KritikaEmeletKíntornaBarotányi Zoltán
A tökéletes titkosügynök magának sem hisz. Kertész Imre kisregényének filmváltozata.
Vecsernyés János új filmje, az Emelet formailag és felszínesen szemlélve disztópia (ha tetszik, negatív utópia), mégis alighanem zsigerileg érinti meg a magyar, tágabban kelet-európai nézőt, mert eleven történeti (és nem is mindig csak történeti) tapasztalatokkal szembesít. Ebben persze fontos szerepet játszik maga az irodalmi nyersanyag is, az 1975-ben íródott Detektívtörténet című Kertész Imre-kisregény, mely egy képzeletbéli dél-amerikai országban játszódik, ahol a halálbrigád-tempóban működő politikai rendőrség összegyűjti, megkínozza és likvidálja a valós és vélt ellenségeket. A keletkezés dátumát és a cselekményt tekintve szinte értelmezhetetlen, miért is vélhette erről bárki (akkor, most vagy bármikor), hogy csupán holmi jövőbe vetített disztópia lenne: ez a maga kissé elvont, allegorikus módján, mégis tökéletesen képezi le több évtized, köztük ama bizonyos 75-ös év brutális latin-amerikai valóságát. De hát ne is menjünk oly messzire: a sztori számos elemében emlékeztetheti a nézőt a kelet-európai államszocialista rezsimek még az átlagnál is szörnyűbb periódusaira, amelyek során hasonló módon tüntettek el megannyi osztályellenséget (akikre még a kirakatpernyi időt is sajnálták.) A történet ily módon kortalannak tekinthető, keveset (vagy éppen túl sokat is) tudhatunk ahhoz, hogy azt állítsuk a mába aktualizálni anakronisztikus volna, éppen ezért nem kifogásolható a rendező és forgatókönyvíró társai (Radnai Annamária és Háy János) azon eljárása, hogy az időt előreállítsák a mába (vagy maximum a közeljövőbe), a helyszínt pedig áttegyék a mi öreg kontinensünkre – ráadásul úgy tűnik, egyenest a mi fertályunkra. A transzlációhoz tartozott még az eredetileg kimódoltan latin-amerikai zsánerek átültetése, ami persze névcserével is járt: Hoffmann, Simon, Drusics, Martin – ez alapján akár honfitársaink is lehetnének (a karakterek eredeti neve – csak összehasonlításképpen: Salinas, Martens, Diaz és Rodriguez). A film szereplőinek sorsa mondhatni végzetszerű: az áldozatokat hibáik és tévedéseik sodorják hóhéraik kezébe, akik maguk is tévképzetek rabjai, ráadásul szakmájuk szörnyűséges logikája szinte nem is hagy nekik más megoldást. Az ifjabb Hoffmannt (ifj. Haumann Máté) az idealista fiatalokra jellemző tettvágy hajtja: minden vágya, hogy leleplezze az illegálisan működő halálosztag, az Emelet létezését, ám az ebben iparkodó ifjú ellenállók sem fogadják be maguk közé, hiszen gazdag apja révén maga is az establishmenthez tartozik. A gasztromán, befolyásos üzletember apa (Haumann Péter briliáns alakításában – külön ki kell emelnünk a feleséget játszó Takács Katalint is, akinek filmbéli jelenléte mindig hangsúlyos) ekkor létrehoz fia számára egy (fiktív) konspiratív hálózatot, hogy értelemmel töltse meg az amúgy mélabúra hajló ifjú életét – igen ám, de a rosszul végződő történetek kérlelhetetlen logikája alapján épp ezzel ítéli halálra a fiút s egyben saját magát is. A történet amúgy a titkosrendőr-trió legifjabb tagjának (Fekete Ernő) szemszögéből tárul elénk: a filmbéli Simonból ugyan hiányzik a társaira jellemző gátlástalanság és kegyetlenség, ám a gyávaság és a konformizmus őt magát is bűnsegéddé teszi és utóbb börtönbe juttatja. A két undorító pribék megformálásáért külön dicséret jár a rutinos Iglódi–Csuja párosnak: meglehet, a verőember és a kezét be nem mocskoló felettes duettje nem nélkülöz némi hamisítatlan (s kissé sztereotip) zsánerjelleget – de mit lehet tenni, ha egyszer a szadista hóhérok valahogy mindig olyan riasztóan egyformák.
A rendező dicséretére váljék, hogy hiába sejti meg a néző már a film egyharmada után a végkifejletet (még akkor is, ha nem ismeri az irodalmi nyersanyagot), a gondosan komponált képek, a hatásos jelenetek, a kiszolgáltatottság és a korlátozatlan hatalom gyomorforgató, tenyeret nyirkosító képei elfeledtetik vele az idő múlását. Külön elismerés illeti az operatőr Lajos Tamás munkáját: a jól eltalált snittek, a különleges beállítások és a sajátosan roncsolt-színtelen képi világ (utóbbi ugyan nem igazán nóvum, de ehhez a történethez tökéletesen illik) magában is megragadja a néző figyelmét. A finálé, mondhatni, ideáltipikus: a Hatalom, a Hatóság, a Szerv nem tévedhet, ezért el kell tüntetni a nyomokat és persze a tanúkat is, különben is, aki akaratlanul is gúnyt űzne az Emeletből, azt nem védi meg sem osztályhelyzet, sem felsőbb kapcsolat. Kertésznél még összeütnek gyorsan egy koholt vádiratot: hát igen, ez a csisztkák élményanyagából megfogalmazódó k.-európai tapasztalat. S lám, mily különös: a filmben mindehhez elég egy színlelt baleset, ami már nem is európai, de világméretű toposz, s mint tudjuk, a gyanú nem mindig alaptalan. Csak remélhetjük, hogy a jövőben többé senkinek sem jut ily sors osztályrészül – miközben tudjuk, hogy igenis jutott, s titokban tartunk tőle, hogy ez a múlt máig sem ért véget.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1071 átlag: 5.64 |
 |
|
