KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/szeptember
KRÓNIKA
• Andor Tamás: Kovács László (1933–2007)
MAGYAR MŰHELY
• Kolozsi László: Zangezurban az idő Bodor Ádám-adaptációk
• Reményi József Tamás: A túlsó part Kamondi Zoltán: Dolina
• Kovács András Bálint: Torony az éjszakában Beszélgetés Tarr Bélával és Hranitzky Ágnessel
• Stőhr Lóránt: Felhőjáték Beszélgetés Fliegauf Benedekkel
• Muhi Klára: A jó dokumentumfilm botrányos Beszélgetés Kisfaludy Andrással, Kocsis Tiborral és Vészi Jánossal
BERGMAN
• Gelencsér Gábor: Bergman rítusai Ingmar Bergman: Arc, Szűzforrás, Rítus
GRINDHOUSE
• Kovács Marcell: Jack Starlett: Verseny az ördöggel
• Géczi Zoltán: Don Edmonds: Ilsa, az SS nőstényfarkasa
• Nevelős Zoltán: Sergio Martino: Torzó
• Orosdy Dániel: Tobe Hooper: Élve elfogyasztva
• Horváth Antal Balázs: Russ Meyer: Jó reggelt és viszlát!
• Teszár Dávid: Yukio Noda: Zérónő: a vörös bilincsek
• Varró Attila: Henry Paris: Misty Beethoven feltárása
• Sahár Szilveszter: Szemétből katedrálist Roberto Rodriguez: Grindhouse – Terrorbolygó
ÚJ KÍNA, ÚJ MOZI
• Géczi Zoltán: Beretta-szimfóniák Hongkongi bűnügyi filmek
• Wostry Ferenc: Hongkong célkeresztben Category III
HALÁL-NAPLÓK
• Földényi F. László: A körtefa árnyékában Forgács Péter: Saját halál
• Jankovics Márton: Az utolsó pillanat Rekviemek mozgóképen
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: A bűn terei Báron György: Alászállás az alvilágba – Psycho-analízis
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Elvek és társak Maár Gyula: Töredék
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: Goodbye, Bafana
• Harmat György: Csapda
• Varró Attila: Hajlakk
• Sahár Szilveszter: Külvárosi rockerek
• Pápai Zsolt: Next
• Ádám Péter: Moliére
• Csillag Márton: A Simpson család
• Vajda Judit: Forró zápor
DVD
• Nevelős Zoltán: Medvebarát
• Pápai Zsolt: A manipulátor
• Kovács Marcell: A vörös kör
• Tosoki Gyula: A nap szépe

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Kisfaludy Andrással, Kocsis Tiborral és Vészi Jánossal

A jó dokumentumfilm botrányos

Muhi Klára

Ki tud-e törni a dokumentumfilmes szakma az alulfinanszírozott, gettóba zárt filmtúltermelés állapotából? Kisfaludy András (MADE, Filmkör), Kocsis Tibor (Flóra Film) és Vészi János (Fórum Stúdió, Filmművész Szövetség dokumentumfilmes szekció) beszél finanszírozásról, struktúráról, minőségről.

 

– Érzékeny időszakban beszélgetünk. Most lettek nyilvánosak a Magyar Mozgókép Közalapítvány dokumentumfilmes szakkollégiumának döntései. A verespataki aranybánya sorsa például még nem dőlt el. Az Új Eldorádót folytatod?

Kocsis Tibor: Igen. Még a tavalyi MMK pályázaton nyertünk 2 millió forintot. Ennyiből ugyan nem lehet elkészíteni, de más filmes alapok is támogattak – ez egy koprodukció lesz –, és így meg tudom csinálni. Az idei pályázatainkra nem kaptunk pénzt.

– Az MMK-nál elnyerhető támogatások mindig nagyon szerények. Fenntartható-e példáu. a Fórum Stúdió abból a 3 filmből, amire most támogatást kapott?

Vészi János: Nagyon nehezen. De mondjunk inkább valami előremutatót! Mert mi már közösen – alkotók, producerek – eljutottunk valahová. Ha történetileg nézzük, a magyar filmben a spirál mintha visszaért volna a kiindulóponthoz. Mert volt ugye 89-90-91-ben egy állapot, amikor nagy erővel érett meg mindenkiben, hogy az államilag dotált stúdiórendszer, ahol a stúdiók maguk döntötték el, melyik tervből készüljön film, tovább nem működtethető. Akkor úgy tűnt, a független szakemberekből álló, senkihez sem kötődő kuratóriumok majd jobban bírálják el, miből lesz jó film, miből nem. Ám mostanra az alkotókban a közösség iránti igény megint rettenetesen erős lett. Az MMK dokumentumfilmes szakkollégiumának tagjai évente egyszer megszűrik a pályázatokat, miközben egyetlen alkotónak sincs módja kommunikálni velük a tervéről. Mi most sokan a szakmából azon gondolkodunk, hogyan lehetne ezt a szakkollégiumot egy lazább, műhelyszerűbb módon működtetni.

