Ambrose BierceA sötétség bábjaiArdai Zoltán
Az Unió és a Konföderáció gyilkos csatáinak horrorja Ambrose Bierce novelláiban maradt ránk legrémületesebben.
Háborúk után nem szokott hamar újra összeállni a korábban széthullt belátás, amely szerint minden nagy szemléleti ellentét mindkét oldalának megvan a maga igazságérték-deficitje. A színen maradt felkiáltójelek és punktumok még kevés teret engednek a termékeny fajtájú kérdésesség folyamatainak: „a történelmet a győztesek írják”.
Észak-Amerika 19. századi háborúja, amely „északiak és déliek” közt dúlt, a maga idején csak „Észak” szemszögéből minősült polgárháborúnak, egyetlen ország belháborújának. Amikor a dinamikusan ipari karakterű „Észak” és a hozzá képest antikosan pasztorális „Dél” ellentéte véresen ádázzá vált, az ellenoldalak már abban sem egyeztek meg, hogy mit neveznek a haza földjének. A „Dél” számára az ország a Konföderáció tagállamainak területét és szokáskultúráját jelentette. „Észak” számára viszont az északi és déli államok együttese, az Unió volt az ország, amely, mint ezen az oldalon tartották, elvesztheti lendületét, illetve világraszóló pozíciós lehetőségeit, ha a renitensek, a visszahúzók fel nem adják nevezetes anakronizmusaikat (nem egyedülien a rabszolgartartás gyakorlatát). Míg „Észak” ideologikus megnyilatkozásai a méltó amerikai élet – a szebb és nemesebb – kibontakoztatásáról, addig a „déli” manifesztumok a szép és nemes amerikai élet lehetőségeinek megőrzéséről szóltak, és a két tábor egyaránt gyakran és meggyőződésesen hivatkozott a – nem egyformán értett – szabadság büszke szárnyaira. Amikor a „déli” közírók Európa viselt dolgaival példálództak, Lincolnt – az ellenséges elnököt – Amerika Bismarckjának, Jefferson Davist pedig – a konföderációs elnököt – Amerika Kossuthjának nevezték. (Kossuth szétszéledt regimentjének a polgárháborús Amerikába vetődött része ugyan nem illetődött meg ettől, és zömmel az Unió seregébe állt.) A „Dél”, amely korábban sem tartott igényt arra, hogy ő szabja meg az USA egészének életmódját, a háború kitörésekor csupán arra szánta el magát, hogy „Északot” – azaz most már a megfogyatkozott területű USA-t – megpróbálja leszoktatni a további egyoldalú erőszakoskodásról.
Mindazonáltal a polgárháború (akár az amerikai, akár bármely polgárháború) irodalmi és filmes tematizálása nem feltétlenül köteles összekapcsolódni a háborús felek közti voksolással – sőt, még az ismeretlenbe nyúló történelmi igazság megközelítésének (avagy az igazságmegoszlás kutatásának) szándékával sem. Például nem árt eleve a színvonalnak, ha a háború művészi tárgyalása általánosan háborúkritikus, bár talán kedvezőbb eset ennél, amikor emberkritikus, rávilágítva arra való hajlamunkra, hogy békében és békén túl, hősi vagy nem hősi áldozatokként és/vagy túlélőkként egyben az ördög bábjai is legyünk. Ez esetben a mű a háborút nem az emberi magatartás megrontójának, hanem egyfajta lelepleződésének, ugyanakkor mélyen szükségszerű tünetnek mutatja. Mitizáló megfogalmazásban: a Sátán földi Paradicsomának. Ha az amerikai polgárháború témájánál és a 19. századi amerikai szerzőknél maradunk, az imént jelzett felfogásnak a novellista és aforista Ambrose Bierce egyedülien kimagasló és egyedien érdekes képviselője. Fiatalon a lincolni Unió hadikötelékében harcolt, mint írót azonban a legkevésbé sem foglalkoztatta, hogy az ellenoldal miket művelt „a mieinkkel”, és arra is csak másodlagosan fordított figyelmet, hogy „a mieink” mit ártottak azoknak, vagy a két oldal egymásnak. De már hogy mi fura szörnyűségek tenyésztek azonos uniformisú amerikaiak közt a háború emberi miazmájában, vagy hogy mi meg nem történhetett egy-egy magára maradt katonával pokoli véletlenek folytán – az efféle témák annál inkább ínyére voltak. Családos ember lett, de a háború az elhagyhatatlan démonikus szerető státuszát töltötte be az életében: hatvanas évei elején, 1913-ban önszántából a forradalmi Mexikó hadszínterére ment, ahol örökre nyoma veszett.
