TelevízóMédia és hírnévSztárgyárBarotányi Zoltán
Az amerikai médiában a sztárság tehetség, stílus és eredetiség dolga, a magyar tévéképernyőn elég a szívós jelenlét is.
Zavarba ejtő könyvet publikált Maureen Orth a Vanity Fair magazin munkatársa: a most magyarul is megjelent kötet címe (az eredeti angol is!) azt ígéri, hogy betekinthetünk egy pillanatra a sztárcsináló gépezet működésébe – ezzel szemben jórészt Orth korábban publikált (amúgy általában szórakoztató és tanulságos) riportjait kaphatjuk kézbe, melyeket laza füzérbe kötnek a szerző saját miniesszéi a sztárság sajátos típusairól és azok működéséről. Orth, mint az talán ennyiből is kiderült, legalább annyira működteti az amúgy igen bonyolult masinériát, mint leleplezné. Ráadásul élete egyik fontos pillanatában maga is sokat támadott és sokat idézett hírességgé vált – mindenekelőtt a Michael Jackson morbid magánéletéről – és többek között vudu-varázslókkal (!) közösen gyakorolt röhejes praktikáiról – közölt cikkei nyomán. Ő maga is állt tehát a kamerák kereszttüzében, ahogy számos újság szerzőjeként személyesen is részt vállalt a napi imázsépítő munkából, hiszen az olvasó leginkább akkor zabálja a híres emberről szóló cikket, ha az maga is hozzátesz valamit a kultuszhoz. Orth ehhez képest leginkább visszafogottnak tűnik a kommentárok terén, de azért könyvéből sok minden kirajzolódik arról, miként működik (vagy miként működött a közelmúltban) a sztárvilág. Ebből a szempontból érdemes megnézni, kikről is szólnak Orth jellegzetes portréi: vannak köztük a maguk módján sikeres politikusok (ez persze mindig csak a cikk megírásának pillanatáig érvényes) mint a dzsúdósból és kágébésből orosz elnökké avanzsált Putyin, akadnak egykor sikeres, ám bukott figurák, mint Carlos Menem, volt argentin elnök, s van, aki éppen politikai bukása nyomán tudta kamatoztatni hírnevét, pontosabban felépíteni a maga státus-asszonyi képének hűlt helyére egy jól mediatizálható új imázst (mint Margaret Thatcher, volt brit kormányfő). A sorban persze ott van Thatcher régi, utóbb diadalmaskodó ellensége, Gerry Adams Sinn Fein-vezér is – utóbb az észak-ír békefolyamat kulcsfigurája, s alkalmasint volt IRA-terrorista, éveken keresztül a brit bulvársajtó ügyeletes emberevő réme. Akad olyan hőse is, akit egy változatos, izgalmas, de már lezárt pálya végén kap el, mint Tina Turnert (akiről már életében életrajzi film készült, az már vészesen közel áll az eleven szoborrá váláshoz), vagy éppen a pályaív egy feltűnően lefelé hajló ágán – mint Madonnát. Van a riportok tárgyai között divattervező (mint a különc Karl Lagerfeld) vagy éppen szélhámosból lett nagykereskedő (Mohamed Fayed) – bár ez utóbbi (továbbá Woody Allen) esete éppen azt példázza, hogy a korábbi (üzleti vagy művészi) sikerek révén jól megérdemelt hírnév utóbb képes megvédeni gazdáját is – ha nem ők néznének szembe hasonló vádakkal (csalás, sikkasztás illetve gyermekmolesztálás), hanem egy kisember, az aligha úszhatná meg ilyen könnyen. Valamennyire igaz ez egyik legfontosabb riportalanyára Michael Jacksonra is, persze azzal a hangsúlyos kivétellel – hogy Jackson, ha nem is került (egyelőre) börtönbe a többszöri (Orth által is hangsúlyozott) pedofil-vádak miatt, de az erkölcsi és anyagi bukást nem tudta elkerülni – arról nem is szólva, hogy a popzenében már lassan két évtizede nem számít mértékadó figurának. A névsor mindazonáltal felettébb árulkodó: néhány obligát, ámde sikeres