Fesztivál

Lipcse

Alkohol és zongora

Zalán Vince

Kiküldött munkatársunk beszámolója

A huszonhatodik Lipcsei Nemzetközi Filmfesztivál meglepetéssel szolgált. A meglepetést nemcsak a versenyben vetített filmjeikkel, de az információs- és kereskedelmi vetítéseken pergetett alkotásaikkal is a hazai filmesek szerezték. Természetesen nincs szó valamiféle dokumentarista új hullámról az NDK-ban, de annyi kétségtelen, hogy ez alkalommal megmutatkozott néhány karakteres rendezőegyéniség. Itt van mindjárt a Copyright by Luther című film alkotója, Lew Hohmann, aki – Klaus Schollbach rendezőtársával – nem átallott „tiszteletlenül” bánni a mindenfelé pompázatosan megünnepelt reformátorral, azaz: egy komputer ismertet meg bennünket Luther személyiségével és cselekedeteivel. A nem kevés anakronizmussal történő bemutatás különös hatása, hogy a néző úgy vélheti: Luther nem a régmúlt felidézett alakja, hanem a jelenben élő szellem, kortársunk. S ez oknál fogva talán fel is teszi a kérdést magában: vajon mi lenne a sorsa Luthernak ma? Lew Hohmann másik filmje szakmunkástanulók zenekarát mutatja be, mely a jeles berlini kerület, Pankow nevét viseli (némi áthallással utalva az együttes karakterére). A zeneszámokból és a zenekar tagjaival készített interjúkból áll a film, amelynek előképe minden bizonnyal Karel Reisz Mi, lambethi fiúk című híres dokumentumalkotása. Lew Hohmann rendezői ügyességét a „szereplőknek” a vásznon is megőrzött természetes viselkedése bizonyítja, céltudatos és pontosan végrehatott elképzelését pedig az, ahogyan a spontán „vallomásokban” a fiatalemberek sajátos, a közfelfogás számára talán idegen észjárása megmutatkozik. A rendező nem disputál velük, célja nem az ítélkezés, kivált nem az elrettentés, hanem a bemutatás, a megismertetés. Megismertetés – a fiatalok egy részének felfogásával – tágabban: egy olyan társadalmi jelenséggel, amellyel meg kell tanulnunk együtt élni, jóllehet sokak szemében olykor irritálóbbnak tetszik, mint az atomfegyverek.

Egy másik rendező, Eduard Schreiber filmjének címbeli „hősei” – A paraszt és felesége – mintha nem is ugyanazon a planétán élnének, mint a punk-zenekar fiataljai. Élik egyhangú „vidéki” életüket; gazdálkodnak, ahogyan azt évtizedek óta megszokták. E bukolikus életkép hangulatában van azonban valami csendes meghittség, amely feltehetően az ember és a természet harmonikus együttéléséből táplálkozik – s amely harmónia a punkoknak talán soha nem adatott meg megismerni. A paraszt és felesége még „csak” jó filmesnek mutatja a rendezőt, a Függés című műve azonban már igazi egyéniségre vall. Egy rostocki hajógyár néhány alkoholista munkásáról, orvosokról, pszichiáterekről, szociális szervek munkájáról szól a film. De hogyan?! Koncentrációjában szinte vers-kemény, szerkezetében áttetsző, mint a víz. A csendet, a környezet és a tárgyak csendjét drámai párbeszédekkel váltakozó montázsa elkerül mindenféle didaxist, egyoldalúságot. Nem állítja, hogy a nehéz munka, a nehéz körülmények egyenes következménye az alkoholizmus…, s nem állítja, hogy a gyógymód mindenható, hogy a terápia teljes megoldás s így tovább. A poézis „emeltyűivel” kiszabadítja az „eseteket” a konkrét, naturális világból, s a függésnek, az alkoholtól való függésnek egy gazdagabb, tágasabb jelentést kölcsönöz. Más szóval: a néző megérzi-fölismeri, hogy az alkoholtól való függés más függések következménye; még pontosabban: azt, hogy a rostocki hajógyár munkásainak életében miként mutatkozik meg a kor dilemmája: a személyiség, a személyiség tiszteletének és a függés-rendszereknek diszharmonikus kapcsolata. Eduard Schreiber – kivált a fogalmazásmódban (feltehetően) sokat tanult a hatvanas évek eleji lengyel dokumentumfilm-iskolától (vajon ki emlékszik még az Egy hajó születésére?), szerkesztésben, látásmódban pedig az elmúlt évek magyar, úgynevezett hosszú-dokumentumfilmjeiből. A Függés poétikus, kissé balladisztikus alkotás, amelynek rendezője mintha maga is vallaná: a költészet célja nem a költészet maga.

