Láttuk még

Füstölgő ászok

Varró Attila

Smokin’ Aces – amerikai, 2006. Rendezte és írta: Joe Carnahan. Kép: Mauro Fiore. Zene: Clint Mansell. Szerelők: Ryan Reynolds (Messner), Ray Liotta (Carruthers), Jeremy Piven (Buddy), Alicia Keys (Georgia), Ben Affleck (Dupree). Gyártó: Working Title Films / Universal Pictures. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 108 perc.

A többszálú cselekményt egyazon téridővel kombináló narratíva hollywoodi születése óta erőteljes vonzalmat tanúsít a szállodai helyszínek iránt, elvégre hol máshol fonódhanak össze idegen emberi sorsok oly hatékonyan, mint a népes társalgókban és tükörborítású felvonók intim magányában. Az 1932-es Garbo-klasszikusról Grand Hotel-képletre keresztelt elbeszélési stratégia és a hotel-miliő minden generációban megtalálja a maga adekvát műfaját, stílusát, netán szerzőjét: a korai hangosfilm idején a melodrámával és az art decóval flörtölt, a kaotikus 60-as években kipróbált klasszikus álomgyári nagyeposzt (Hotel) és legdurvább modernizmust (Tavaly Marienbandban), majd jöttek a befutott indie-rendezők sokarcú portmanteau-filmjei Lynch Hoteljétől a Mystery Trainen át egészen a Négy szobáig. Tarantino óta azután a hotel-tematika is menthetetlenül besorolt az ironikus/véres/dumálós posztmodern bűnügyi zsánerébe, így hát bő tíz éve rugaszkodnak neki újra és újra ifjú titánok, hogy egész estés filmmé bővítsék a Tiszta románc fináléját, lehetőleg Las Vegasban – a legfrissebb jelöltet Joe Carnahannak hívják, reklámrendező, és az ezredforduló eddig legjobb drog-zsaru filmjének (Narkó) büszke birtokosa.

A Füstölgő ászok nem halad tovább a Narkó rögrealista, lélektani konfliktusokra összpontosító nyílegyenes útján: barokkosan burjánzó labirintus-cselekményében tucatnyi bérgyilkos próbál egymást versengve likvidálni egy tanúvallomásra bírt maffiózó-fiókát a népes kaszinó-szállodában, ahol FBI-ügynökök és saját testőrök válogatott csapata nehezíti a feladatot. Carnahan ezúttal mindent megtesz egy kiadós Guy Ritchie-féle örömmoziért, stiláris bravúroktól a sztárgárdás menazsériáig, sőt helyenként az önparódiától sem riad vissza – ilyen lenne a Halálfutam 2000 bizarr Stallone-kultfilmje, ha Cormanék húsz évvel később forgatják gyorsliftekkel és zsúrkocsikkal. A Grand Hotel-formula azonban legalább ennyi erőfeszítést érdemelt volna forgatókönyvírói részről, helyenként sajnos nem csak a főként félreértésekre építő motivációs háló sérül, de a párhuzamos időkezeléssel is akadnak dramaturgiai gondok. Cserébe viszont egyetlen hasonszőrű filmtől sem kapunk ennyi lírai haláljelenetet és a célpontot alakító Jeremy Piven az új évezred legihletettebb díva-alakítását nyújtja – némajátékait talán még Garbo is megirigyelné.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2007/03 59. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8928

Cikk értékelése:

szavazat: 1380 átlag: 5.49