KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/február
• Szabó B. István: Kultúra és kereskedelem A magyar film külföldön
• Ágh Attila: Ez is operett, az is operett Te rongyos élet
• Bikácsy Gergely: Közelkép fehérben Szeretők
• Trencsényi László: A bizonyítás elmaradt A mi iskolánk
• Schubert Gusztáv: Elfelejtett érzelmek iskolája Beszélgetés Xantus Jánossal
• Gulyás Gyula: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Gulyás János: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Papp Zsolt: Fassbinder és az ötvenes évek Lola
• Dés Mihály: Szalonna és banán A halál Antoniója
• Klaniczay Gábor: Rockerek, hippik, macskák Szubkultúra-koreográfiák mozivásznon
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Televíziós történelem Nyon
• Zalán Vince: Alkohol és zongora Lipcse

• Bernáth László: Hámori Ottó (1928–1983)
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Tű a szénakazalban
• Csantavéri Júlia: Tintin és a Cápák tava
• Gáti Péter: Az „aranyrablók üldözője”
• Harmat György: Vámhivatal
• Kapecz Zsuzsa: Cicák és titkárnők
• Jakubovits Anna: A kígyó jele
• Kapecz Zsuzsa: Bolond Erdő
• Schubert Gusztáv: Spagetti-ház
• Varga András: Gyilkosság ok nélkül
• Deli Bálint Attila: Cecilia
• Kulcsár Mária: Figyelmeztetés
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Politikusok a képernyőn
• Csepeli György: Éjjeli őrjárat
VIDEÓ
• Zelnik József: Talpalatnyi információ Videó és közművelődés
POSTA
• Prokopp Róbert: Az európai filmfőiskolások harmadik fesztiválja Münchenben
• Komár Klára: Trabant Olvasói levél
• Báron György: Válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Robert Aldrich (1918–1983)

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Egy készülő film dokumentumaiból 1.

Isonzó

Gulyás Gyula

Gulyás János

 

Évek óta szerettünk volna…

elkezdeni egy kollektív memoárt, mely a mai magyar családokban még megtalálható (vagy pár éve megtalálható volt);

– megemlékezni azokról a katonákról, akiknek ugyan majd minden helységben állítottak ilyen-olyan „hősi emlékművet”, akikről voltaképpen semmit se tudunk, pedig itt élnek, itt éltek közöttünk;

– elgondolkozni azon, mi is történt itt azokban az években, kik és hogyan fogták fel a visszafordíthatatlant, s miként adták tovább fiaiknak ebbéli gondjaikat, gondolataikat;

– egy olyan intenzív dokumentumfilmet készíteni, mely a történő történelem szociográfiája, s nem csak azt tárja föl, amit nem tudunk, hanem azt is, amit unos-untig ismerünk, mert az egymást kiegészítő, egymásba átjátszó vallomások és dokumentumok révén, ahogy a szülők saját emlékeikkel, azok színterével, helyszíneivel szembesülnek – végül is önmagunkkal találkozhatunk.

Ehhez találtunk ki egy olyan szerkezetet, ahol a „megszólaló fejek” sorjázását különböző kompozíciós, képen belüli hangsúlyokkal és a későbbiekben megvalósítandó trükk-munkákkal úgy lehet fokozni, ahogy az illető személyiségnek a szerepe nőtt vagy egybeolvadt a megidézett korral, annak rekvizitumaival. Dokumentumok bőven állnak rendelkezésünkre: újságcikkektől tábori levelezőlapokig és korabeli filmhíradókig, melyek a filmben hol háttéranyagként szerepelnek, hol pedig uralják a többszörösen megosztható vásznat. Az így létrehozott montázs szimultaneitásával is hat majd, s az ellentétek és disszonanciák is egyidejűleg ragadhatók meg, egyszerre érzékelhetők, nem pedig egymás után. Ezt keresztezné-keretezné, szándékaink szerint, számos olyan szituáció, amikor az egykori frontkatonákkal együtt felkeresnénk a különböző „helyszíneket”, meglátogatnánk az egykori „ellenséget” családja körében, bajtársai között, és elmennénk iskolákba, ahol ez ma tananyag, esetleg egykori fogolytáborok helyére, ahonnan hazajutottak s katonai temetőkbe, ahol bajtársaik, barátaik nyugszanak – itthon és külföldön.

