Truman CapoteFecseg a mélyForgách András
Capote sorsában minden együtt van, hogy hasonlítson a nagy példázatokra: a monumentális kudarc a sikerhez hasonló mélységben égeti be a figurát az emberek emlékezetébe.
Majdnem egyidőben két film is készült Truman Capote-ról. Illetve nem is róla, hanem arról, ahogyan megírta a Hidegvérrelt. Nem biztos, hogy örülne ennek, de Capote most már örökre az az író marad, aki megírta a Hidegvérrelt. Az az ő története, hogy meg tudott írni egy történetet, amelynek azután a részévé változott. Ő csak el akart mondani egy történetet, és az a történet, amelynek szereplőihez azért lett köze, mert meg akarta írni őket, immár elmondhatatlan anélkül, hogy elsősorban nem róla beszélnénk. Nem tudni, mi is a fontosabb, ő vagy a történet. De, tudni: ő. Capote azok közé az írók közé tartozik, akik írás előtt komoly esztétikai filozófiát fejlesztenek ki, akik valósággal eltartják maguktól a mondataikat, mint egy mondatékszerész, úgy néznek rájuk, mint a csiszolandó gyémántra, és még maga is elég későn jött rá, hogy első nagy sikere, a Más hangok, más szobák erősen önéletrajzi karakterű, mert abban a hiszemben írta, hogy nem vallomásos, hanem objektív irodalmat művel. Valójában az irodalmi siker mellett legalább annyira érdekelte az, ahogyan az ő személyéről, fizikai valójáról, szellemességéről, társasági mivoltáról, az egész figurájáról a világban vélekednek: mintha szüntelenül rivalizált volna saját irodalmi teljesítményével a társasági ember.
A két majdnem egyszerre elkészült film a Capote (2005) és az Infamous (Hírhedett, 2006); s habár az utóbbit kezdték előbb forgatni, a későbbi készült el előbb, és emiatt most paradox módon mindenki a korábban leforgatottat hasonlítja a később elkészülthöz (az Infamous rendezője, Douglas McGrath, a meglepő és úgy látszik a témaválasztás következtében elkerülhetetlen dramaturgiai hasonlóságok ellenére esküszik rá, hogy nem nézte meg az őt leelőző Bennett Miller művét, amíg el nem készült a sajátjával), és a későbbit tekinti etalonnak. Ehhez képest is mondják az Infamoust harsányabbnak, felszínesebbnek, sőt karikaturisztikusnak, miközben magában tekintve ugyanúgy elismerik a jelentős színészi teljesítményt, csakhogy Philipp Seymour Hoffman már Oscart kapott, szentté lett avatva, és ezért Toby Jones erős hendikeppel indul. A néző tudatában nem egyszerűen Capote-t utánozza, hanem a kollégáját. A húsz éve halott Capote, a halál utáni hullámvölgy szabályai szerint most újra felbukkant, de nem a művét értelmezik újra, hanem a személyét.
Nem vitás, hogy a két film abszolút főszereplője nem is az író, hanem a színész, aki hatalmas szakmai alázattal, Sztanyiszlavszkij, Lee Strasberg valamint az angolszász moziszínészet mimikri-technikájának magasiskolájaként életre kelt egy meglehetősen affektáló, ha tetszik, egyszerre önmagát és saját paródiáját adó, amúgy a korabeli médiában kezdettől fogva (túl) sokat szereplő, show-műsorokban kedvenc, sokat fényképezett, filmezett, tehát jól dokumentált, szabálytalan, deviáns, a szabálytalanságaiban valósággal tobzódó egzotikus és híres figurát, egy valóságos kulturális ikont. A két film részben nem szól másról, mint egy beszédstílus rekonstrukciójáról: nem is azt figyeljük, hogy mi történik az íróval, hanem azt, hogy hogyan viselkedik, mert a cselekménynek legalább olyan fontos része a folyamat: azok a trükkök, eszközök, amelyek révén a színész átlényegül az íróvá. Sőt: valójában az átlényegülés maga a cselekmény, a főszál. Ennek rendelődik alá az, ahogyan a másik történet (a kansasi gyilkosság) átlényegül művé illetve sorssá. Ennek a hasadt szemléletmódnak, hogy a megjelenítés mikéntjével foglalkozunk (az író küzdelme anyagával, a film küzdelme az író alakjával) már-már perverz fokozása, amikor nézőként vagy kritikusként a két színészt hasonlítjuk össze, és hangsúlykülönbségeken lovagolunk. A jelentős színészet egy mély vonása tárul fel előttünk a színészi teljesítményt bámulva: a bohóckodás. Ám a színészi teljesítmény eredendően mégis Capote-é: a színészek egy színészt utánoznak, egy olyan figurát, aki folyamatosan harcolt azért, hogy a környezete olyannak lássa őt, amilyennek ő szeretné, hogy állandóan vele foglalkozzanak, hogy mindig ő legyen a középpontban, hogy mindig feltűnjön: volt idő, és akkor még meg sem jelent a Hidegvérrel, amikor Amerika tíz legjobban öltözött férfihíressége közé sorolták. Megjegyzendő, hogy az ennyire tudatos személyiségdizájn nem ritkán okoz később erős üresség-érzetet, hiszen aki „bent” van, az pontosan tudja a különbséget kint és bent, a felszín és a mélység, affektálás és vérvaló között.