Kisfaludy András: Meg kell mondanom, időnként elolvasom néhány kollégám pályázatát, és azt gondolom, én sem támogatnám. Sokszor az ötlet kitűnő, de rosszul van megírva, látszik, hogy a papírok az utolsó 24 órában lettek beszerezve, az egész pályázat slampos, mert nem volt egy dramaturg, vagy csak másik szem, aki elolvassa. Műhelyek kellenének, ahol a filmesek összedolgozhatnak.

– Nemrégiben az MMK elnöke, Grunwalsky Ferenc erősen kritizálta a magyar dokumentumfilmek korszerűtlen narrációs technikáit, Almási Tamás a tematikai beszűkültségét. Erről mit gondoltok?

Vészi: Producerként én magam is számtalanszor elmondom a rendezőknek, meg kell próbálni, hogy alkalmazkodjanak a nemzetközi trendekhez, például nem szabad rühelleni a narrátorszöveget, ne riadjanak vissza az értelmező, didaktikus megoldásoktól. De én vitatkoznék Grunwalskyval. Mi ugyanis régen valamit jobban csináltunk, mint külföldön! A magyar dokumentumfilmes iskola meghaladta a szokványos televíziós dokumentálást. S helyette kifejlesztett egy technikát, hogy szituációkból, helyzetekből, menet közben, a nézőt bevonva épüljön fel egy történet. Kár lenne erre azt mondani, hogy tabula rasa, álljunk le ezzel, mert ez ma már nem megy.

Kocsis: A hatvanas-hetvenes években volt egy nagyon erős iskola – a lengyelek, az oroszok, de a magyarok is rendkívül jók voltak ebben –, amikor szinte csak atmoszférával, szöveg nélkül, zenével, vizualitással mondtak el egy történetet. Sára Sándor Cigányokja a legjobb példa erre. De ha Sára vagy Huszárik lírai dokumentumfilmjeire gondolunk, ilyen erős alkotó egyéniségeket ma már nem találunk a magyar dokumentumfilmben. Talán a pénztelenség az oka, de olykor fontos filmek is megmaradnak egy gyenge vizuális színvonalon.

Kisfaludy: Nem múlt el teljesen, amiről beszélsz, mondanám a közelmúltból például a Gubera vagy a Gólya című filmeket. De látni kell, hogy a rendszerváltás idején elemeire esett szét a dokumentumfilmgyártás. Megszűntek a stúdiók, kényszer-vállalkozások jöttek létre, és szervezetileg 17 év múltán is ugyanott tartunk, mint akkor. Amíg a MAFILM lényegében megmaradt, úgy-ahogy tudják használni a játékfilmesek, a dokumentumfilmeseknek nincs semmi infrastruktúrájuk.

– Azért létezik néhány stúdió, ahol kommunikáció és infrastruktúra is van, például a Flóra Film.

Kocsis: Én azért hoztam létre egy külön stúdió –a Flóra Filmet – mert igényes filmeket szeretnék készíteni. De itthon soha nem fogok annyi támogatást kapni a terveimhez, hogy az általam elképzelt színvonalon dolgozhassak. A Madarat tolláról című 12 részes sorozatunkhoz, mely Magyarország madárvilágáról szól, s melyet most három országban vetít a Spektrum, az ORTT-től nyert összeg 23-25 nap forgatásra volt elegendő. Ehhez képest 60 napot forgattunk, a hiányzó napokat a Flóra Film állta. Az Új Eldorádó sem jöhetett volna létre, ha a csekély támogatás mellé nem pályázok össze körülbelül 20 millió forintot, és nem teszünk hozzá a munkatársaimmal körülbelül 50 millió forint értékű munkaórát rendezésben, producerségben, infrastruktúrában. Fantasztikus egy ilyen stúdiót létrehozni, de könnyen tönkremehet, vagy margóra kerülhet, ha tartósan nem nyer a pályázatokon.