A film a Balázs Béla Stúdióban indult el, s most a Mafilm Társulás Stúdiója és a TV Közművelődési Főosztályának koprodukciójában készülhet el végleges formájában.

Az alább közölt részleteket a terepszemlék, előforgatások során felvett anyagokból választottuk oly módon, hogy olvasva is elegendő információt nyújtsanak, s érzékeltessék a készülő film jellegét.

Természetesen számos jelenet, emlékezés, találkozás nem került még felvételre, s e pillanatban sokan hiányoznak azok közül, akik a teljesebb kép kialakításában segíthetnének. Ezért most, megragadva az alkalmat, kérjük mindazok szíves jelentkezését, akiknek környezetében, családjában élnek még az első világháború katonái, szemtanúi, akik találkoztak ilyen emberekkel, hallották őket beszélni. Címünk: Mafilm Társulás Stúdió Budapest, Lumumba u. 174.

Várjuk továbbá azok jelentkezését, akik részt vettek a volhiniai, oroszországi, romániai, szerbiai, olaszországi hadműveletekben, s erről be tudnának számolni. Másrészt érdekelnének az ezekkel kapcsolatos dokumentumok, naplók, levelezőlapok, újságcikkek, fényképek, egyéb tárgyak is. Különösen fontos lenne olyan veteránokat találnunk, akik Przemyslnél harcoltak, illetve az olaszországi háborúban vettek részt, esetleg beszélnek is valamicskét olaszul, mert tervezzük a találkozót különböző olasz társadalmi szervekkel, személyekkel.

Ennek előrebocsátásával adjuk közre a részleteket, hangsúlyozva, hogy a film egész szerkezetét ez nem mutathatja meg, legjobb esetben is csak jelezheti.

Az alkotók

 

 

Árvai Sándor hadapródjelölt tizedes (Budapest)

 

…miután én Nagyváradról mentem ki a harctérre, a legénység 50–60 százaléka román anyanyelvű volt, de a parancsokat és egyéb utasításokat, mind honvéd ezrednek, magyarul adták ki, amit megértettek ezek a román fiúk is, akik velem egykorúak voltak, 99-esek, s volt köztük kilencszázas is.

Hát a románok mint katonák nem olyanok voltak, mint a magyarok, mert sajnos a magyarok – velem együtt – védték a hazát, amelyik haza minket 1919-ig soha meg nem védett.

Én rohamban részt nem vettem, mert akkor már megkezdődött a visszavonulás a Piavétól, visszavonultunk Tagliamento folyó mellé, ahol védőállásokban helyezkedtünk el. Itt eltöltöttünk körülbelül tíz-tizennégy napot. Nagy esőzések voltak 18 őszén, és egy éjszaka az ellenség, vagy az olaszok, vagy pedig az odavaló lakosság, átvágta a gátakat, úgyhogy derékon felül ért a lövészárkokban a víz. Kénytelenek voltunk otthagyni mindent, csak a fegyvert volt szabad elhozni, a fej fölé emelve. Akinek nem volt a lábán bakancs, az otthagyta a bakancsát, mert arra nem adtak időt, hogy a bakancsot is megmentse. Ami a ruházatunkat illeti, az egyiknek volt köpenye, a másiknak sátorlapja az eső ellen.

 

Én nem tudom, hogy ez dicsőség-e, de én a fegyveremet az alatt a hat hónap alatt egyetlenegyszer se sütöttem el. Először is nekem nem volt ellenségem a szegény olasz paraszt, mint ahogy őneki sem én voltam az ellensége. És hogyha véletlenül találkoztunk az úton, mert előfordult, hogy járőrbe kellett menni… akkor kaptam az első kitüntetést, a bronz vitézségi érmet, mert behoztunk egy olasz katonát, aki elmesélte, hogy milyen katonaság van ott, angol, meg ezek a szoknyás skót katonák voltak ott, és főképpen rémítgette a magyarokat a tankokkal. Akkor hallottuk először azt a szót, hogy tankokkal harcolnak. Az természetesen nem volt olyan nagy tank, mint a mostani T–34-es, de azért hatalmas erőt képviselt, mert láttuk azt, hogy derékvastagságú fát egy nekifutással kidöntött. Élő fát.

