A közép-európai sci-fiPara-univerzumSchreiber András
Kelet-Közép-Európában a sci-fi tizenöt éve tartós kómában leledzik. Prágától Varsóig a sci-fi – egyelőre – csupán emlék.
Kelet-Közép-Európa sci-fije, a „szocialista” sci-fi sajátos képződmény. Bölcsője a szovjet minta alapján centralizált filmgyártás, fejlõdésében pedig szerepet játszik a Nyugat, mint a zsáner – és az idõ tájt persze sok más egyéb – Mekkája. A kelet-európai sci-fi, a kultúrpolitika elvárásainak eleget téve, teljesítette propagandafeladatait, ugyanakkor, ha engedték, egy másik világ képét vetítette a csillagokra. Hűen Capek és Lem írásainak szelleméhez, a sci-fi megmaradt filozofikusnak, emellett vágyakozott a világűr meghódításáért rakétára szálló „nagyok” akcióval feltuningolt látványvilágára is. A cenzúra természetesen egyszerre pusztította a filozófiát és a vágyakozást – egyedül a látvány maradhatott (a Rajnai András rendezte Pirx pilóta kalandjai híres-hírhedt Wartburg-lámpás, hõsugárzós földhözragadt fantasztikumától a zseniális animációs trükköket kieszelõ Karel Zemanig széles a skála). A kelet-európai kultúra, így a mozgókép, és azon belül a sci-fi negyvenéves története elmenne egy keleti blokkról szóló politika- és társadalomtörténeti leírásnak. Mert a tömegfilmből tanulni lehet. Ilyenek voltunk, ilyenek szerettünk volna lenni.
Rettegés a vásznon
Az ötvenes évek a paranoia dekádja. Az atomkorszak kezdete, a hidegháború kibontakozása, amikor az elfojtott idegesség és rettegés kéz a kézben jártak. Amerikában ekkoriban mindenféle marsbéli szörnyek jelezték: a vörös bolygó a demokrácia védelmezőire tör, sokkal keletebbre pedig Gojira felbukkanása az atombomba nem várt hatásaival szembesítette a befogadókat. A csehszlovák Otakar Vávra az elsõk között, nem sokkal a rettegett tömegpusztító fegyver kétszeri ledobása után foglalkozott a témával, igaz nem olyan sokkolóan, mint a Godzilla-filmek, de talán kicsit elgondolkodtatóbban: az 1948-ban, Karel Capek történetébõl forgatott Krakatitban a tudomány és a politikai, üzleti érdekek feszülnek egymásnak. Elhangzik az örök kérdés: mivégre van a tudomány? Keleten is, Nyugaton is egyértelmű volt a válasz: a tudomány feladata az emberiséget szolgálni. Kétértelmûvé történetesen az tette, hogy mindkét oldalon a „mi” emberiségünkre gondoltak. Az egy és oszthatatlan tudományban is szakadás állt be: különvált Nyugat és a Kelet tudománya.
Miközben Amerika és a Szovjetunió politikai, ideológiai, gazdasági és technikai értelemben egyaránt hadat üzent egymásnak, Közép-Európa országai és fõként a szovjet befolyás alatt álló kelet-közép-európai térség Nyugat és Kelet egyik ütközőpontjává vált. 1953 június: a kelet-berlini felkelés leverése, 1956. október: Budapest, csak hogy a legfontosabb évszámokat említsük. És 1955. május 14-e: ekkor alakult meg a Varsói Szerződés. A Szovjetunió sötét toronyként emelkedett a keleti blokk országai fölé.