– Az a produceri attitüd, amit Tibor képvisel, úgy érzem alapvetően hiányzik a szakmából.

Vészi: Grunwalsky Ferenc is a producert hiányolja a dokumentumfilmből, de amit ő mond, az kicsit ködös nekem. Producerek most is vannak, ti is, én is, sőt nálunk jobbak is. Nyilván arról kellene gondolkodnunk, hogyan lehetne rentábilissá tenni a filmjeinket. Őszintén szólva, én erre nem sok esélyt látok, hiszen még a magyar játékfilmben is legfeljebb a melodráma, vagy a vígjáték rentábilis.

– De a játékfilm, abból az adottságból, hogy nálunk nincs számottevő piac, megértette, hogy csak akkor tudja legitimálni magát, ha legalább az élgárdát világszínvonalra föltornázza. Mundruczó Johannája Cannes-ban debütál, Fliegauf Tejútja Locarno-ban, Pálfi Taxidermiáját Párizsban vetítik – a játékfilmben valami megindult, és ez a progresszió húzza a többit. A dokumentumfilm mintha nem törekedne rá, hogy kinevelje az élcsapatát.

Vészi: De hogyan tudott létrejönni, amiről beszélsz? Úgy, hogy a játékfilm preferált műfaj volt akkor is, amikor szinte nulla nézőt vonzott és semmi sikert nem produkált. A játékfilmesek megkapták ehhez a felfutáshoz a pénzt. És aztán néhány tehetséges ember jól élt ezzel a lehetőséggel.

Kocsis: Én veled ellentétben, azt gondolom, nekünk nincsenek producereink. Például te is rendező vagy, Kisfaludy is, én is. Azt is mondhatnám – ne sértődjetek meg –, mi botcsinálta producerek vagyunk valamennyien, mert a produceri munkára csak rákényszerülünk.

Kisfaludy: Tegyük fel, igazad van, kell a producer. De a produceri dokumentumfilm-gyártásnak jelenleg nincsenek meg a feltételei! Hát ki fogja kifizetni a 3-4 millió forintos támogatásokból a producert? Ellenben ha vannak műhelyeink, mint például a Dokklub, a Fórum, a MADE, az Inforg, a Dunatáj, a Flóra –, akkor ezek pályázhatnának egy keretösszegre. Erre lehetőséget biztosít a Filmtörvény. Én nem abból indulnék ki, hogy dialogizáljunk egy kurátorral, mert az nem életszerű. Hanem hogy legyen nagyobb mozgásterük a műhelyeknek a pályázatok előkészítésében, a minőségibb filmezésben. Biztos vagyok benne, hogy pár millió forintos műhelytámogatás nagyobb hasznot hozna, sőt akár a producert is helyettesítené.

Kocsis: Az a baj, hogy kevesen vannak tisztában közöttünk azzal, milyen dokumentumfilmmel lehet ma betörni az európai piacra. Én mostanában sorra járom az európai vásárokat, fesztiválokat. Az ottani tapasztalatokat kellene valahogy összedolgoznunk a magyar hagyományokkal. Sajnos egyetértek Grunwalskyval, a mi dokumentumfilmjeink fölött sok tekintetben eljárt az idő. Nemrégiben láttam például Philip Gröning Into Great Silence című filmjét.

Gröning 6 hónapra beköltözött egy kolostorba. Távvezérlésű mikrofonokat szerelt a papokra, úgy vette fel a miséket. Filmje megnyerte az Európa-díjat, s 20 ország megvásárolta. Egy ilyen filmben óriási befektetett energia és hatalmas produceri munka van. A költségvetése körülbelül 700 ezer euró. Azt gondolom, sok magyar filmesnek lehet hasonlóan izgalmas témája, meg is tudná csinálni, mert tehetsége is van hozzá …

Kisfaludy: …de nem tudja, mert nincs a rendszerben pénz. Olyan ez, mint régen az Opel meg a Trabant. A magyar dokumentumfilmesnek be kell érnie a Trabanttal. A játékfilm egyébként azért tudott kiemelkedni, mert ott már évekkel ezelőtt elindult egy differenciáltabb támogatás. De mi 2007-ig egyetlen rovatban szerepeltünk az MMK egész költségvetésében. S csak most jutottunk el oda, hogy lesz normatív pályázat.