 

Az olaszok, mármint az olasz nép addig, ameddig tartott a háború, addig félt tőlünk, már nem aperszóna tőlem, hanem egyáltalán félt a katonaságtól. Mikor aztán elfogtak minket, és csináltak egy díszmenetet, mert Cordovádó falunál fogtak el, vasárnap délben, s először kifosztottak minket a skót katonák, elvették a töltőtollat, a borotvát, nyakláncot, karórát, ami érték volt, mindent. Utána átadtak az olaszoknak, az olaszok pedig – biztosan felsőbb utasításra – csináltak egy óriási győzelmi felvonulást, és Cordovádótól harminchárom napig gyalogoltunk Livorno kikötőig.

Nappal mentünk, és éjjel a sportpályákon vagy nagyobb mezőkön aludtunk. A minket kísérő olasz katonák nem bántottak, de annál kegyetlenebbül és embertelenebbül bánt velünk az olasz civil lakosság. Amikor keresztülmentünk a falvakon, s itt igen keskenyek az olasz faluk, és megláttak, hogy ausztriku, ausztriku, mert azt nem mondták, hogy magyar vagy ungar, hanem ausztriku! s az ablakban levő cserepeket a fejünkre dobálták, sőt mindenféle házi edény kellemes és kellemetlen tartalmát is ránk öntötték. Ez a tortúra tartott harminchárom napig, míg Livornóban behajóztunk az Abbázia nevű, az osztrákok tulajdonát képező luxushajóra, de mire odaért a társaság, körülbelül ötven százalékának a feje be volt kötve, mert az ott levő olaszok, a civilek, ütötték, verték a hadifoglyokat.

 

 

Dombrády Alajos tartalékos százados (Eger)

 

Egyszer hazajöttem szabadságra. Egerben, ahol étkeztünk, ott tiszti étkezde volt. Amint beléptem, összecsapták a kezüket a tisztek: „Hát te még mindig élsz?” Ebben a „mindig élsz”-ben, ebből kiérzett a gyűlölet irántunk, akik a fronton voltunk, mert idehaza nagy dáridók voltak, óriási táncmulatságok, mindenféle, ameddig ott szenvedtünk 10 napig valahol. 10 napi tartalék, 10 napi pihenés, 10 napi tartalék, 10 napi első vonal. Mert az olasz fronton nem lehetett kibírni 10 napnál többet. Az olasz frontnál csöpögött a víz a nyakunk közé 10 napon keresztül. A patkányok, volt úgy, hogy lerágták a katona fülét, mire felébredt. Aztán elképzelhetetlen volt az étkezés. Amit kihoztak, az ki volt hűlve, melegíteni nem lehetett, mert igaz, hogy hoztak ki szenet a tiszteknek, de a legénységnek nem. És mindig… este hozták ki 9 és 10 óra között, éjjel, a másnapi ennivalót. Énnekem talán kivételes esetem volt a fotografálás, mert mindegyik tényleges tiszt azért igyekezett a közelembe kerülni, hogy, ha fotografálok, hát ő rajta legyen. Nekem kilenc naplóm volt, és állandóan fotografáltam… Hat-kilences lemezt legalább vagy háromszázat csináltam. Kilenc-tizenkettesről mindig vigyáztam, mert ugye súlyos lemez volt, és hát ugye a legényem már alig bírta a hátán a sok lemezt, mert nem lehetett vele mit csinálni. Haza nem küldhettem. Nem küldhettem azért, mert féltettem, hogy elvesznek. Ott dugdostuk örökké, sokszor még a lovászomnak a hátán is ott volt.