A leárnyékolt szabadság és a nagyhatalmi politikának való kiszolgáltatottság félelmet szül, a tudományos fantasztikum pedig remek találmány a félelem levezetésére. Míg a szovjet science fictionben csak a hetvenes évektől jelenik meg a rettegés (az űrfölényért folytatott versenyben a hatvanas évek végéig taroló szovjetek nem mutathattak félelmet), Kelet-Európában az ötvenes évek szülte paranoia a rendszerváltás(ok)ig meghatározza a sci-fit. A science fiction vásznán leggyakrabban megjelenő félelemforrás az atom (a munkatáborok, a jegyrendszer, a hiánygazdaság amúgy kis túlzással nukleáris katasztrófa utáni állapotokat mutattak). Az atomenergiától és bombától való viszolygás végigvonul a blokk országainak filmjein, mintha előre sejtették volna Csernobil szörnyű katasztrófáját. Vagy még inkább: az atom a minden rossztól való félelem szimbóluma a közép-európai fantasztikumban. Az atomtól való mozi-rettegésben ott van a diktatúrától, megfélemlítéstõl, megfigyeléstől, letartóztatásoktól, koncepciós perektől, munkatáboroktól, vagy egyszerűen a szellemi, ideológiai uniformalizálástól való félelem. Meglepő, de szinte kivétel nélkül minden kelet-európai ország gyártott atom-para sci-fit, Karel Zeman aligha véletlenül vitt filmre 1957-ben egy kevéssé ismert, de a nagy kalandregényeinél sokkal komorabb Verne-regényt. Az Ördögi találmány tudósának világpusztító lövedékét egy gonosz megszállott próbálja bevetni az emberiség ellen. Még az 1969-es Fejér Tamás rendezte Az Idő ablakaiban is szó esik a mindent elsöprő háborúról, Velko Bulazsics filmjének címe pedig nemes egyszerűséggel a Háború (1960, Jugoszlávia). A nukleáris hadviselés végsõ csapásában milliók esnek áldozatául a szuperhatalmak mohóságának és a maroknyi túlélő zöme is elveszti józan eszét (Háború), vagy visszazuhan a kőkorba (Hotel Ózon, 1966, Csehszlovákia). De nem is kell, hogy a földi háború kitörjön, a távoli bolygók lakói éppen elegendő tanulságos példával szolgálnak: a Néma csillag (Kurt Maetzig, 1960, Kelet-Németország) asztronautái a Vénuszra látogatva egy valaha virágzó civilizáció maradványaira bukkannak, egy olyan civilizáció nyomaira, amely gőgjében elpusztította saját magát. A kelet-európai sci-fi félelem szülte darabjai rettenetesen realista képet festenek.
Igaz, a nukleáris energia pozitív oldala is megjelenik, legalábbis, ha a Gólem visszatér (1951, Martin Fric) agyagóriását az atomenergia allegóriájának tekintjük. Viszont akkor a bölcsek kövéért és a Gólemért minden pénzt és fáradtságot feláldozó, és a szegényeket sanyargató Második Rudolfban kell meglátnunk a szegény kelet-európaiakat sanyargató ideológiát, illetve az amögött és előtt (elvégre a személyi kultusz évtizedeiről van szó) állókat. A történet szerint a kizsákmányoló hasonmása, egy prágai pék elfoglalja az uralkodó helyét és a Gólem erejét felhasználva elegendő kenyeret süt az éhező tömegeknek. A film akkori, cenzori értelmezése szerint nyilvánvalóan a hasonmás lenne a felszabadító szocializmus, ám a történelem további eseményeibõl tudjuk, a pék egészen biztosan valaki, valami más volt.
A jugoszláv Izbavitelj (Krsto Papic, 1977) alakváltoztató patkányai is szabadon behelyettesíthető allegóriának tűnnek; idővel egyre változatosabb – de undorító voltukban nagyon is azonos – lényeket kreált a szorongás, miközben a tudomány (a társadalom) folyamatosan megoldást (kiutat) keresett. A Krakatit újrájában, a szintén Otakar Vávra jegyezte Fekete Napban egy jószándékú tudós újfajta energiaforrást fedez fel, ám egy álnok vetélytársa ellopja a találmányt, és az eredeti szándék szerint világjobbító energiával hatalmas erejű pusztítást okoz. A hős tudós végül új életet kezd egy kicsiny faluban, ahol még békében élnek az emberek. A tudománynak (politikának) vissza kellene vonulnia, és a világmegváltás helyett engednie kellene magát megváltani? A hetvenes évek második felében a Szovjetunió interkontinentális rakéták egészen új generációját fejlesztette ki, miközben a Brezsnyev-doktrína jegyében a keleti blokk országainak belügyébe való szovjet beavatkozás mértéke nem csökkent. Az 1979-es lengyel Gólemben (Pjotr Szulkin) az atomháború után az orvosok egy teljesen új emberi fajjal kísérleteznek, a programozható emberrel. A hatalom célja továbbra is az uniformizálás, a másként gondolkodókat pedig súlyos diszkrimináció sújtja. A „Charta77”, vagy a Szolidaritás eszmeisége a sci-fiben is tetten érhető.
