KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/szeptember
• Kovács András Bálint: Variációk a Gonoszra Holocaust és tömegkultúra
• Forgács Éva: Ellopta-e Spielberg Auschwitzot? Európa és Amerika
LÁTTUK MÉG
• Mikola Gyöngyi: Fortinbras, a szövetséges A Jó és a Rossz

• Bakács Tibor Settenkedő: Kísérleti boldogság Paramicha
• Csáky M. Caliban: Van Beszélgetés Szederkényi Júliával
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Levedia Részletek egy készülő film forgatókönyvéből

• Tőkei Ferenc: Játék a sárkánnyal
CYBERVILÁG
• György Péter: Szép új világkép Virtuális valóság
• Bakács Tibor Settenkedő: Melyikünk Rosencrantz? Virtuális valóság
KÖNYV
• Palotai János: Mit ér a filmtörténet, ha magyar? Gyertyán Ervin kötetéről
CD-ROM
• Kovács András Bálint: Lexikon vagy játék? Cinemania
TÖMEGFILM
• Király Jenő: A férfi – mint majom – panaszai King Kong-tanulmányok (2.)
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Jófilm Ábel a rengetegben
• Ardai Zoltán: A legenda oda Örökifjú és Tsa
• Kovács András Bálint: Pani Veronika és Mademoiselle Véronique Veronika kettős élete
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: A Flinstone-család
• Reményi József Tamás: Prizzi’s Honor
• Harmat György: Rejtélyes manhattani haláleset
• Barotányi Zoltán: A kis Buddha
• Tamás Amaryllis: A holló
• Fáber András: Végzetes ösztön – Az elemi komédia
• Mockler János: Mesterfogás
• Mockler János: Rapa Nui
• Bíró Péter: A zűr bajjal jár

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Európa és Amerika

Ellopta-e Spielberg Auschwitzot?

Forgács Éva

A legjobban fizető közönség, az amerikai nem látszott vevőnek erre a témára, ezt éppen e közönség hűséges kiszolgálója tudhatta a legjobban. Szokatlan módon a kritikai siker tette népszerűvé a Schindler listáját, és feltehetően maga a rendező lepődött meg leginkább.

Kommersz, hollywoodi, mélységes tudatlanságról árulkodik, kommersz, kommersz, hollywoodi, hollywoodi – olvasom a jelzőket a Filmvilágban, a Schindler listájáról folytatott kerekasztal-beszélgetésben, előrébb pedig, Földényi F. László kritikájában azt, hogy „gyanúsan sokat emlegetik ezt a sokáig elfeledett németet” (kérdezném, mire irányul a gyanú? kinek a gyanúja?), akinek a történetében „sokan megszimatolták az üzletet”, s voltaképpen annyi történt, hogy „Spielbergnek kellett színre lépnie, hogy az üzlet valóban sikeres legyen”. Keresem az érveket, e minősítések alátámasztásait, de magáról a filmről csak nyomokban találok egy-egy megjegyzést. Földényi túl szépnek látja a fekete-fehér fényképezést, s ez az ő szemében szépnek tünteti fel mindazt, amiről a film szól (miközben megjegyzi, hogy az ötvenes évek olasz és francia filmjeiben „a fekete-fehér az élet színtelenségét árasztotta magából” – de hogy miért? miként?, arra nem tért ki), Szilágyi Ákos szerint „a látószög, amelyből a film készült, maga az a bizonyos hollywoodizmus. Ez az a tűfok – a sztori –, amin Spielberg a Holocaust témáját átdugja, át akarja fűzni; másként ugyanis nem tudja megcsinálni.” Régóta nagyra becsülöm a beszélgetés résztvevőit is, a kritikust is, éppen ezért arra keresem a választ, hogyan, mivel ingerelhette fel őket ez a film annyira, hogy érvek és gondolatok helyett elsősorban indulataiknak engedték át a vezérszólamot.