 

 

Kövesdy Dezső tartalékos főhadnagy (Mezőkövesd)

 

Másnap tovább folytatódott a támadás. Én a századommal megszálltam azt a rajont, amelyiket kellett, majd akkor kérem szépen én mentem tovább az olasz tűzvonal mellett, és egy nagy dolinára akadtam, amelyikben egy harminckilences őrmester garázdálkodott, és egy olasz aknavetős ütegbe betömték a parancsnokot, egy olasz századost. Bekötözték, hogy ne tudjon kijönni a csőből, és egy tüzelő tűzmester már egy selyemzacskó puskaport helyezett a závárzat elé. Ha a závárzatot bezárva a puskaport begyújtják, akkor, kérem szépen, rögtön robban, abban a pillanatban. Ki akarta lövetni azt az embert. Én, amikor felértem a dolina partjára, rögtön láttam a helyzetet, elordítottam magam, hogy átveszem a parancsnokságot. Ettől a pillanattól kezdve az őrmester semmi intézkedést nem tehetett, de a tűzmester sem. Mondom, mit csinál? Zászlós úr, alássan jelentem, ez az olasz már minket eleget lőtt, mi most őt is kilőjük. Nos, őrmester, azonnal kioldani az embert, kivenni a csőből! Leszidtam. Tudja maga, hogy mi a hadijog? Lehet így bánni egy hadifogollyal? Utána az olasz százados odajött hozzám, megköszönte az életét – a kabátjáról lefejtett aknavetős jelvény nem mentette volna meg az életét, hiába gondolta, hogy az neki oltalmat nyújt, hogy nem tudják, mi a beosztása. És akkor, kérem szépen, benyúlt a zsebébe, egy vastag, nehéz, tömör aranyláncon függő, duplafedelű aranyórát húzott elő. Kezem után nyúlt, beletette a kezembe. Én megnéztem elöl, hátul, gyönyörködtem abban a szép kis órában. Fénykép is volt benne, kettő is, megállapítottam, hogy ez az óra kedves, becses, családi ereklye. Ugyanezzel a kifejezéssel átnyújtottam neki, hogy amit én tettem, nem ezért az ereklyéért tettem, hanem azért, mert emberséges cselekedet, hogyha valakit ilyen nehéz helyzetből kiszabadít az ember. Visszaadva neki az órát még azt mondtam neki, valószínűleg ön is ezt tette volna hasonló helyzetben. Például, ha fordítva történik ez az eset. Hogy ezt tette-e volna, vagy nem – feltételezem, hogy igen. De kérem, valamit azért mégis kérnék, hogy nekem kevés az emberem, lenne szíves az összes alakulatot, ami itt a parancsnoksága alatt áll, hadifogságba elkísérni a gyűjtőhelyre. Még kísérőt se tudok adni. Azt mondta, hogy „si” – tehát ez azt jelenti olaszul, hogy igen. És sorakoztatta az embereit, géppuskákat, mindent, és az aknavető üteget fölpakolta és szépen elvezette a fogságba őket.

 

 

Szőke István gránátos (Budapest)

 

…Mikor átmentünk a Piavén, ott az állásokban egy-két ember maradt. Még arra is emlékszem, hogy az egyik olasz katona rálőtt a mi tisztünkre, az meg rögtön lelőtte. Mit mondjak, ha tíz olaszt lehetett találni, ahol mink voltunk, a többiek már megszöktek, hátramentek. Elárulták az egész frontot, hogy itt támadás készül, és hogy nehogy veszteségük legyen, elvitték hátra. Az egész tüzérségünk potyára lőtte az üres állásokat, mert nem volt benne jóformán senki. Azt állítják, a Zita királyné árulta el az egészet, a Károly királynak a felesége, mert az az olasz királynak volt a lánya. Ez tudomására jutott mindenkinek, hogy egy árulás történt, még ma is azt állítják, hogy az árulta el az egészet. A Piavénél meg az lett a következménye, hogy hiába volt minden – mindent elveszítettünk. Elvesztettük a piavei csatát, meg elvesztettük a háborút vele együtt… Tulajdonképpen itt az oka az egész fölbomlásnak – az én elgondolásom szerint –; már Oroszországban kezdődött ez, hogy kiütött a forradalom, mert itt Magyarországon is… pártolta mindenki, hogy éljen, éljen az orosz forradalom, és ezt éltették is… Na és itt aztán kezdett felbomlani a rend, mert a Tiszát is, amikor agyonlőtték, hát utána rögtön másképp alakult a helyzet. Én mondtam már többször is, hogy tulajdonképpen nekünk nem lett volna szabad belemennünk ebbe a háborúba, mert a 48-as háború is azért volt akkor, hogy tulajdonképpen elszakadjunk az osztrákoktól és szabadok legyünk. Ezt 14-ben megtehették volna urak, hogyha akarták volna, mert a kezükben volt a hatalom meg a hadsereg is. Akkor azt mondták volna: mi nem megyünk oda, ti menjetek, hogyha akartok, és mi odaállunk a határra. Nekünk Olaszországban semmi keresnivalónk nincs! Nem is volt sohasem. Legalábbis a történelmet én így ismerem.