A kelet-európai sci-fi világvége-darabjai továbbra is a félelemrõl szóltak, de már sokkal bátrabban. Szulkin 1985-ös O-bi, O-ba –- A civilizáció vége című filmjében a nukleáris katasztrófa túlélői egy modern Noé bárkájára várnak, amely egyszer majd felveszi őket és valamely biztonságos bolygón új életet kezdhetnek. A bárka meg is érkezik, ám megváltás helyett a világvégét hozza magával, az emberi civilizációnak írmagja sem marad. Ez már igazi Csernobil-hangulat, de sokkal inkább a kiábrándultság, semmint a félelem hatja át.
Alig négy év múlva kiderült, nincs vége a világnak, sõt. Félelmeink azóta sem enyhültek, csak átalakultak.
Vágyak és változások
Mi várt volna az emberre, ha az űrbéli Noé bárkája a megmentésére siet? „Ott nincs semmi, csak sötét és hideg” – mondja a lány a tengerbe merülő Jacques Mayolnak A nagy kékségben. A világűr hasonlatos az óceánokhoz, rengeteg szépséget és kincset tartogat, de a Földről nézve sötét és hideg. A csehszlovák Ikarusz XB-1 (Jindrich Polak, 1963) életre alkalmas bolygó után kutató asztronautái a világűrben bolyongva egy hasonló expedícióra indult űrhajó legénységének évszázados maradványaira lelnek. Lám, az ember hiába ácsingózik valami élhetõbb környezetre, odakint nincs semmi, a Földön kell boldogulni. A szocialista sci-fi – még ha az univerzumban játszódik is – földi műfaj, az emberekről szól; „tudományos társadalmi fantasztikum”.
A Földön való boldogulás legelemibb formája a reprodukció, a szex, a minden viharon át életöröme. A kelet-európai zsáner ebben is elüt a szovjet daraboktól. A hatvanas évek végéig a kipirult arcú, életvidám, de leginkább vonzó külsejű szovjet űrhajósnőket rendre kicenzúrázták a sci-fiből. Az „urban legend” szerint a tiltásnak köze van Tyereskova állítólagos, űrbéli magányában megélt orgazmusához, valamint a súlytalanság és az örök libidó teóriájához. Akárhogy is, a szovjet fantasztikummal szemben a kelet-európai sci-fiben hangsúlyozottan helyet kap a szex. Manapság az amerikai akciófilmekben a félelem és a rettegés mindig okot szolgáltat az együttlétre: a Terminator menekülő párocskája a Schwarzenegger előli bújócska közben melegedik össze, a Féktelenül szereplői a vad hajsza közben találnak egymásra, a halál árnyékában felhorgadnak az érzékek. A kiszolgáltatottság félelme éppen elég ok volt Kelet-Európa társadalmának is, hogy az együttlét örömében keressen menedéket.