Nem egészen világos előttem, mit jelentenek azok a címkék, hogy kommersz és hollywoodi. Ha a kommersz arra vonatkozik, amit Földényi sejtet, hogy ezt a filmet puszta üzleti érdek hozta létre, azt kell rá felelni, hogy a legjobban fizető közönség, az amerikai, nem látszott vevőnek erre a témára és erre a feldolgozásra, és ezt éppen Spielberg, e közönség rendszeres kiszolgálója tudhatta a legjobban. Semmi okunk kételkedni abban, hogy a filmre fordított pénzt eleve leírták, és amíg a film – igaz, elkészülte után nem sokkal – megkapta előbb a New York-i, majd a Los Angeles-i kritikusok díját, valóban alultervezték hirdetésének költségeit. Egyáltalán nem volt sem logikus, sem várható, hogy a Jurassic Park közönsége erre a filmre is tódulni fog. Szokatlan módon a kritikai siker tette népszerűvé a Schindler listáját, és minden profizmus mellett ez feltehetően Spielberget lepte meg a legjobban. Mindezt Földényivel vitázva említem, aki a film fogadtatását érvként fordítja a film ellen, és a Liget júniusi számában közölt jegyzetében már „gyanús vállalkozás”-nak nevezi (ismét ez a rosszízű, voltaképpen megengedhetetlen szó), amelyet „művészi szempontok alapján talán felesleges is elemezni”. Mindenesetre tény, hogy Emilie Schindlert nem Gottschalk szólaltatta meg először híres talk-showjában, mint Földényi írja (és talán Emilie is volt olyan érdekes, mint némely filmszínész és teniszbajnok), hanem a BBC, amely évekkel e film elkészülte előtt dokumentumfilmet készített a Schindler által megmentett emberekről, és az özvegyet is meginterjúvolta; rendkívül érdekes, sok új információban gazdag interjút készített vele a londoni Daily Mail is decemberben. Kérdés, hogy a film németországi fogadtatása valóban elfojtja-e az ellenvéleményeket. Nem volna jellemző a német sajtóra.

Ha a kommersz a film előadásmódjára vonatkozna, arra, hogy történetet mond el, amelynek főszereplői is vannak, ezt elutasítani éppolyan dogmatikus, mint amilyen dogmatikus volt egykor azt számon kérni. A dokumentarista stílus a film legfontosabb jeleneteiben semmiféle engedményt nem tűr, a krakkói gettó lemészárlásának képsorát nem tudom a kommersz jelzővel összefűzni.

Nem könnyen feloldható kettősség fogalmazódik meg a filmmel szemben támasztott követelményeket illetően: egyfelől hitelesnek és ennek megfelelően árnyaltnak kell lennie, másfelől úgy kell Auschwitzról és a szervezett népirtásról szólnia, ahogyan ma, amikor Auschwitz már mítosszá és példázattá növekedett, erről szólni lehet. Kertész Imre, amikor A tábornok maradandósága című előadásában Auschwitz mitikussá válását elemzi, azt írja, hogy megvan benne „minden nagy példázat alapkövetelménye, az egyszerűség. Auschwitzban egyetlen pillanatra sem mosódik össze a jó meg a rossz. (…) Auschwitzba ártatlan emberek millióit hurcolták, ott szörnyű módon hitegették, majd bestiálisan legyilkolták őket. Ezt a képet nem zavarja össze semmilyen idegen színárnyalat.” Ezzel mélyen egyetértek, s ezért nem rovom fel Spielbergnek, miért nem megy, néhány jeleneten kívül, kisrealista részletekbe, hogy árnyaltabbá tegye alakjait, vagy – sematikus módon – szánkba rágja Schindler motivációját. Schindlert a krakkói gettóba szorított emberek brutális kiirtásának a látványa motiválja, saját, nem különösebben jó, de el nem állatiasodott lénye motiválja, a játékszenvedélye motiválja – még csak nem is elsősorban üzleti számításainak logikája, hiszen végső soron ezen üzleti logika ellen fordul. Nem annyira a technokrata mítosza teremtődik itt meg, mint amennyire a technokrácia bűntudata tör fel: mert Auschwitz nem egyedül Európa lelkén szárad.