Bierce születésekor, 1842-ben a 33 éves Edgar Poe-nak még hét éve volt hátra, amikor pedig az íróként 20. századi Howard Lovecraft született, már Bierce járt túl élete delén. Ezek az adatok nem közvetlenül a polgárháborús tematika dolgában számítanak, hanem az amerikai novellaszerzés éjsötét ágának történetét illetően. De az 1870 után keletkezett bierce-i rémnovellatár polgárháborús tárgyú részét nem egyszerűen csak a szerző saját szemléleti hajlamai és fiatalkori élményei készítették elő, hanem maga az irodalom is.
E. T. A. Hoffmann 1810-es évekbeli Éjféli mesék kötete A homokemberrel, a következő évtizedből Hauff Orrondi, a törpéje és A hideg szív, 1830 után Gogol Vij című elbeszélése vagy Puskin novellája, A pikk dáma már előlegezték a Poe-féle kisepikát: a napóleoni időkön túli európai elbeszélés másképp kapcsolta össze a borzalmat a fantasztikummal, mint a 18. század „gótikus” ponyvaszerzői. A korábbinál közvetlenebb írói érzék a valóságos álomi hatások felidézéséhez, valamint a mozzanatok elő-thrilleri szervezése olyan energiagyűjtő pontokat, szíven ütő erőt adott egyes prózai írásoknak, amelyet korábban csak verses balladák felől lehetett tapasztalni. Mindehhez képest Andersen kelet-atlanti meséinek, pontosabban szomorúmesei vonulatának az volt az újdonsága, hogy a kispróza előkészített ütőpillanata áthelyeződött a borzalom régiójából a bánat régiójába. Némely írásainak rámenős bánatfelidéző képessége hatásfokban a pornográf izgalomkeltéssel vetekszik, előgondozva az irodalmi talajt Flaubert Egy jámbor lélek „meséjének” és a csehovi novellának, ahol a melankóliát szintén nem oldja semmi – még téboly sem, mint Poe szereplőinél. Amerikában ez a hangulati ág nem vált otthonossá. Viszont a Poe-nál megalapozódott, sőt beérett sötét amerikai kisepika mintegy felkészülten várta magát a polgárháborút is, mint azt a próbakő-témát, amely fölöslegessé teszi a minősített fantasztikummal való játszódást, legalábbis alkalmilag. A hadviselt nyugat-atlanti írástudók közül médiumnak Bierce, „a Keserű” választódott ki, aki már a filmkorszakot megelőzően filmszerű kattogást vitt az elbeszélésbe. Poe-nál nem ritka, hogy a higgadtan tárgyilagos leírások is rosszullétet okozó sejtelmet hordoznak („és éppen ebben a teremben, a nyugati falnál állt egy óriási ében óramű…”; „ez a meglepően kietlen térség a melléképület mögött volt…” stb.). Bierce csiszolt tárgyilagossága a polgárháborús novellákban még ennyi líraiságtól is visszább húzódhatott, stílusa még szárazabb és hidegebb lehetett anélkül, hogy a halálillat, a rejtély és borzalom levegője enyhült volna nála.