Capote már kamaszkora óta dolgozott azon a lágy, kedves, provokatív, érzékeny, hízelgő, affektáló, szeretetre méltó, pofátlan, bátor, kegyetlen, szellemes bohóc-imágón, amelyet a világnak színészként bemutatott, és utólag nézve minden eleme gondosan megtervezettnek tűnik, habár ezt ő interjúiban rendszerint tagadja, pedig már a Más hangok, más szobák első kiadásának hátsó borítójára is egy szándékosan félrevezető életrajzot komponált magának, költői félmondatokból („Truman Capote New Orleansban született; 23 éves. Írt beszédeket harmadosztályú politikusnak, táncolt folyami hajón, kisebb vagyont keresett azzal, hogy üvegre virágot festett, forgatókönyveket olvasott egy filmvállalatnál, jövendőmondást tanult a híres és ünnepelt Mr. Acey Jones mellett, dolgozott a The New Yorkernél...”), a szöveg odakerült a fiatal szerző pamlagon fekvő igen csábos portréja mellé, amelynek a könyv állítólag az eladott harmincezres példányszámot köszönhette.
A két film kiindulópontja – habár az életrajz tényei azonosak – más. Az Infamous George Plimpton sokatmondóan hosszú című, beszélgetéseket tartalmazó könyve alapján készült: Truman Capote: melyben a legkülönbözőbb barátai, ellenségei, ismerősei és becsmérlői fölidézik viharos pályafutását (1997), a Capote viszont egy klasszikus életrajzi munka nyomán, melyet Gerald Clarke írt, amelynek címe a szerző neve, és amely magyarul is olvasható (Clarke 13 évig írta, és a könyv 13 hétig vezette Amerikában a sikerlistákat, és nyilván ez a biográfikus siker indította be a filmgyári gépezetet: vagyis, hogy kezdtek kanonizálódni az életrajz tényei, nem csupán az életmű – hogy élet és mű egyenlő fontosságúvá váltak az olvasók tudatában), és amelynek címlapján Capote a hibátlan mosolyú Marilyn Monroe-val táncol – azaz színészkedik, pózol: két mítosz táncol egymással, két tragikus amerikai mítosz.
Most már nyilvánvaló, hogy akármilyen nagy író is Capote, azokhoz a nagy amerikai művészekhez tartozik, akik a szemünk előtt hullanak darabokra (ilyen, nagyon jól látható és kiemelkedő példa lehet Orson Welles vagy Marlon Brando: azaz itt nem egyszerűen kudarcról van szó, hanem monumentális kudarcról, vagy a monumentalitás kudarcáról, amely a sikerhez hasonló mélységben égeti be a figurát az emberek emlékezetébe és tudatalattijába), s ez a mozzanat azután a kanonizálódás része lesz, híres beköpésekkel, botrányokkal és a megírt művekkel egyetemben, és ez bizony némileg felidézi – bármilyen profánul is hangzik ez most itt – minden paradigma és példázat atyját, a passiójátékot is. Az áldozat, aki a művéért (vagyis értünk) áldozta föl magát (és másokat).
Mily szórakoztató is a kontraszt az elhagyott szélsöpörte kansasi búzamezők és kihalt főutcájú kisvárosok és az előkelő New York-i éttermekben és klubokban és mulatókban estéit és éjszakáit töltő crème de la crème között: a kisvárosban feltűnő különc figura, akit az ottaniak az Infamous-ben nem egyszer „hölgyem”-ként szólítanak, és aki eközben magnetofon-agyával az összes beszélgetést rögzíti, szándékosan nem készít jegyzeteket, nehogy a beszélgetés természetességét megzavarja, pillantása átható, részvéte mély, ért az egyszerű emberek nyelvén, tehát profi író, mi úgy mondanánk, szociográfus – a másik póluson viszont ott a nagyvárosban otthonos, léha, hatalmas nyaksálakat viselő, laza csuklójú társasági ember, aki miközben a társaság kacag, már a következő bonmot-n töri a fejét, de valószínűleg már otthon kigondolja, csiszolja kis gyöngyszemeit, épp olyan gondosan, mint nagy példaképe, Flaubert, gondosan lecsiszolt, esztétikailag hibátlan mondatait jegyzi be észvesztő szorgalommal és kitartással a füzeteibe, s javítja őket agyon, amíg saját belső mércéjének meg nem felelnek. Capote egyenlően precíz és alapos munkása a nagyvilági életnek, illetve az anyaggyűjtésnek és a klasszikus írói tevékenységnek, a kettő között egy idő után mintha nem tenne elég nagy különbséget, átjárás képződik a kettő között, és mintha ez a különbséget nem tenni tudás válna a végzetévé: elsősorban a soha be nem fejezett, épp csak elkezdett, proustinak szánt regényfolyamban, a Meghallgatott imákban: ez utóbbi egy epizódjának sokáig halogatott publikálása következtében taszították ki abból a körből, a high society-ből, ami neki az éltető levegőt jelentette. Kiközösítették, mert a társaság titkait adta ki benne. Ez az a könyv, amelynek elkészült oldalszámairól évekig blöffölt barátainak, de amelynek elkészült fejezetei ugyan magukon viselik az első osztályú szakember keze nyomát, ám a nagy regényfolyamnak és építkezésnek se híre, se hamva. Capote beleesett a saját maga által felállított csapdába: a viselkedés fölcserélődött a művel, a külső a belsővel, s ezáltal lehetetlenné vált a regény végigírása. Most persze erősen egyszerűsítettem.