Kocsis: Philip Gröning filmjében 12 tévétársaság vett részt. Kétségkívül kevés, amit a mi szakkollégiumunk szétoszt, de induló pénznek elég lehet. A gond az, ha induló pénzt sem kapsz. Én ebben az évben egyetlen tervemmel sem nyertem, így nem tudok pályázni sem az ORFF-hez, sem a ZDF-hez. Pedig valószínűleg hozzápályáztam volna 70-80 ezer eurót a szakkollégium kétmillió forintjához. Az európai szaklapok egyébként két embert jegyeznek a magyar dokumentumfilmből, Forgács Pétert és Moldoványi Ferencet. Mindketten nagyon komoly büdzsékből forgatnak, s ott vannak a világ számos televíziójában. Úgyhogy szerencsére vannak már jó példák, néhányan kitörtek közülünk.

Vészi: Ne haragudj, Tibor, de a dokumentumfilm nem ez! Amiről te beszélsz, az a műfaj egy magas szinten művelt válfaja, ahol évekig lehet dolgozni egy munkán, mert az a kolostor most már nem fog elmenni, ha ott volt ötszáz évig, és Forgács archívjai is türelmesen várnak az archívumokban. A dokumentumfilm azonban nagyon sokunk számára azt jelenti, hogy van egy súlyos társadalmi probléma, és annak utána megyünk.

Kocsis: Csak nem mindegy, hogyan, és milyen eszközökkel…

Kisfaludy: Volt egy rosszízű vita erről a Filmszemlén. Én ott is azt mondtam, amíg ilyen csekély összegeket lehet csak szétosztani, nem kaphat valaki 20-30-50 milliót egy filmre, mert jelen pillanatban mástól veszi el. Az MMK például 30 filmet tudott idén támogatni összesen. Meg kell viszont teremteni a lehetőséget, hogy a kuratórium a kiemelt produkciókat is támogassa.

– Addig pedig az Erasmus-díjas Forgács nem része a rendszernek. Ez abszurdum!

A támogatásnak szerintem a minőséget kellene menedzselni, azt, ami igazán különleges. Mert egy műfaj avantgárdjának óriási húzóereje lehet. Az új jelenségekre új módszereket javasol. Például a Cseh álom című frenetikus cseh dokfilm alkotói megmutatták, hogyan lehet egy szellemes módszerrel – egy szimulált plázaépítési projekttel – felmutatni azt az egész fogyasztói őrületet, amiben élünk. Két egyetemista rendezte egyébként. A magyar dokumentumfilmben semmi ilyesmi nem látszik.

Kocsis: Én például olyan filmeket szeretnék létrehozni, amelyek 5-10 vagy 50 év múlva is elmondanak valami fontos dolgot a világról. Félmilliós nézőszámot várok el magamtól, ehhez szeretném megteremteni itthon a feltételeket. Mindez nem egyszerű. Az Új Eldorádónak például nem lett volna 25 ezer nézője a moziban, s nem írt volna róla annyit a sajtó, ha nem dogozik rajta megfeszítve egy 8-10 fős team, egyébként ingyen, csak azért mert hittek az ügyben. Volt köztük újságíró, médiaszakember, nagyjából olyan struktúra állt föl a film körül, mit egy magyar játékfilmben. És meg is nézték körülbelül ugyanannyian. A filmet négy országban mutatták be Európában, Romániában moziban is forgalmazták. Az amerikai közszolgálati csatorna főműsoridőben vetítette.

Kisfaludy: Nem biztos, hogy tetszeni fog nektek, amit mondok. A magyar dokumentumfilmes társadalom egy elöregedett társadalom. Több az idős, 50 fölötti kolléga, akik esetleg már nem fognak kiugró filmeket csinálni. De én nem hiszem, hogy őket a minőségi filmgyártás égisze alatt ki kellene dobni a hajóból. Egy osztrák, német, angol filmes az azonos nyelvterületen is el tudja adni a filmjét. Egy filmet csinál két vagy három év alatt, de abból megél. Nálunk más a lépték. Ezért van a kényszer, hogy évről évre pályázni kell.

Kocsis: De András, a tehetség nem életkor függő…

Kisfaludy: A dokumentumfilmesek szociológiai problémáival senki nem foglalkozik. Száz filmesből hatvan létminimum-nyugdíjas lesz.

