, kapunk némi szájbarágós, bár kissé önkritikus tanulságot. Ezek szerint a Spurlock által megismert muszlim emberek többnyire olyanok, mint mi (értsd: az amerikaiak), legfeljebb elenyésző kisebbségük olyan fanatikus zombi, amilyennek a hisztérikus propaganda láttatná őket. Nem az ő hibájuk, hogy oly keveset tudnak az Egyesült Államokról, az meg kifejezetten a mostani amerikai kormányzat és az általa támogatott helyi rezsimek bűne, hogy oly nagy a gyűlölség a muszlim világban az amerikai háborús politika, a hagymázos retorika meg a felelőtlen nagyhatalmi ambíciók miatt – hát persze, ezen a ponton a film hazabeszél. Spurlock most már boldog és egyben aggódó szülő, aki ennek fényében kutat a rá és kicsiny családjára leselkedő veszélyek és kockázati tényezők után – kívánjuk, hogy legközelebb járjon nagyobb sikerrel.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 996 átlag: 5.48 |
 |
|