 

 

Kiss Lajos őrmester (Mikepércs)

 

Majd kilencszáztizennyolc őszén olyan hírek terjengtek ott a fronton, hogy nem is olaszokkal, hanem franciákkal vagyunk szemben. És erre föl a hadvezetőség kihirdette, hogy aki ellenséges foglyot fog, az harminc napi szabadságot kap. Hát természetes, hogy szerettünk volna harminc napi szabadságra jönni – mindenki –, de ehhez foglyot kellett fogni. Hát ahhoz meg a lehetőséget kellett megteremteni. Hát én, mikor éjjel minden munkaköröm elvégeztem, az üres kotlákat leadtuk, meg felmentünk a lőszerrel satöbbi, mondtam az embereimnek, hogy menjünk ki fiúk járőrbe, aztán próbáljunk, hátha találkoznánk olasz járőrrel, fogni közüle. Hát aztán kimentünk ott jó pár éjszaka, vagy 4–5 éjszaka, már az embereim ráuntak, azt mondták, hogy én, őrmester úr, nem megyek, mert pihenni is kellett, ugye, és aztán potyára nem szerettek az emberek menni. De én meg azt mondtam, hogy a helyünkbe meg nem jön ám az olasz, hát én csak megyek. A Monte Tomba oldalán olyan bokrok voltak, és azok között kellett a járőrnek mozogni. Persze, mink úgy mozogtunk, hogy ha van kint olasz járőr, nehogy minket észrevegyen, mert nekünk fogoly kell. Nem az kellett, mint máskor, ha kint voltunk járőrbe, hogy hát belelövöldöztünk ott az ellenséges járőrbe, hanem nekünk el kellett bújni, hogy hadd jöjjék a karjaink közé, mert nekünk fogni kell foglyot. Aztán kioktattam az embereket, hogy itt lebúvunk a bokorba, és mikor elmennek előttünk, hason csúszva ki tudnunk fejlődni, hogy már ha ők visszafelé szaladnak, akkor a karjaink közé szaladjanak, mert ők már az állásaiktól eljöttek, már a mi állásunkhoz voltak közel, és ha kézigránátot tudtam én hátulról őrájuk dobni, akkor ők már két tűz közé voltak szorulva. Már ők tudták azt, hogy hátulról kapták a támadást, tehát visszafele menekültek, hogy mentsék magukat. Igen ám, de nem tudták, hogy mink a bokrok közt vagyunk, nem tudták, honnan pottyan az a kézigránát, csak gondolták, és mentek volna vissza az állásuk felé. Hát aztán látom, hogy nekem jön kettő, egymás mellett szaladtak. Ha most én az egyiket ellövöm, akkor elárulom magamat, hogy itt vagyok a bokorban. Nekem most nem elpusztítanom kell az ellenséget, hanem megfogni, mert harminc napot akarok megfogni. Hát magamra eresztettem, aztán ráugrottam az egyikre. Persze, ez nagy meglepetést idézett elő, mert ez rögtön feltartotta a kezét. A másik meg, amikor meglátta, félreugrott, de a másik bokorban meg ott volt az a másik őrvezető, az meg aztán ijedtében, az a kis ember: Állj! Állj! Ráordítottam arra is: Fogd meg, az anyja istenit! Erre az is nekiugrott, a többi aztán elszaladt. De nem volt baj, mert már nekünk meg volt az, amit akartunk. Bevonultunk, vittük magunkkal ezt a két foglyot, aztán telefonon mindjárt felhívtam az ezredparancsnokságot, jelentettem, hogy van két foglyunk. Ki fogta? Hát jelentkeztem, hogy én fogtam, Kiss őrmester, meg Kiss őrvezető. Na, szedjék össze a szerelvényüket és kísérjék le az ezredparancsnoksághoz, aztán úgy jöjjenek, hogy maguk innen már meg is kapják a szabadságos levelet és mennek a 30 napi szabadságra. Így mentünk aztán el, és így talált engem otthon a forradalom a 30 nap letelte után.