Időközben azonban a férfiak és nők kapcsolatrendszerében a keleti tömb társadalmaiban is változások mutatkoztak, az emancipáció már a férfiak biztos papucsmelegét is célba vette. A kelet-európai sci-fiben a világégető katasztrófa után a nők is jelentős változáson mennek keresztül. A Hotel Ózon asszonyai hidegvérű gyilkosokká lesznek akár egy Roger Corman-, vagy Russ Meyer-féle sexploitationben. Az Uraim, megöltem Einsteint (Oldrich Lipsky, 1970) atompusztítás utáni világában a nők a sugárfertőzés következtében képtelenek a szülésre, az O-bi, O-ba hősnője a bizonytalannak tűnő megváltás helyett a prostitúciót választja, a nukleáris terror következtében felborult ivararányok mellett ez jó üzletnek tűnik. A feminizmus a keleti blokkot sem kerülte el, a férfiakkal egyre kevésbé lojális nőkkel a férfiak társadalma hirtelenjében nem tudott mit kezdeni, tehát megfosztotta őket női mivoltuktól (csak, hogy később, bosszút állva a tudományon, ismét „nővé”, azaz anyává tegyék őket), vagy éppenséggel kurvát és gyilkost csinált belőlük. A férfiak keserűen vették tudomásul, hogy kezdik elveszíteni hatalmukat a nők felett – a jövő kulcsa a nők kezében van.
A paranoiához szokott szocialista sci-fiben a feminizmus felér a nukleáris katasztrófával. A férfiak hatalmára törő nőktől való félelem a Szexmisszióban (Juliusz Machulski, 1984) teljesedik ki. A hibernációt önként vállaló két férfi kiolvadás után rémülten tapasztalja, hogy a „nagy háború” után a hatalmat a nők vették át, az „erősebb nem” pedig nyomtalanul eltűnt a Föld színéről, csupán a történelemkönyvekben lehet róla olvasni, mint a legundorítóbb féregről, amelyet a Föld egykor a hátán hordott. A Szexmisszió férfipárosának küldetése tehát, hogy a szűznemzéssel reprodukálódó feminin társadalomban csinos és kapható egyedekre találjon, visszacsempészve az X-kromoszómát és az életörömöt az elviselhetetlenül steril világba (a film sokat idézett feminista jelszava – „bármi baj van, bármi bántja, számíthat a Nőtanácsra” – egészen más értelmet nyer e férfimisszió során). A Szexmisszió antifeminista alaphelyzete a két férfi-sok nő felállással, a promiszkuitás biztos lehetõségével visszatérés a férfiak uralta „még egyenlőbbek” világához, ugyanakkor életigenlő látásmódjával kétségkívül az egyik legpozitívabb utópia.
Csillaghullás
A nyolcvanas évek végének sorsdöntõ mozzanatai a keleti blokk széthullásához vezettek, kezdetét vette Európa és benne Közép-Kelet-Európa máig tartó újrarendezõdése. A szocialista állam irányította filmgyártás széthullása egyszersmind a kelet-eu sci-fi alkonyát jelentette, a nézõk meghódításáért folytatott piaci versenyben a végre szabadon hozzáférhetõ nyugati mozi kiszorította a zsánerfilmeket a kelet-európai nemzetek filmiparából. És ha még ez sem lett volna elég a cseh, lengyel, magyar sci-fi összeomlásához, a tévé és a videó megadta a kegyelemdöfést.
Ha a videó megölte a rádiósztárt, akkor a tévé végzett a mozival, és persze a nézõkkel is. Az idõrõl-idõre azért pillanatokra feltámadó kelet-európai (de már nem szocialista, csupán annak hagyományaiból táplálkozó) sci-fi egyik legszellemesebb darabjában, az Akkumulátorban (Jan Sverák, 1994) azoknak, akik látogatást tesznek valamely tévéstúdióban, megkettõzõdik az énjük. Az egyik továbbra is a való világban (sic!) él, a másik bent a televízióban. A tévé varázsvilágában élõ másik én abból az energiából táplálkozik, amit a képernyõ elõtt ülõ gazdatestbõl az éteren keresztül elszív. Az Akkumulátor a tévé elõtt tespedõkhöz, a tunyákhoz szól: vigyázzatok, a varázsdoboz napjaink legnagyobb energiavámpírja!
Hiába a figyelmeztetés. A szellemi uniformizálás ellen küzdõ társadalom visszaérkezett oda, ahonnan negyven-ötven évvel ezelõtt elindult. Hosszú idõn keresztül a Nagy Testvér figyelt minket. Most mi figyeljük õt. Egyre megy.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1019 átlag: 5.54 |
 |
|