*

Nicaragua, El Salvador, Grenada és még mindig Chile; – közép-amerikai, latin-amerikai harcok a politikai-agitációs filmek jórészének képsorain; harcok az ellenforradalmárok ellen, a contrák ellen, a diktatúrák ellen. A fesztivál közönsége megbizonyosodhatott arról, hogy a háború ma, a rakéták korában sem zajlik mindenütt modern fegyverekkel, amelyeken csak a gombokat kell nyomogatni, hanem bizony sokszor késsel, ököllel, a test, az izmok erejével folyik a küzdelem, s megtapasztalhatta azt is, hogy a meggyőződésért meghalni nem múlt századi virtus. A vásznon látható küzdelmeknek ez a „közönséges” egyszerűsége (talán nem is) különös asszociációként a spanyol polgárháborúról készült képsorokat idézte föl a krónikás emlékezetében, képsorokat, amelyek egyik oldalon az elszántságot mutatták, a másikon a kitűnő fegyvereket – az esélyegyenlőtlenséget; meg aztán a polgári lakosság (főképp a gyermekek és a nők) mérhetetlen kiszolgáltatottságát s azt, hogy a harc, a fegyver és a halál miként lesz a mindennapi élet részévé… S talán azért tetszett úgy, hogy e térség politikai-fegyveres küzdelmeiről azok a filmek szóltak igazán megrendítően, amelyek a küzdelmek „hátterét” mutatták be. Ezek közül most csak kettőt emelek ki. Az egyik Az elnyomás következményei című svéd film, Peter Nestler és Sergio Bustamante munkája, amelynek riportere olyan családokat látogatott meg, ahonnan Pinochet hatalomra jutásakor eltűnt a családfő. Az eltűnés (vagy épp kivégzés) óta tíz, azaz tíz év telt el, s ahogyan a közhely mondja: az élet ment tovább. De miképp! Asszonyok, anyák egyedül viselik a család terheit s cipelik feneketlen magányukat. Néhányan közülük még mindig remélik férjük visszatértét, mások, a többség, ha nem is békélt meg, de megnyugodott sorsában. S a gyerekek? Gyerekek százai nőnek föl apa nélkül. Vannak, kik nem is emlékezhetnek apjukra, hiszen csak néhány évesek, olykor csak pár hónaposak voltak, amikor a pribékek törvénye lett az úr. Vajon mit hallanak apjukról, vajon mit olvasnak róluk az újságban, s vajon mit mond tanítójuk apjuk cselekedetéről – immáron tíz éve? Ennek az alig negyven perces, 16 milliméteres filmnek a dokumentációs értékei némiképp megsápasztják Costa-Gavras filmjének (Eltűntnek nyilvánítva) nagyszerű amerikanizmusát. Ez a film nemcsak az eltűnésekről szól, de legfőképpen a hiányról. A hiányról százak és ezrek életében, s talán nemcsak a latin-amerikai Chilében.