Mindkét életrajzi film Capote életének tragikus csúcspontját rögzíti: azt a pillanatot, amelyben a szemünk előtt válik önmagává, és szűnik meg egyúttal önmaga lenni. Ez a hasadás kódolva van azokban az erkölcsi dilemmákban – habár a két film elég különböző képet rajzol a gyilkosokkal való kapcsolatáról: az Infamous azt sugallja, hogy még szex is volt közte és Perry Smith, a félig ír, félig cseroki gyilkos között, a Capote sokkal finomabb regisztereken játszva mutatja be, hogyan használ ki egy művész valaki mást egy műalkotás megszületéséhez, és ezért neki magának milyen árat kell fizetnie –, azokban a kétségekben, amelyek a kézirat fáradságos megszületését és a könyv megjelenését kísérték. És amely dilemmákat éppen az intim gyermekkori, falusi, monroeville-i barátnő, szomszéd, a Hidegvérrel keletkezése idején nagyon sikeressé váló Nelle Harper Lee fogalmaz meg, vágja a fejéhez, tehát az a legközelebbi barátnő, aki most híres könyvében (Ne bántsátok a feketerigót!) éppen Truman Capote-ról mintázta az egyik gyerekszereplőt, és aki elkíséri őt Kansasba. Itt bezárul a kör. Vitatkozom valakivel az irodalom és dokumentum határairól: valakivel, akit azért viszek magammal, hogy segítsen a valósággal való kapcsolatban, de aki éppen sikeresebb nálam (sokan azt is feltételezték, hogy titokban Capote írta Harper Lee regényét, ezt azonban Capote is cáfolta, pedig szerette az ilyesfajta kétértelműséget) – és Capote ráadásul élete végéig nehezményezte, hogy nem kapott Pulitzer-díjat, amit Harper Lee egyetlen megírt könyvéért megkapott. Az áruló barát, aki a barátok árulóját elárulja.
Igen: ebben a sorsban minden együtt van, hogy hasonlítson a nagy példázatokra. Ha nem írja meg a művet, amelynek megírásába belepusztul, amelynek sikere elsodorja, amelynek áldozatává válik, sem ő, sem a mű nem tündökölne olyan erővel. És habár akkor már több, részben kiagyalt forgatókönyvet (társ)írt világsztároknak, és éjjel-nappal azzal hencegett, hogy éppen melyik hírességgel partizott, netán a Buckingham Palace-ban ebédezett az angol királynőnél, aki az egyik legjobb barátnője – a Hidegvérrel első filmváltozatánál nagyon okosan ragaszkodott a fekete-fehérhez, egy alig ismert filmrendezőhöz és szinte ismeretlen színészekhez. Azt persze nem tudta megúszni, amikor megjelent a forgatás helyszínén Kansasban, hogy rögtön az országos lapok címlapjára ne kerüljön, ezért a rendező meg is kérte, hogy utazzon el, különben a személyisége szétrombolta volna éppen azt az atmoszférát, amelynek ábrázolása olyan nagyszerűen sikerült a könyvben.
Az önmagáról alkotott kép rombolta szét azt a világot, amelyet ennek a képnek a segítségével hozott létre. Így, utólag nézve, ebből az útvesztőből nem vezetett kijárat sehová. Viselkedésében szinte negyvenéves koráig őrzött kisfiús vonásokat, ezt a stratégiát alakította ki, anyjától elhagyott gyerekként, hogy az emberek szeretetét elnyerje, később viszont túlzottan is markírozta a nőiességet, hogy meghökkentse őket, homoszexualitását műsorrá tette, valahol a drag queen és a nőimitátor között, kidolgozott egy olyan összetéveszthetetlen önkifejezési rendszert, amely Capote számára legalább olyan fontos volt, mint az, hogy vasszorgalommal át- meg átgyúrt mondatai hibátlanok legyenek.
Amikor egy filmszínész Capote különcségeit utánozza, és egy film valóságos cselekménye voltaképp egy viselkedés anatómiai atlasza, az nem csupán virtuozitás és színészi akrobatika, két mondat, két hangsúly között vagy egy hallgatásnyi szünetben végrehajtott bukfenc a levegőben, hanem közlés arról, hogy mi történik a mélyben: a felszín ezúttal – bár a modell virtuóza volt a csacsogásnak – nem fecseg.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 852 átlag: 5.52 |
 |
|
