Paul NewmanPaul NewmanA bilincs és a mosolyTakács Ferenc
Sok minden elfért a Newman játszotta figurákban, csupán egy hiányzott belőlük: a macsó és autoriter Amerikai Hős.
Igazából nem szeretett filmezni. Legalábbis így nyilatkozott, hetvenöt évesen, ötven játékfilmmel a háta mögött. „Sohasem bűvölt el igazán a filmezés, főként azért nem, mert a színházban szeretek igazán dolgozni. Nem csináltam sok filmet. Boldoggá tesz, amivel mostanában vagyok elfoglalva: szeretek rendezni és olykor színpadra lépni is. Hébe-hóba a televízióban is csinálok valamit.”
Higgyük, ne higgyük? Ha tehernek és nyűgnek érezte a filmezést, a filmvásznon ez sohasem látszott rajta. Mosolyogva viselte mestersége bilincseit – valahogy úgy, ahogyan a chain gang, az egymáshoz láncolva dolgoztatott elítéltek béklyóját viselte a Cool Hand Luke-ban (1967), amelynek magyar címváltozatából, a Bilincs és mosolyból kerekítenék ezennel értelmező metaforát az idén szeptember 16-án tüdőrákban elhunyt Paul Newman pályájához. (Egyben címet is ennek a nekrológ-félének.)
Eredetileg színésznek, mégpedig színpadi színésznek készült. A jómódú clevelandi sportbolt-tulajdonos fia 1925-ben született. Édesapja felmenői magyar és lengyel zsidók voltak, édesanyja, Fetzkó Terézia, magyar születésű. Egyetemi tanulmányok és háborús katonai szolgálat után Newman a Yale Egyetem dráma-szakára iratkozott be, ott fedezték fel New York-i tehetségvadászok. 1952-től tévéjátékok és sorozatok apróbb szerepeiben láthatták a nézők, majd 1953-ban eljátszhatta első fontos szerepét a Broadway-n, a Piknik című produkcióban, William Inge (Tennessee Williams barátja) Pulitzer-díjas darabjában. (Itt ismerkedett meg második feleségével, Joanne Woodwarddal; 1958-ban házasodtak össze, miután Newman elvált első feleségétől, Jacqueline Witte színésznőtől, akit még 1947-ben vett el.)
Ugyanebben az időben Newmant felvették – úgy hírlik, hogy voltaképpen meghívták – Lee Strasberg Actors Studiójába. A sztanyiszlavszkiji (nagybetűs) Módszer jegyében dolgozó színészképző diákjai közül ekkoriban – az ötvenes évek első felében – figyel fel a közönség egy izgalmas triumvirátusra, külsőleg-belsőleg, játékstílusban és szerepformálásban egyaránt újat, mégpedig egyszerre izgalmasan és zavarba ejtően újat hozó fiatal férfiszínészekre: Marlon Brandóra, James Deanre és (a némi időbeli csúszással a nyomukba lépő) Paul Newmanre. Amit színpadon és filmen megmutattak magukból és mesterségükből, annak – ahogy mondani szokás – üzenete volt, mégpedig társadalmi súlyú üzenete. Tétova lázadás, fájdalom, szorongás, önpusztító mazochizmus (vagy ennek fonákja: vak agresszivitás), belső irányvesztés, csalódottság – valami nincs rendben Amerikával, a világgal, az egész élettel s valami velünk, a fiatal nemzedékkel sincs rendben, sugallták mindhárman dacosan, az ötvenes évek kötelező optimizmusának és fojtogató konformizmusának eleven cáfolataként.
Newman filmszínészi pályájának kezdete egyébként – mondjuk így – anekdotikus szinten is a kicsivel korábban induló két pályatárssal, a nála hat évvel fiatalabb James Deannel és a nála egy évvel idősebb Marlon Brandóval kapcsolódik össze. Amikor a Piknik sikere nyomán szerződik vele a Warner Bros., Hollywoodban minden média azt duruzsolja, hogy „az új Brando” érkezett meg. A rajongók össze is tévesztették A vágy villamosából (1951), a Julius Caesarból (1953), a Vad-ból (1953) és A rakpartonból (1954) ekkor már nagyon jól ismert, sőt bálványozott színésszel: Newman úgy emlékszik, hogy legalább kétszáz esetben adott autogramot „A legjobbakat! Marlon Brando”-szöveggel.
