KritikaMennyország mostParadise TouristPápai Zsolt
Az öngyilkos merénylő sztereotípiája mögé nem képzelünk sorsokat, Hany Abu-Assad emberi arcot ad fantomoknak.
A közel-keleti konfliktus egyik sajátos vetülete az öngyilkos merénylők jó ideje tartó, és a közelmúltban mindinkább beizzó tevékenysége, melynél kevés többet harsogott témát ismer a média, és melyről mégis meglepően keveset tudunk. Sajátos szubkultúra a merénylőké, működése és törvényei messziről nézve csak nehezen érthetőek. Vagy – mint a mi mélységesen alulmotivált médiamunkásokkal megvert országunkban – sehogy sem.
Az eredeti helyszíneken, javarészt Nabluszban, Nazareth-ben és Tel Avivban forgott Mennyország most alkotói arra tettek kísérletet, hogy egy masszívan dokumentumarista alapozottságú, hivatalos rendőri jelentésekre, újságcikkekre, továbbá a témában érintett személyek vallomásaira épülő fiktív történet segítségével közelebb hozzák a nézőhöz a közel-keleti öngyilkos merénylők miazmás világát. Nagyon vékony pallón kellett egyensúlyozniuk, ám az egyedülálló mutatvány sikerült. A film bombaként robbant a 2005-ös Berlini Filmfesztiválon, és több díjat is nyert, egyebet között az Amnesty International díját is megkapta.
Ez is sejteti, hogy értő kezek nyúltak a témához. A palesztin menekültek gyermekeként Hollandiában született, eddig négy játék- és egy dokumentumfilmet jegyző Hany Abu-Assad direktort származása és érdeklődése is egy hasonló mű elkészítésére rendelte. Abu-Assad már eddigi munkáiban is a palesztin sors krónikásának mutatkozott. Rendhagyó státusz az övé, elfogulatlanul érintett, mégpedig mélységesen érintett a kérdésben.
A középfajú művészfilmektől szokatlan módon húsbavágó kérdéseket boncolgató Mennyország most ereje ebből is, az inkább többé, mint kevésbé érvényesített józan szemléletből következik. A rendező, amennyire persze ez egyáltalán lehetséges, harag és részrehajlás nélkül közelített a témához, azzal együtt, hogy az országukat vesztett hontalanokat hevítő indulatokat vette leltárba. Nem emelte pajzsra, de nem is tiporta földbe hőseit. Egyfelől sikerült megfosztania a figurákat minden heroikus és mártírpóztól, és így messzire keveredett attól az áhítattól, amellyel a fanatikus arabok hajlamosak az öngyilkos merénylőket szemlélni, másfelől elkerülte azt a csapdát is, hogy sok ortodoxhoz hasonlóan ördögien gonosz összeesküvőknek, a Sátán követeinek láttassa a nemzetük vélt üdvéért a maguk nyilvános kivégzésére is kész palesztinokat. Már a forgatókönyv annyira jól sikerült, hogy Abu-Assadnak a több ország összefogásával készült, holland, német, francia, sőt izraeli tőkét is megmozgató projekthez – hírlik – még a köztudottan filmgyűlölő, és a mozikat messze elkerülő Jasszer Arafat jóváhagyását is sikerült megszereznie. A Mennyország most így igazi politikai tetté vált. A filmet nézve érezhető is némi aktuálpolitikai célzat – persze nem pártos értelemben, ellenkezőleg: mintha az alkotók egyfajta párbeszéd megindítására törekednek volna –, de a rendező szemmel láthatóan nem mondott le arról sem, hogy a történetet elemelje az aktualitásoktól.
A Mennyország most két húszas éveiben járó palesztin fiú, az öngyilkos merényletre készülő Szaid és Kaled két napjáról számol be. Mesél arról, hogy miféle motivációkkal kel útra a két gyermekkori barát, miként igyekeznek búcsúzni az árnyékvilágtól, hogyan készítik fel őket a misszióra és hogyan készülnek fel az Istennel és Mohammeddel való találkozásra. A Mennyország most alkotóinak legfőbb ambíciója a fals közhelyek megostromlása és lerombolása volt, és akciójukat tiszta fejjel és tiszta szívvel vezényelték le. Hany Abu-Assad filmjének nagy meglepetése a komoly pszichológiai alapozottságú hősábrázolásban van, a rendező az öngyilkos merénylőket, akiket eddig a média nyomán jó esetben zombiknak, rosszabb esetben robotoknak láttunk, hús-vér embereknek mutatja. A Mennyország most merénylőit nem az izreali milicisták, még csak nem is a Moszad ügynökei akadályozzák az akciózásban, sokkal inkább a bennük meglévő elkeseredést keresztező szenvedélyeik, sőt a lelkiismeretük gátolja le őket. Ugyan önként, mégsem dalolva indulnak a civilekkel teli csatamezőre.