kókler és gyanús előéletű politikus mellett nagyrészt olyan nevek, akik kamatoztatták is kétségbevonhatatlan tehetségüket – és nem pusztán a média építette fel őket (igaz, nagy részt vállalt ebben). Az már más kérdés, hogy a valódi teljesítmény és a tehetség idővel náluk is háttérbe szorulhat – elvégre a tömegkommunikációs csatornák számára sokkal fontosabbakká válhatnak a kis intimitások, a megható vagy éppen a felháborító történetek, az elegancia, a luxus, a fényezés, a hype vagy éppen a jó kis szaftos botrányok. Orth éppen Jackson példáján bizonyítja, hogy ha egy sztár szemében (csak magunk tennénk hozzá: egy kifejezetten és komplex módon sérült személyiségtől korántsem szokatlanul) elmosódik a hírhedtség és híresség közti határ, ha úgy érzi egy idő után, hogy mindent megtehet, úgy a média által emelt imázs kolosszusként omolhat össze, maga alá temetve a már csak nyomokban látható eredeti személyiséget. Aki nem veszi észre, hogy amúgy is fogyatkozó rajongóin kívül a többiek csak érzéketlenül és gonoszul röhögnek, amikor rosszul sikerült plasztikai műtétjeire, hiányzó orrára, vagy határozottan fehérbőrű „gyerekeire” terelődik a szó, pedofilgyanús magánéletétől pedig kifejezetten émelyegnek, az nem csak a média kegyeiből esik ki, de előbb-utóbb szó szerint is éhen hal. (E recenzió írása előtt érkezett a hír: Jackson dalt készül írni a Katrina hurrikán áldozatairól – ami már-már halottgyalázás, mely hősünket lassan Elton John-i magasságokba emeli). Annyi azonban biztos, hogy a világ sokat köszönhet Maureen Orthnak: számos hírességről tán még ma is a tabloid sajtó és a kereskedelmi tévék által generált bugyuta közhelyek jutnának az eszünkbe, ha ő nem hatol be erős akarattal és jó érzékkel a burok alá, alkalmanként maga is botrányokat kiváltva. Az pedig kifejezetten tanulságos, ahogy csak néhány odavetett mondatban elemzi, miként emeli fel és ejti el a kereskedelmi média a sztárvilágon kívülről érkező, outsider kisembert, akit mintegy a véletlen emelt a közérdeklődés középpontjába. Mindez már csak azért is érdekes, mivel a könyvhöz csatolt utószavában Gréczy Zsolt maga is megpróbálja elemezni a magyar sztárvilág sajátos történetét – különös súlyt helyezve a kereskedelmi tévék által generált jelenkorra, mely pontosan ez utóbbi mechanizmuson alapul. Annyiban igazat kell adnunk az utóirat szerzőjének, hogy a magyar sztárkultusz korántsem a két kereskedelmi tévé színre léptével kezdődött, s az általa is felsorolt nagy nevek, máig sem feledett legendás figurák (a magyar szórakoztatóipar, a művészvilág, a sport vagy a televízió monopolista „aranykorának” celebritásai) még valóban az általuk nyújtott szakmai, illetve művészi teljesítménynek köszönhették hírnevüket – ám ennek koncentrált mivoltáért nagy mértékben járult hozzá, hogy konkurencia híján csupán egyetlen állami tévé (és rádió) létezett – a sztárcsináló bulvársajtó eszközei pedig csak nyomokban férkőzhettek be a párt és a KISZ által ellenőrzött sajtó hasábjaira. Azért próbálkozni ilyen körülmények között is lehetett: Gréczy is megemlíti a hatvanas évek zenés vetélkedőinek (Táncdalfesztivál) kiemelkedően, mai körülmények között is megismételhetetlenül magas nézettségét. A maga szerény lehetőségeivel élve ekkor próbálkozott először a magyar média azzal, hogy monopolviszonyok között, hozott anyagból, szinte a semmiből sztárokat teremtsen – 15 percre, egy-két hónapra, vagy – ritkábban – akár egy-két évtizedre is.