James Deannek a szó szoros – technikai – értelmében is az örökébe lépett. Elia Kazan Deanről is, Newmanről is készített próbafelvételt Az Édentől keletre előmunkálatai során – a versengésből Dean került ki győztesen, az 1955-ös filmen ő játszotta Cal Trusk szerepét. Dean halála után viszont Newmanre osztották Rocky Grazianót, a Somebody Up There Likes Me (1956 – Valaki odafent szeret engem) boxbajnokát és a The Left Handed Gun (1958 – A balkezes pisztolyhős) Billy the Kidjét – mindkét szerepre eredetileg Deannel szerződtek.
Newman végül – miután Az Édentől keletre-beli szerepről lemaradt – a The Silver Chalice (1954 – Az ezüst kehely) című kosztümös áltörténelmi dráma főszereplőjeként debütált a vásznon. A film – Victor Saville, néhány, a maga idejében igen sikeres angol film rendezője jegyezte – hatalmasat bukott, s kis híján pontot tett Newman filmszínészi pályafutására. Megérdemelten: az i. sz. első századi Rómában játszódó bárgyú históriában nyújtott alakítása láttán a kritika „harmadrendű Brando”-nak bélyegezte. Newman maga is utálattal gondolt vissza a filmre, fizetett hirdetést tett közzé a Variety-ben, melyben eltanácsolta a nézőket a film megtekintésétől, az ötvenes évek legrosszabb filmjeként emlegette évtizedekkel később is. Különösen nehezményezte, hogy combközépig érő antik tunikában kellett feszítenie a filmben, „az én lábaimmal”, tette hozzá rezignáltan. (Ez egyébként a jelek szerint érzékeny pontja volt: a Ben Hurban Charlton Heston szerepét először neki ajánlották fel, de amikor látta, hogy megint tunikában kell játszania, visszakozott.)
A Warner Bros. mindezek ellenére látott fantáziát Newmanben, s újabb két évre meghosszabbították a szerződését. 1956-ra két filmje készült el, a The Rack (A kínpad) és a James Deantől megörökölt Valaki odafent szeret engem. Az előbbi – a koreai háborúban játszódó „agymosás”-dráma – nem keltett különösebb hatást, de az utóbbit – Rocky Graziano bokszbajnok élettörténetet – nagyon jól fogadták a nézők és a kritikusok.
Nagyjából evvel a filmmel került egyenesbe. Ettől fogva szüntelenül filmezett, bilincsbe verve és mosolyogva, mindhalálig: utolsó, ötvenötödik (!) mozifilmjét, a Kárhozat útját 2002-ben mutatták be, de még 2006-ban is vállalt filmes munkát, ha mást nem, hát szövegalámondást, a képen kívüli narrátor szerepét.
Mint minden amerikai sztár-színész – mert az volt –, ő is önmaga valamiféle megkreált image-ével dolgozott: fizikai adottságokból és viselkedési manírokból építette fel „Paul Newman”-t, akit – amelyet – azután finom variációk során át újra és újra eljátszott, miközben gondja volt rá, hogy – megfelelő alkalom adtán – mintegy ellene játsszon a figurának, elő-elővezessen egy-egy meglepően új és más „Paul Newman”-t. Fizikai adottságai megkönnyítették, de meg is nehezítették a dolgát. Igen jóképű férfi volt, s áthatóan búzavirágkék szeme (ez a legendás szemszín – hogy-hogy nem – már korai, fekete-fehér filmjein is felismerhető) hamarosan afféle védjegyévé vagy márkajelévé vált. Az 1963-ban bemutatott Hud forgatásán a texasi moteljét, ahol lakott, nők hada rohamozta meg, a kerítésen átmászva próbáltak a közelébe kerülni. Így, ha akarta, már puszta megjelenésével is elvégezve láthatta a színész munkájának nagyobbik részét: a hatás felkeltését, a tartós benyomást. (Tanára, Lee Strasberg meg is jegyezte egyszer, hogy Newman legalább akkora színész lehetne, mint Marlon Brando, ha nem lenne olyan jóképű.)
Legjobb filmjeiben szerencsére nem bízta rá magát férfias vonzerejére. Hozta a figurát, mindig szellemesen csavarintva rajta egyet, mindig ügyesen megújítva: a sima szájú szépfiúkat, a kedves csirkefogókat, a sebzett lelkű, együttérzést keltő, de mégiscsak veszélyes gazembereket, az elbukókat, az életük kátyújából még egyszer, utoljára kikászálódni próbáló veszteseket. Sok minden elfért ezekben a figurákban, csupán egy hiányzott belőlük: a macsó és autoriter Amerikai Hős. Ezt az egyet sohasem játszotta el. (Hacsak parodisztikus változatában nem, mint ahogy azt az 1972-es John Huston-rendezésben, a Roy Bean bíró élete és korában tette.)