Már azzal, hogy arcot kapnak, emberivé lesznek, a direktor azonban ennél tovább ment, és olyan színészeket igyekezett kiválasztani a fontosabb szerepekre, akik pusztán a küllemükkkel, a megjelenésükkel képesek az „öngyilkos merénylő” sztereotípiáktól terhelt fogalmát árnyaltabbá tenni. Abu-Assad nem, illetve nem kizárólagosan bosszút lihegő csőcselékként ábrázolja a palesztinokat, hanem személyiségekként, mégpedig kételyekkel birkózó személyiségekként mutatja őket. Ugyanakkor végig ügyel rá, hogy a már-már beinduló nézői azonosulás folyamatát rafinált technikákkal rendre megakassza. A különböző dramaturgiai fogásoktól a színészvezetés fortélyaiig mindent bevet, és így végeredményben mesterien oldja meg a feladatot: közel hozza az öngyilkos merénylőket, de meg sem kísérel felmentést adni tetteikre, és a nézőt sem tereli ebbe az irányba. Egy ilyen kényes témát tárgyaló filmben a színészek vállán fokozottan nagy a teher, de ők nem vallanak kudarcot. Különösen a Szaidot megformáló, a film második felétől főszereplővé emelkedő Kaisz Nasef jelenléte imponáló. Igazi telitalálat a kiválasztása, egyszerre rokon- és ellenszenvet keltő kiállásával, vonzó-riasztó tekintetével egyidejűleg generálja és gátolja a nézői azonosulást.
A film rétegzettségét erősíti, hogy Hany Abu-Assad az öngyilkosság melletti elköteleződést választásnak tekinti, azaz a sajátosan értelmezett mártíromság vállalását nem a palesztinok tömegeit, állítólagosan, megmételyező vakhittel és elkeseredéssel determinált jelenségként írja le. Pontosabban: a potenciális öngyilkos merénylőket olyan embereknek mutatja, akik előtt – még ha meg is fertőződtek a tömeghisztériától, még ha meg is kapták a gyűlöletvírust – nem csupán egyetlen út áll. A világukat lakó privát és a kollektív démonok ugyan a pusztulásba igyekeznek taszajtani őket, mégsem szükségszerűen válnak ön- és közveszélyessé. A Mennyország most hősei nem a kikerülhetetlen végzet önkéntesei, nem a fátum foglyai, a sok – hol párhuzamos, hol elágazó – sorsvonal ezt a gondolatot rajzolja meg.
Abu-Assad filmjének címe nem véletlenül idézi Coppola ultrafrusztrált háborús moziját, bár első látásra úgy tetszik, lapos szójátékról van szó csupán. Pedig a tónus, az alapkoncepció és bizonyos szcenikai jegyek idővel mind jobban feltűnő hasonlóságot mutatnak a két film között. Szaid útja a sötétség mélyére – vargabetűivel együtt – hasonlóan célirányos, akár Willardé az Apokalipszis mostban, ráadásul Abu-Assad, csakúgy, mint Coppola, inkább állapotot fest, mintsem történetet terít.
A Mennyország most tehát elsősorban állapotrajz, viszont a tempójára sem lehet panasz. Egyre-másra halmozódnak a történetet eredeti pályájáról száznyolcvan fokkal letérítő dramaturgiai megoldások, igaz, itt-ott könnyebben lekövethető epizódok, kevéssé leleményes fordulatok is becsúsznak, az erőteljesebb pillanatokat néhol hervadtabbak követik. A film tehát nincs híján a kezemfeje megoldásoknak sem, egészében véve mégis sodró mozi. A feszültség végig fokozatosan emelkedik, egészen a drámai és sokkoló végkifejletig, ugyanakkor többhelyütt kifejezetten derűsebb, sőt humorosabb pillanatokkal is találkozni. Ezek – mint például a fenyegető videólevél felvételeit tárgyaló jelenetsor – nemhogy leválnának a komor történetről, de szervesen beépülnek abba. Hétköznapiság és abszurditás montírozódik egymásra bennük, így még életszerűbb, még életszagúbb lesz a sztori.
A film értékét növeli, hogy a gondolat kibontása mértéktartó formanyelvi megoldásokkal történik. Amennyire centírozott az alapgondolat és a szerkezet, annyira átgondolt a képi világ, a plánozást éppúgy a részleges távolságtartás jellemzi, mint a témaközelítést. Hosszú statikus plánok váltakoznak kézből vett felvételekkel, és külön öröm, hogy utóbbiakban Antoine Héberlé operatőr nem él vissza a helyzettel, nem rángatja betegesen a kamerát, ezért felvételei nélkülözik azt a stichet, ami napjaink hasonló megmunkáltságú, harsányan artisztikus filmjeit annyira irritálóvá teszi. A sok totál és szekond között kevés a közeli, ám épp ez a megoldás teszi fokozottan hangsúlyossá őket. Az utolsó kép, egy még csak nem is hosszan kitartott szuperközeli így lesz a film legemlékezetesebb képe, gyomrot, torkot, szívet szorító felvétel. Beleég néző agyába, a végtelen hosszúra vett és néma végefőcím alatt pedig előnyomakodnak a kérdések: a merényletek vajon valóban az égre nyitnak ablakot? Lehetséges-e egy testre szerelt bombával egyenesen a Paradicsomba katapultálni? Vajon mi kell ahhoz, hogy gellert kapjon egy ember, egy kisközösség, egy nép sorsa?
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1348 átlag: 5.49 |
 |
|