Legismertebb írása a Bagoly-folyó című kivégzési novella, amely Jorge Luis Borgest is inspirálta, és számos film is készült a nyomán, a némafilmes időktől napjainkig (2000 óta például Brian James Egen verziója). Ebben a novellában egy hídgyújtogatásra csalárdul felbujtott, csapdába csalt konföderációs foglyot akasztanak fel; haláltusája talán rövid, de ezalatt vizionáriusan még átéli megmenekülése hosszasan tagolódó élményét, amelyben levegőhiány-problémája magyarázatot cserél. A titkos csoda című Borges-novella a Bagoly-folyó kevéssé tragikus olvasatáról tanúskodik, az argentin író halhatatlansági elméletére is utalva. A mozgóképi feldolgozások közül csupán egy számít klasszikusnak – a rövidjátékfilm klasszikusának –: az, amelyet a francia Robert Enrico készített 1961-ben, fekete-fehérben, komor egységű, ugyanakkor muzikálisan rétegzett, nem minden reményt a latrinatorokba utasító összhatással. Enricónak nem ez volt az első Bierce-adaptációja, de ezzel, a másodikkal nyert kategória-fődíjat Cannes-ban. A húszperces képfolyamot ’64-ben az amerikai Twilight Zone-tévésorozat is szerepeltette epizódjai közt (innen nyerte az első erős impulzust a fiatal Tony Scott, hogy tíz éven belül hideg kis mesterművet forgasson a Harc nélkül eltűnt című Bierce-írásból). A budapesti Híradó moziban, a New York-ház mellett már ’63-ban műsoron volt. Nyomatékosan „üzenetes”, modellező jellege, víziós költőisége, a látványmenet dekorativitása nem a pantomim-véglet alkalmazásával nyer nagy súlyt, ritka felfokozottságú érvényt, hanem a másik végletet bevetve. A szervező reduktivitás az áradó érzékletesség mélyére húzódik: látszatra mintha az igen sűrű reál-motivika páráztatná elő a film líráját és termelné ki a történetet. Az erdei folyóhíd körüli kopár ágak-bogak madárfüttyös szövevényének plein airje – a fekete unionista egyenruhák gombsorainak, más rávarratainak, tiszti kalpagoknak, altiszti és közlegényi sityakoknak, öveknek, sőt a gesztusoknak, testtartásoknak a patinás hitelessége – a folyómélyi csizmalehúzás jelenetében a víz alatti bolyhos-bozótos partoldal monstruozitása és így tovább, mindezek nemhogy nem „veszejtik részletekbe” a történet konceptuális energiáját, hanem épp ezek gerjesztik olyanná, hogy már ragyogása legyen. (Közben a kora tavaszi erdőkörnyezetet – noha nincs idősnitt – nyárközépi váltja fel, az utolsó képsorban pedig ismét kopárak a fák). Nemrégiben több magyar rövidjátékfilm is készült Bierce-novellák nyomán; egyikük – Varsics Péter rendezése – az enricói előzmény színes remake-jének is tekinthető. Ez a változat kioldódik az előzmény feszültséggerjesztő kötöttségeiből: lebegő, „általános” a cselekmény helye és ideje, de az itthoni Bagoly-folyó a maszka-végletet sem vállalja. Fenntartja azt az igényt, nem is részsikerek nélkül, hogy realisztikus effekteket nyomasztó képi szépséggel egyesítsen, ám a félutas pozíciónak, amit képvisel, nem látni megragadó indokát. Nincs, ami pótolja itt azt az érdekességet, hogy amint az enricói változatban feltűnnek a konkrét egyenruhájú katonák, ezzel a reálfantasztikum iránti érzék üt zászlót és nem a történelmi ismeretterjesztő attitűd.
Bódy Gábor első mozifilmje, a ’76-os Amerikai anzix is az ominózus polgárháború idején játszódik, és akciós értelemben vett szerkezetét egy Bierce-novella – a George Thurston – határozza meg, magyar emigránsokra átírva. Itt igen meggyőzően érvényesül egy olyan filmes felfogás, amely nagyban eltér a ’61-es Enricóétól. A tábori levlapok, a romlott állagú különnemű dokumentációs korpuszok, a térképek és a műszaki ábrák, illetve holmik (részben 20. századi) motivikája az Anzix esetében alapvető formaalakító szerepbe lép. Maguk a jelenetek is mintha (celluloid-)leletek volnának. Ez az elszánt és történetesen mesteri huzatú operáció, illetve a párbeszédek szándékos átszínezése írott nyelvi, főként emlékirodalmi zamattal oly sok-fénytörésűvé teszi a közvetlenül realisztikus képi huzamokat és ezek borús poézisét – sötétes kantin-jelenetek, katonai ténykedések és ejtőzések őszi ligetekben –, hogy némi bierce-i íz az összhatásnak itt már csak mozzanatát, zöngéit jelenti. Ha az Anzixot nem filozofikumát taglalva, hanem hangulati irályában viszonyítjuk Bierce-hez, erős elhajlásról beszélhetünk a melankólia felé. Feltűnő, hogy az emigrációt illetően már Jókainak is voltak bágyasztó levegőjű művészi mozdulatai. Az Enyim, tied, övében alig szánt egy kisebb bekezdést arra az epizódra, amikor a központi hős a kiegyezés felé tartó Magyarországról visszamegy Amerikába az Unióért harcolni. Ebben az elmellékesítő gesztusban is van valami flaubert-i: minek lelkesen részletezni azokat a vitézi hónapokat, Áldorfai úgyis megint egyedül marad, a sivárság érzete hazaüldözi, és itthon aztán lehúzza már a hínár, semmi sem állíthatja meg a lealjasulásban.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1018 átlag: 5.6 |
 |
|