A nők s a gyerekek a „főszereplői” Az út a szabadsághoz című salvadori filmnek is, amely az FMLN által ellenőrzött országrészek mindennapi életét mutatja be, kicsit tudóskodóan szólva: talán azt, hogy a szabadságharc miként válik a salvadoriak létformájává. Megismerkedünk a legújabb divattal, azzal, hogyan készülnek az új ruha-„kreációk”, hogy miként bonyolódik le egy esküvő vagy épp azt, hogyan kereszteli a pap, csörgedező patakba mártva tenyerét, az újszülötteket. Az egyik jelenetben egy öregember barázdált arcán időz el a kamera. „Két éve vagyok a forradalmárokkal” – mondja. „Hány éves?” – hangzik a kérdés. „Nyolcvan.” Kell ehhez magyarázat? S persze láthatunk filmvetítést is, mozit s még sok mindent, amiről ez a jól szerkesztett kisepika tudósít; ám mégsem a részletek érdekesek ebben a filmben, hanem az összkép, amely a létformaváltás apró jeleiből tevődik össze, s amely sok diadalmas képsornál jobban bizonyítja, hogy a jövő a szabadságharcosok oldalán áll, mivel az emberek képesek erre a létformaváltásra, sőt akarják azt.

A fesztivál nagydíját nyugat-berlini film – a Felállni és ellenállni – nyerte, amely a Művészek a békéért jelszó alatt megtartott tömeggyűlést dokumentálja, ironikusan ellenpontozva Reagan nyugat-berlini látogatásakor készült felvételekkel. A rendező, Klaus Volkenborn és Johann Feindt (akiknek egy korábbi filmjükről – Engesztelhetetlen emlékek – már szó esett e lap hasábjain – 1980/9.) legfőbb igyekezete arra irányult, hogy méltóképpen rögzítsék e tömeggyűlés háború-ellenes, fegyverkezés-ellenes lendületét, hogy jó tolmácsai legyenek a békeakarat megnyilvánulásának. A Felállni és ellenállni valóban hatásos mozi (ez volt az egyetlen bemutató, amelynek közönségsikere túlszárnyalta Vajda Béla FIPRESCI-díjat nyert Hanyas vagy? című versenyfilmjének kedvező fogadtatását), a vágás poénjai „ültek” (a Felállni és ellenállni című dal éneklése közben látjuk, hogyan foglalnak helyet a Reagan tiszteletére egybegyűltek a dísztribünön), s vannak megrendítő képsorai is („Mit gondol a háborúról?” – szegezi a kérdést a rendező egy öregembernek, aki végigharcolta mindkét háborút. A válasz késik, csend, csak a szemek mozognak izgatottan, mintha el akarnának tűnni az arcban, majd valahonnan igen mélyről: „a gyerekek… az öregek… a gyerekek”, többre nincs erő, az arc elborul, és az ősz fej elfordul a kamerától) – ám a film megtekintése után mégis marad némi hiányérzetünk; mert végül is hova lesz e nagyszabású pop-békerendezvények dühe? A Woodstock után jó tíz évvel a filmrendezőknek már „illenék” ezt a kérdést föltenni.

E nyugat-berlini produkciónál sokkal, de sokkal kevésbé volt látványos az a japán tévéfilm, amely szinte oktató-magyarázó hangvétellel mutatta be a Hirosimai Béke Emlékmúzeumot. A bemutatás kíméletlen. Kíméletlen, mert végtelenül precíz, szinte sebészien pontos. Félreértés, félremagyarázás kizárt, bizonytalanság nincs. Egy hajtincs vagy egy vakolatdarab története olyan, mint egy matematikai tétel levezetése. A rendező, Ogahara Masami és a „tárlatvezetést” végző múzeumigazgató kérlelhetetlen logikája azt sugallja: nincs véletlen – ez, ennyi marad az atombomba után. A dolgok, amelyeket hátrahagytunk (ez a film címe) olyasmiket mutat, amik leletekhez hasonlatosak leginkább; s amelyek közt egy, a becsapódástól két kilométerre fellelt zongora is látható. Egy zongora, amelyen ma már (ismét) lehet játszani Chopint és Rahmaninovot, egy zongora, amelynek hangzását talán sokan magukkal vitték a lipcsei fesztiválról azzal a reménnyel és szomorúsággal, hogy még egy ilyen múzeumra nem lesz szükség.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1984/02 38-39. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6510

Cikk értékelése:

szavazat: 972 átlag: 5.56