Ezen a ponton közel járunk a kritika és a beszélgetés elfedettebb rétegeihez: Európa és Amerika viszonyához, a rasszizmus és a népirtás aktualitásához és önmagunkra vonatkoztatásához. Ha ez a film hatásos, az nem kizárólag, talán nem is elsősorban annak köszönhető, hogy mesterségbeli tudással készítette el a rendezője (talán erre vonatkozik a hollywoodi címke), s még kevésbé annak, mit ír róla a Frankfurter Allgemeine. Sokkal inkább a történelmi pillanatnak, amelyben elkészült, s amely szintén Spielberg választása volt. (Több interjúban elmondta, hogy már régen felajánlották neki Keneally könyvét, de ezt a filmet mindig elhalasztotta.) Miközben a filmben látjuk, hogy lehetséges volt emberek egy csoportját előbb mint vágóállatot összeírni, majd a karámokba terelni, csótányként kiirtani, illetve nagyipari eljárással sterilen megsemmisíteni, s e lépéséket, ha már logikájuk elfogadtatott, csak árnyalatok választották el egymástól, éppen eszünkbe juthat, hogy saját rádiónkban először csak a „törpe kisebbség” kifejezésre kaptuk fel a fejünket, majd nem tudtuk, jól hallottuk-e, amikor a Parlamentben azt kiabálta volna valaki, hogy „hordót a zsidónak!”, majd az Árpád-sávos zászló és a kis „apródok” látványához is szoktatva lettünk, a vasárnap reggelenkénti, majd mind rendszeresebb vasárnap esti rasszista rádió- és tv-műsorokról nem is beszélve. A késszúrás, amelyet H. Péter kapott a metrón, már a film bemutatása után következett: de tőlünk háromszáz kilométerre már régóta nyílt „etnikai tisztogatás” zajlik. Auschwitz példázata elevenebb és fojtogatóbb, mint valaha a háború vége óta, mert mindannyian látjuk, hogy a Jaltai Egyezmény érvényének lejártával lázas etnikai tisztaság-eszmények eszelős lángja csap fel a világ sok pontján, és az az etikai döntés, amelyet a filmben, valóban példázatképpen, Schindler meghozott, naponta kényszeríti döntésre az európai országokat éppen úgy, mint az Egyesült Államokat. Mégis mindenki halogatja ezeket a döntéseket, miközben százezrével fogják ki a legyilkolt tutszikat a folyóból, és hidegvérrel lövik a bosnyák gyerekeket és felnőtteket. „Amerikában Auschwitz nincs jelen” – mondja Szilágyi Ákos a Filmvilágban, s a beszélgetés egyik sarkalatos pontja éppen ez: hogy van-e Amerikának, illetve személy szerint Spielbergnek joga Auschwitzról beszélni, azon túl, hogy a tudatlan amerikaiak számára ismeretet terjesszen, ami persze nagyon dicséretes. Hogyan felejthetik el éppen irodalmárok, ha csak egy rövidzárlat erejéig, hogy a második világháború utáni amerikai irodalom egyik súlyos és jelentős áramlata mással sem foglalkozott, mint a túlélés – Auschwitz túlélésének – témájával? Singer, Malamud, Philip Roth, Saul Bellow és sok más európai származású zsidó író – akár első, akár második generációs amerikai létükre – semmivel sem kevésbé találták megkerülhetőnek, szégyenteljesnek, felfoghatatlannak és sürgetően megfogalmazandónak azt, ami Auschwitzban történt, vagy ami a történtek után a világot mássá tette, mint az európai, Európában maradt írók. S mindehhez hozzájárul a látens, de létező amerikai bűntudat: ahogyan ma nem sikerül döntést hozni Boszniával vagy Ruandával kapcsolatban, úgy sokáig halasztódott a Hitlerrel szembeni döntés is; Amerika réges-régen tudott már Auschwitzról, amikor még mindig nem avatkozott be. Ezt a történelmi neuralgikus pontot is eltalálja a Schindler listája.

A film ellenséges itthoni fogadtatásának egyik valódi okát Szilágyi Ákos nevezi meg, amikor kimondja: „A nagy közép-európai teljesítmények lesznek ezáltal leértékelve, mondván, lehet, hogy ezek a maga igazsága szerint mutatják fel a dolgot, csak hát ugye hatástalanok.” Nem hiszem, hogy valaha valaki is hatástalannak fogja ítélni az Üzlet a korzónt, a Sámsont, vagy akár a töredékben maradt Nő a hajónt. De Auschwitz a nyugati világ közös szégyene, kudarca és morális válsággóca, és ez különösen égető ma, amikor Kertész Imre „nyilvánvaló freudi »elszólásból« 1994 helyett 1944-es dátummal látta el” egy levelét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/09 09-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=725