A két nagy kereskedelmi tévé színrelépése alapvetően változtatta meg a sztárcsinálás mechanizmusát és legfőképp a közönség hozzájuk való viszonyát. A két egymással is versengő adó valóságos árnyékvilágot hozott létre, amelynek minden eleme nagyjából saját magára vagy az árnyékvilág egy másik darabjára reflektál. Gúnyosan, ámde találóan azt szokták mondani, hogy a két nagy tévéadó műsorainak jó része egy másik tévéműsorról szól, az úgynevezett valóság pedig már rég zárójelbe került. Az a sajátos mechanizmus, amit a kereskedelmi adók kialakítottak (többek között együttműködés a színes heti és a napi bulvárlapokkal – a kölcsönös előnyök és a szimbiózis jegyében), lehetővé teszi, hogy kifejezetten a sztár- és imázsépítésre szakosodott profi csapataik szinte a semmiből teremtsenek sztárt és új világot az utcáról szalajtott nőkből-férfiakból, akiknek ebbéli státusza kétségbevonhatatlan, elvégre azt, hogy kiből és miből lehet sztár, maguk a tévécsatornák és hű segítőtársaik döntik el.
Magyarországon az a sztár, s ezt illik kételyek nélkül elfogadni, aki szerepel az ismert magazinokban, aki virtuális magánéletét a Blikk és a Story (illetve ezek pályatársainak) hasábjain éli, s aki hírességét szigorúan egyetlenegy feltételnek köszönheti: lehetőség szerint egynél többször felbukkant már valamely kereskedelmi csatorna magas nézettségű műsorában. Az ilyen ember pályafutása jól tervezhető – elvégre a tévéműsor váza hónapokra előre adott, s már csak az kell hozzá, hogy az új arc (lehet énekes, valóságsó- vagy szappanopera-szereplő, amatőr időjós, vagy akár bemondó) bejáratását megfelelő sajtókampány kísérje – ennek pedig semmi akadálya, elvégre a sajtómunkás és a botcsinálta celebrity nálunk egymásból él, így kölcsönösen keresik egymás társaságát. Amúgy ebbe az illuzórikus univerzumba be lehet kerülni abból a valódi világból is, amelyben azért legalább némi szakmai teljesítményt is fel kell mutatni, ám az ilyen „outsidereknek” is át kell esniük a próbán: édeskevés, ha valakinek jó a csuklója, vagy tehetséges színész: a sztárság szintjének eléréséhez előbb nyakig, sőt szájig kell merítkezni valamelyik (esetleg mindkét) tévécsatorna műsorfolyamába. Az utószó szerzője alighanem találóan világít rá, hogy a sajátos, semmilyen érdemre, tehetségre nem szoruló honi „sztárvilág” sok tekintetben megfelel a nagyközönség jó részének demokratikus (és plebejus) elvárásainak. Ráadásul a földszintes sztárvilág (meglehetősen bornírt) intimitásaiba való napi bebocsáttatás valóságos közösségbe formálja a nézőket/befogadókat, miközben önbizalmukat is erősíti. Hogy mennyire így van ez, bizonyítja, hogy e realitásokat már a hazai „politikus-sztárok” (azaz mind a kettő) is felismerte és lehetőségei-képességei szerint igyekszik is a maga javára kamatoztatni. Mit tudunk mit csinálni: nekünk globális filmcsillagok, arisztokrata playboyok, tékozló mágnások és valódi mega-popsztárok híján maradnak Ők, a mi celebrity-jeink, meg az ő meglehetősen unalmas, savanyú, színtelen-szagtalan személyiségük és életük.
Maureen Orth: Híresnek lenni – A hírnév mai természetrajza. HVG Könyvek, Bp. 2005.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1243 átlag: 5.44 |
 |
|
