KönyvMakk Károly – Egy filmrendező világaA hetedik ajtóKelecsényi László
Makk Károly elfelejtett életművet építeni. Mégis meglett neki.
Lassacskán felépül a magyar film nagy nemzedékének könyves panteonja. Készültek egyszemélyes, gazdagon adatolt monográfiák (e téren Marx József tette a legtöbbet a Jancsóról, Szabóról és Fábriról írott nagyszabású munkáival). Aztán születtek fotóalbumszerű közelítések (Sára, Zolnay, András Ferenc) és riportkötetek (Herskó). Most itt van ez a meghatározhatatlan műfajú, az előbbieknél nem karcsúbb kötet a magyar filmművészet besorolhatatlan fenegyerekéről, Makk Károlyról, a „tanár úrról”, a barátainak csak Charlie-ról. Noha a fenegyerekség címkéje a modern filmben leginkább Godard vagy – megengedem – Fassbinder nevével függ össze, nyugodtan leírhatjuk vele kapcsolatban is, aki vissza nem adott szolgálati útlevéllel a zsebében járt ki-be a határon, mert az ügyintéző hölgyet még Mimi néni tánciskolájából ismerte. No persze ez még kevés volna a megtisztelő predikátumhoz. Kellett hozzá olyan csínytevés, hogy például ’61-ben szét merjen dúlni egy bombabiztos, sematikus szocreál termelési sztorit, és a bugaci pusztára elvonulva, írójával naponta váltsa jóra a dramaturgiai selejtet, operatőrével pedig a magyar játékfilm történetében először kézikamerával rögtönözzön azóta kézikönyvek hivatkozási példájává lett képsorokat. Ez volt a Megszállottak, melyet a vízügyesek feljelentettek, maga Veres Péter (akkor még politikai potentát) tiltakozott ellene. Ma ez a film a magyar új hullám indító darabja, megelőzve Jancsót (Oldás és kötés), Gaál Istvánt (Sodrásban). Maga Makk is megszállott volt, csak ezt mindig ügyesen leplezte. Ő volt a jó tanuló, aki mindig tudja a leckét, ám ezt ügyesen titkolja, mert nem szeretne strébernek látszani.
Olyan szertelen ez a szépen tördelt, fotókkal gazdagon megrakott album, mint annak a pályafutása, akiről szól. Makk Károly ugyanis elfelejtett életművet építeni. Mégis meglett neki. Filmjeiben nem önmagát kereste, nem a mondanivaló (legfeljebb színésznők) után futott, felülírta a változó rendszerek, „féldecis rezsimek” elvárásait. Csak filmezett – de azt (majdnem mindig) csakis kedve szerint. S mégis mindegyik filmjén, mind a huszonkettőn, ott a hamisítatlan kézjegy. Mégsem lehet tetten érni. Kibújik az esztéták hurokvetéséből. Nem hagyja történeti skatulyákba gyömöszölni magát. Akár egy remek szakács, aki a bélszínt ugyanolyan könnyedséggel készíti, mint a somlói galuskát. (A gasztronómiai példa nem véletlen: Makk tanár úr imád főzni.)
A kötet kiötlői, írói, riporterei és szerkesztői széles választékot kínálnak az olvasónak. Nem hinném, hogy ha valaki veszi a fáradságot, és egy monográfiát ír róla, az unalmas lenne, de ez a szertelenül sokféle közelítés hívebben kiadja, kicsoda ő voltaképpen. Van itt részletes pályakép, van kinagyított elemzés egy fontos alkotókorszakáról, de bocsássák meg a tudós szerzők, hogy ezúttal a „fehér asztal” melletti csevegéseket tartsuk lényegbevágónak. Makk Károly földije, Konrád György oroszlánrészt vállalt a feladatból. Az ő beszélgetései képezik a kötet gerincét. Meg a nők. Díjkiosztó gálaestek vissza-visszatérő hálarebegése az a gondolat, hogy minden nagy életmű mögött áll egy asszony. Makk esetében nem is egy, hanem legalább három, ha nem négy. Kékszakállú múltbeli asszonyai némák, Makkéit szerencsére szóra bírták. Psota, Krencsey, Dőry Virág vall a közös időkről. Kékszakállú pizsamában? Nem ám, semmi bulvárkodás nincs az emlékezéseikben. Sőt: egyenesen közelebb visznek a rendezői életmű titkához. Közben a múlt idők asszonyairól is megtudunk egyet-mást. Hogy Psota milyen szellemes, hogy Krencsey hogyan viaskodik a múlt fantomjaival, hogy Dőry Virág milyen okosan váltott pályát. Minden asszony históriája mögött ott áll egy férfi?
Ám nézzék el nekem, hogy a kötet okos és/vagy szellemes dialógusai közül legtöbbre a Kamondi Zoltánnal folytatott beszélgetést (Bori Erzsébet a kérdező) tartom. Az egykori tanítvány már elszakadt annyira mesterétől, hogy nyilatkozata ne csupán ünneplő harangzúgásból álljon, hogy az életmű és életút homályos szegleteibe is bevilágítson. A „tanárkirály” ugyanis forgatott olyan filmeket, igaz, nem itthon, amelyekkel szanálta magát, hogy egy ideig ne kelljen az étlap jobb oldalát figyelnie. Így teljes a portré-sorozat, melynek legvégén maga az alany is megszólal, és a tőle megszokott szellemben, önmagát megkettőzve szertelen utóiratot költ.
Persze megvannak az obligát szépséghibák. Némely beszélgetés során nem ártott volna megjegyzetelni egy-egy téves emlékezést (pl. a Macskajáték keletkezéstörténete, 276. old.) vagy felhívni a figyelmet egy most napvilágra kerülő tényre, hogy Makk belerendezett Fehér Imre Gyalog a mennyországba című opuszába. Többször is elhangzik ez (208. és 265. old.), úgyhogy hinnünk kell az emlékezőknek. Továbbá kár, hogy a bibliográfiát nem frissítették, így az utolsó játékfilmnek, a méltatlanul mostoha sorsú Egy hét Pesten és Budánnak nincsen sajtóvisszhangja, holott kapott érte Makk eleget, inkább hideget, mint meleget.
De ne kukacoskodjuk. Az utóbbi évek legszebb kivitelezésű filmkönyvét forgathatjuk. Méltó a tárgyához. Bárhol bele lehet kezdeni, úgyis elolvassa az ember: kíváncsiságunk éppoly szertelen, mint a kötet alanya. Vannak klasszikusaink, akik mindig ugyanazt a filmet forgatták, és csak bizonyos hangulatok erősítése vagy feloldása érdekében lehet vagy kell műveiket újra nézni. Makk mindenre gyógyírt kínál. Ha felhőtlenül akarok kacagni, a Liliomfit nyomom be a lejátszóba. Ha nosztalgiázni akarok, a Fűre lépni szabadot bámulom végig, nyolcvanegyedszer is. Ha újra hinni akarok az értelmes munkában és a barátságban, a Megszállottakat nézem meg. Ha történelemórára vágyom, jöhet az Egymásra nézve. És nem említettem még a Ház a sziklák alatt és a Szerelem sorstragédiáit. Akinek ennyi jó kevés…
Makk Károly. Egy filmrendező világa
Szerkesztette: Balikó Helga, Létay Vera, Körössy P. József.
Noran Kiadó, 2006.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1432 átlag: 5.62 |
 |
|