Hollywoodi filmes volt, tehát hollywoodi bilincseket kellett viselnie: a műfajszerű film, a zsáner béklyóit. Különösen pályája kezdetén, még a „régi” Hollywoodban, igaz, annak már a vége felé. Csinált tehát mindent, ami belefért a figurájába, s amibe belefért a figurája. Westernt például jó néhányat: még fiatalon, a James Deantől megörökölt másik filmben, Arthur Penn Balkezes pisztolyhősének kisebbfajta pszichopatológiai tanulmánnyá kimélyített Kölyök Billy-jét (1958) vagy már éretten, Robert Altman 1976-os Buffalo Bill és az indiánok, avagy Ülő Bika történelem-leckéje című filmjében William C. Cody-t, azaz magát Buffalo Billt. Vagy krimit: például a Harpert (1966) és a Felkavart vízt (The Drowning Pool, 1975), bennük a Ross McDonald-krimik magánnyomozó-figurájával, Lew Harperrel. Valamint maffia- és gengszterfilmet, hidegháborús kémhistóriát, katasztrófafilmet.
Néhány fontos irodalmi megfilmesítést is: két Tennessee Williams-drámát, a Macska a forró bádogtetőn-t 1958-ban és Az ifjúság édes madarát 1962-ben; mindkettőt Richard Brooks rendezte, mindkettő tisztes, bár az irodalmi alapanyag ambivalenciáit kisimító, deviáns felhangjait letompító munka. És egy igen jó Faulkner-adaptációt is, Hosszú, forró nyár címmel 1958-ban, Martin Ritt rendezésében; a film tévésorozat-változatát nálunk is játszották pár évtizede a televízióban.
Elegyes és egyenetlen színészi életmű foglalata ez az ötvenöt film. De közülük legalább tíz akad, amely filmnek is nagyon jó, mint ahogy színészi teljesítménynek is hibátlan és kikezdhetetlen. Ilyen például A svindler (The Hustler, 1961), Robert Rossen rendezésében: a színészi pálya első igazi magaslata; a Martin Ritt rendezte Hud (1963), benne Newman egyik „legsötétebb” alakításával, a jón-rosszon túli, patologikusan amorális Huddal; a Bilincs és mosoly (Cool Hand Luke, 1967), ez az ellenkulturális kult-klasszikus, Stuart Rosenberg rendezése; a fergeteges Roy Bean bíró a fergeteges John Huston kezéből; és későbbről a The Verdict (Az ítélet), Sidney Lumet 1982-es munkája, Newman nagyszerű és bensőséges kamara-alakításában a lecsúszott, alkoholista ügyvéd, aki élete és önbecsülése utolsó lehetőségében próbál megkapaszkodni.
És persze a csúcspont, színészi tehetségnek, Új-Hollywood szellemének és egy kiváló rendezőnek a találkozása, két változatban, egy legendás barátság, a Paul Newman–Robert Redford-duó két filmes lenyomataként: George Roy Hill rendezésében a Butch Cassidy és a Sundance Kid (1969) és A nagy balhé (The Sting, 1973). Könnyedség és szellem, irónia és játékosság hatja át őket. Bilincstelen filmek, csupán mosolyból állnak: a habkönnyű semmiség nemesül bennük magas művészetté.
Ötvenöt filmje mellett még rengeteg mindenfélét csinált Newman. Rendezett is, az emlékezetes Rachel, Rachelt (1968) például, feleségével, Joanne Woodwarddal a főszerepben. Továbbá politizált, baloldali liberálisként, jó ügyek mellett állt ki, a fegyverviselés betiltásáért és a melegek házasságának engedélyezése érdekében kampányolt, büszke volt rá, hogy a Watergate-ügy idején felkerült a Nixon elnök által vezetett „ellenség-listára”. Jobbra tolódott barátaitól, például Charlton Hestontól idővel távol tartotta magát; ha olyan forgatókönyvvel keresték meg, amelynek tartalmát vagy tendenciáját jobbosnak és autoriternek érezte, nem kért a szerepből; előfordult, hogy egy ilyen alkalommal Clint Eastwoodot ajánlotta maga helyett, mondván, neki jobban áll az ilyesmi.
Ezen kívül profi autóversenyző volt, s egy autóverseny-istálló társtulajdonosa. A nyolcvanas években meg gondolt egyet, és élelmiszeripari céget alapított az általa kikevert spagetti-szószok és saláta-öntetek forgalmazására. Az eredetileg viccnek indult „Newman’s Own”-márka idővel több mint százmillió dollár tiszta nyereséget produkált; Newman az utolsó centig eljótékonykodta a pénzt, főleg a rákos kisgyerekek javára.
Színészként, emberként: nem lehetett nem szeretni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1080 átlag: 5.5 |
 |
|