Vészi: Szívemből beszél Kisfaludy, mégis azoknak a malmára hajtja a vizet, akik azt mondják: „lássátok be, megélhetési filmesek vagytok! Arra kell a kiosztott pénz, hogy valahogy a számlát befizessétek, aztán csináltok valami reszkető kamerájú vackot.” De én ez ellen abszolút kikelek! Először is, mert mindenki „megélhetési filmrendező”. Aki nem, az menjen el Jézus Krisztusnak, de az egy másik foglalkozás. Egy filmrendezőnek a társadalmi lét teljes spektrumát látnia kell! Egyébként Forgács Péter, Moldoványi Ferenc vagy Almási Tamás mellett a magyar dokumentumfilmben számtalan tehetséges ember dolgozik. 20-25 rendkívül kvalitásos alkotó biztosan. Csak a dokumentumfilm valamiért ma nem fontos. Régen az volt, még az államnak is. Most a bankárok fontosak. Az, hogy dokumentumfilmek készüljenek, nem áll senkinek érdekében. Talán, mert a dokfilmesek nem bizonyítják, hogy csatlósai szeretnének lenni egy-egy kormánynak vagy ideológiának.

– Pedig a világban komoly reneszánsza, önálló csatornái vannak a dokfilmnek. És ha a magyar dokfilmesek le tudnák rajzolni a társadalom alapfolyamatait – s most ne a cigánykérdésre, meg a hajléktalanokra gondoljuk, hanem azokra a mozgásokra, aminek ezek csak felszíni tünetei. Szóval, ha érdekesen és izgalmasan meg tudnák mutatni a nagy árulást, hogy valójában miért ilyen élhetetlen, undok ez a Magyarország, akkor eladható lenne, kapkodnának utána a tévécsatornák, lenne rá társadalmi igény, sőt producer is. Ez a műfaj a Kádár-rendszerben attól lett naggyá, hogy néhányan épp azt filmezték le, amiről tilos volt tudni és gondolkodni. A Kutruczot, az irányító párt bornírtságát, az eltitkolt munkatáborokat. A jó dokfilm mindig botrányos – mondta egyszer Losonczi Ágnes. Nem is feltétlenül politikai, hanem filozófiai értelemben. Már a Föld kenyér nélkül, vagy a Nanuk, az eszkimó is az volt.

Kisfaludy: Tavaly például B. Révész László filmje, a Diogenész hordót keres kapta tőlünk a Kamera-díjat, amely megrázóan beszélt egy igazi botrányról, az értelmiségi hajléktalanokról. Pár éve készült Csillag Ádám Mostohákja, amely a bérszülőkről és az őket ellátni nem tudó önkormányzatokról volt egy fantasztikus látlelet. Ott volt Varga Ágota Porrajmosa a cigány holocaustról, Papp Gábor Zsigmond Plázák népe egy vadonatúj jelenségről. Ezek nagyszerű filmek.

– Akkor úgy pontosítom, a magyar dokumentumfilmes azt filmezi le, amit le lehet. De hol van például ma egy olyan film, mint Gazdag Gyula A határozata, amely átvilágította az egész korabeli pártstruktúrát?

Kisfaludy: Gazdag Gyula külön alkut kötött a főszereplő járási első titkárral. Az egy buta járási titkár volt, akit Gyula valójában félrevezetett.

– Az az ő dolga, hogy hogyan csinálta. De képzeld el, mi mindent megértenénk egyetlen filmből, amely például lemodellezi valamelyik hatalmon lévő párt döntési mechanizmusát? Semmit nem tudunk a középosztályról, az értelmiség árulásairól, kiveszett a tényfeltáró dokumentumfilm. Mire tartjuk a politikától független dokfilmes alapokat, ha nem erre? Lehet, hogy ilyen tervek nem érkeznek a szakkollégiumhoz, vagy ha igen, azt gondolják a kurátorok, hogy ez a bulvár-média ügye. De a kereskedelmi média csak a felszínen kavar, s nem érdeke, hogy feltárjon bármi fontos összefüggést. A magyar újkapitalizmus valódi természetének megmutatását szinte csak a dokumentumfilmtől várhatjuk.

Kisfaludy: Ebben a pillanatban is van Gulyás Jánosnak két olyan filmje, amelyet feljelentettek, elmarasztaltak. És ha csak egy kicsit is odébb lép valaki, s el meri mondani – mint például Michael Moore – a véleményét, következő alkalommal esetleg már nem kap támogatást. Mert nem lesz illő neki pénzt adni.

