KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/szeptember
• Kovács András Bálint: Variációk a Gonoszra Holocaust és tömegkultúra
• Forgács Éva: Ellopta-e Spielberg Auschwitzot? Európa és Amerika
LÁTTUK MÉG
• Mikola Gyöngyi: Fortinbras, a szövetséges A Jó és a Rossz

• Bakács Tibor Settenkedő: Kísérleti boldogság Paramicha
• Csáky M. Caliban: Van Beszélgetés Szederkényi Júliával
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Levedia Részletek egy készülő film forgatókönyvéből

• Tőkei Ferenc: Játék a sárkánnyal
CYBERVILÁG
• György Péter: Szép új világkép Virtuális valóság
• Bakács Tibor Settenkedő: Melyikünk Rosencrantz? Virtuális valóság
KÖNYV
• Palotai János: Mit ér a filmtörténet, ha magyar? Gyertyán Ervin kötetéről
CD-ROM
• Kovács András Bálint: Lexikon vagy játék? Cinemania
TÖMEGFILM
• Király Jenő: A férfi – mint majom – panaszai King Kong-tanulmányok (2.)
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Jófilm Ábel a rengetegben
• Ardai Zoltán: A legenda oda Örökifjú és Tsa
• Kovács András Bálint: Pani Veronika és Mademoiselle Véronique Veronika kettős élete
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: A Flinstone-család
• Reményi József Tamás: Prizzi’s Honor
• Harmat György: Rejtélyes manhattani haláleset
• Barotányi Zoltán: A kis Buddha
• Tamás Amaryllis: A holló
• Fáber András: Végzetes ösztön – Az elemi komédia
• Mockler János: Mesterfogás
• Mockler János: Rapa Nui
• Bíró Péter: A zűr bajjal jár

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Örökifjú és Tsa

A legenda oda

Ardai Zoltán

Egy kávézó a benzinkútnál, rezignált személyzettel és környékbeliekkel, akik műsoros estek vágyát rejtegetik magukban.

Mint egy novella 1910-ből: az őszhajú, de még mohó bútorraktár-tulajdonos egyre durvább csapodárságai a feleség halálos szívrohamához vezetnek, ám a férj nem boldogul özvegyi szabadságával, sőt újra beleszeretvén a másikba, utána pusztul, hisz az a nő már csak látomás, kísértet. Az új Percy Adlon-film meséjét „írhatta volna” D’Annunzio, Pirandello, Csáth Géza, Leonyid Andrejev, vagy akár Hans Heinz Ewers is, a jelenetek légköre azonban nem idézi egyiküket sem, csak magát Adlont, a jóemlékű Bagdad Café és Cukorbébi szerző-rendezőjét. Aki viszont mintha Milos Forman Elszakadását fejlesztette volna lassan moziszériává, érzelmes humorú, kisrealista epikával forgolódva az Egyesült Államokban. A tengerentúl metropolisaiban meg a prérin játszódó mitteleuropéer karakterű filmekről van szó, hatalmasan pufók német asszonyságok, uráli születésű cowboyok és hasonlók szereplésével, akik életre bűvölik Amerika náluknál elkérgesültebb szívű félreszorultjait. Adlont csak a „nem érdekes emberek” érdeklik, csak az ártatlanok; számára a többiek: a polyva, a massza, a semmi. Ami valami: egy kávézó a benzinkútnál, rezignált személyzettel és olyan környékbeliekkel, akik műsoros estek vágyát rejtegetik magukban. Vagy egy bútorraktár irodája, melynek porlepte ablakában bepislogó fejeket látni örökösen (a hevederes alkalmazottakat) – ez igen, ilyen helyeken azért történnek még ma is dolgok! A Los Angeles-i helyszínű Örökifjú és Tsával mégis megtörténik az üdítő széria, Adlon valóban csupán idézi itt önmagát. A filmbeli miliőn és a história komikai előadásmódjában (így az ilyen-olyan holmik látványánál, az apró de jelentékeny mozdulatoknál való elidőzésben) rögtön ráismerhetünk az adlonizmus vonásaira, de ez az öröm a szívroham-jelenettel maga is elfullad. Ama elmaradhatatlan „könnyáztatta rész”, amelyet korábbi műveiben Adlon csak befejezésként alkalmazott, most a film teljes második felét teszi ki. A túlzás gyakran eredményezhet kedvező hatásváltozásokat; ez nem az az eset. Míg a Bagdad Café záró érzelemrohamát (a maga egyszerre valószerű és családi-tévés jellegével) még akár bátornak is mondhatnám, az Örökifjú és Tsa hosszasan elnyúló zokogó tónusát – bárha ez némileg erotikaibb színezetű – inkább csak kiállhatatlanul konvencionálisnak. (Ezek után az újra familiáris derűvel beköszöntő zárókép is szimplán csak „édes”.) Az őrült férjet híresen pazar színész alakítja, változatlanul nagy, de ezúttal csekély hozamú tehetséggel. A feleség tömpe, kócos, érdes modorú figurája viszont legendát teremtve magasba emelhette volna az egész filmet, ha a halál karjaiba nem dől (és vissza nem tér ifjú szépségként, sírhideg flitterekkel hollywoodi stílű naftalinos ruhakölteményekben.) De nem is lehet igazán megérteni, hogy ez a kópészerűen mindentudó, remek asszony hogyan pusztulhatott bele férjének bármely ügyébe. Amint ott kapálózik a szívrohamban – micsoda csalatkozás! Őt senki sem csapta be, hisz tudta, milyen a marha férje – de ő… ó jaj, ő félrevezetett minket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/09 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=737