Vészi: A politikai témák a mostani kurátorokon nem mennek át, én is úgy érzem. A Lipót megszűnéséről adtunk be egy tervet az ismeretterjesztő szakkollégiumnál, és nem kapott támogatást. Megszűnik egy ilyen súlyú kultúrtörténeti jelenség, elmegy az enyészetbe, szállodát csinálnak a helyén… Mondjatok egy érvet, hogy ez a film ne készüljön el! Az elutasításnak két oka lehet. Vagy az, hogy – szépen fogalmazva – nem férsz be a kedvezményezettek körébe, vagy hogy a témában politika van, mert biztos szó lesz a filmben a kórházprivatizációról, és az már zűrös.

Kocsis: Nektek nem tűnt fel, hogy az idei Filmszemlén két nem kifejezetten magyar produkció vitte el a dokumentumfilmes fődíjat? A Balkán bajnokra (Kincses Réka) és a Hazatérésre (Pigniczky Réka) gondolok.

Kisfaludy: Én ebben a két filmben semmi speciálisan külföldi vonást nem láttam…

– Kincses Réka filmje például életveszélyesen személyes volt. Szinte, mint egy dok-peepshow. Felvállalta a kamerák előtt a családja legsúlyosabb konfliktusait. Ilyet hazai dokumentumfilmben én még nem nagyon láttam.

Kisfaludy: Szerintem Kincses Réka filmjében épp ez volt a legproblematikusabb. Például az a jelenet, amikor anya és lánya együtt lehordják a papát, számomra nagyon visszatetsző.

– Én meg azt gondolom, hogy többek közt épp emiatt nyert. Képzeld el, ha Kincses Előd elmondja a történetét egy fa alatt a karosszékben, ahogyan a mi filmjeinkben szokás…

Vészi: Én készítettem tavaly egy naplófilmet, aminél személyesebb dolog nem nagyon lehet. Egy filmet, amiben megpróbáltam megfogalmazni a saját egyéni történelmemet. Még a versenybe sem jutott be. Aztán visszahallottam, a szemle válogatóbizottsága valahogy zavarba jött tőle: Vészi nem ilyen filmeket szokott csinálni…

– Azt mondjátok meg, miért nem fiatalodik ez a szakma? Miért nincs generációs áttörés, mint volt pár éve a játékfilmben?

Vészi: Itt van közöttünk például Kocsis Tibor. Az idei szemlét is zömében fiatalok nyerték! Ne mondjuk, hogy a dokfilmes szakma elöregedett! Mondjuk inkább, hogy dicsőséges nagy generációja már idősebb, a fiataloknak pedig se infrastruktúrájuk, sem pénzük ahhoz, hogy jelen legyenek!

– Pénzek egyébként vannak a rendszerben. Júliusban osztott el az ORTT 378 millió forintot dokumentumfilmes pályázatok között, valamint 113 milliót ismeretterjesztő filmekre. A Duna Televízió és az MMK pedig mostanában ír alá egy 100 milliós együttműködési szerződést.

Kisfaludy: Ez utóbbi komoly eredmény. Főként, ha – mint ígérik –, évről évre megismételhető. De a lényeg, hogy a források között az MMK-nak kiemelt jelentősége van, mert csak ő tud gondoskodni a hatékonyabb infrastruktúráról.

Vészi: Jancsó Miklós a múltkor bedobott egy ötletet – olyan mikibácsisan –, hogy ma már mobiltelefonon készülnek a dokfilmek. Kérdés, mit akart ezzel mondani? Ha azt, hogy: gyerekek, el vagytok maradva, telefonnal kell forgatni!, akkor nagy tisztelettel mondom, hülyeséget mondott a mester. Ha viszont valami olyasmit, hogy az új technikákkal, például az Interneten, jobb minőségben is kommunikálhatnánk egymással, az nagyon is megfontolandó. Az irodalomban, mely ugyanúgy kommunikációs problémáktól szenved, mint a dokfilm, az utóbbi időben történt egy áttörés, a blogírás. Komoly írói kvalitások mutatkoznak meg bizonyos blog-területeken. És az, hogy te föltedd az Internetre a szövegedet vagy a filmedet, már nem a jövő, hanem a jelen. Csak mi nagyon tradicionálisan állunk a dokfilmezéshez. Ha csak annyit tudtunk mondani, hogy több pénzt akarunk, nem volt értelme ennek a beszélgetésnek. Mert ennél többről van szó. Rengeteg strukturális ötletünk van. Szívesen beindítanánk például egy dokfilmes teret az Interneten. Az ilyesfajta strukturális támogatásra a filmtörvény lehetőséget ad. Ezt mi még eddig nem vettük igénybe, mostantól viszont nagyon is szeretnénk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/09 18-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9101