 

 

Árvai Sándor (Budapest)

 

…vonatra tettek, s megérkeztünk egy Assemini nevű faluba, melynek tulajdonosa, mert ottan hűbérrendszer volt, a tulajdonos Conte Csekoni Angelo, az 1848-ban elűzött Csekonics család egyik tagja volt. Ezzel az úrral én igyekeztem beszélni magyarul, de közölte velem, hogy magyarul nem áll szóba! Ha akarok vele beszélgetni, legfeljebb németül, de inkább olaszul hajlandó.

A hadifoglyok parancsnoka egy hadnagy volt, Manca signore Francesco, akinek egy szenvedélye volt, az ivás, és azzal dicsekedett, hogy ő is volt Magyarországon hadifogoly. A dolgokkal nemigen törődött, a központból érkező, Cagliariból vagy Sassariból érkező leveleket odaadta nekem, hogy válaszold meg, amit kell. Hát, a levelek arra vonatkoztak, hogy mennyi húst használtunk el, mennyi kenyeret, mennyi sót, és ilyen elszámolások voltak. Érkeztek más levelek is, és körülbelül a nyár derekán életem, akkori életem egyik legborzalmasabb levelét olvastam. A szegedi parancsnokságtól érkezett, melyben magyarul arra kérte az olasz kormányt, ide ennek a másolata érkezett, hogy a magyar származású, Magyarországra tartozó hadifoglyokat ne küldjék haza, mert azok nincsenek a kommunista eszmékkel megfertőzve. Lehetőleg legutoljára küldjék a magyarokat. Így előttünk elmentek elsőként az orosz hadifoglyok, aztán a csehek, a jugoszlávok, osztrákok, szlovének, s a magyarok ottmaradtak. Én úgy kerültem haza, hogy nagyon jó viszonyban voltam a hadnaggyal, mert helyette is dolgoztam, s egyszer jött az értesítés, hogy az osztrákok hazamehetnek. A csoportban tíz vagy tizenkét osztrák hadifogoly volt, köztük olyan osztrák is, aki a régi Magyarországhoz tartozott. Ezeket összeírtam, és bementem a hadnagyhoz és megkértem, hogy idehallgasson, én magyar vagyok. A nevem is magyar, de szeretnék hazamenni. Már itt vagyok, és igazán dolgoztam itt ötven centért naponta, engedje meg, hogy én fölírjam a nevemet erre a listára. Ő beleegyezett, és én, mint Alexander Árvai lettem fölterjesztve a hazaszállításra.

Amikor megérkeztünk Bécsbe, én rögtön kerestem ott a lobogót, minden nemzetiségnek volt ott zászlaja, s szerencsémre megtaláltam a piros-fehér-zöld lobogót, és jelentkeztem a parancsnokságon. Azt mondták: jól tetted, hogy hazajöttél, és szerencséd van, mert véletlenül ma indul egy vonat Csótra, mert aki hazakerül a hadifogságból, az Csótra fog kerülni. A kórházvonatba kellett beszállni, ott fogadtak minket tisztek, és akkor már láttam, hogy egyes tiszteknek darutoll volt a sapkájukon. Vadonatúj egyenruhájuk volt, nagyon elegánsak voltak. Az elindulásunk után rövid idővel sorakozót rendeltek el kint a folyosón. Megjelent az előbb említett főhadnagy, és közölte, hogy azt akarja, hogy a fáradtság után mindenki jól aludjon, és mindenki kap két tablettát, és azt be kell venni. Akkor jött egy őrmester, aki hozott kancsóba vizet, mindenkinek adott, hát persze végig egy pohárból kellett inni, és a főhadnagy előtt le kellett nyelni a két szem pasztillát, sőt meg is kellett mutatni, hogy lenyeltem. A katonazubbonyomat fölakasztottam a fejem fölé, a blúzt magamon hagytam, mert se pizsama, meg ilyen hálódolog nem voltak a tulajdonomban. Az éjnek sötétjében éreztem, hogy valaki kutat a zsebeimben, az ingemben is, de nem tudtam megkérdezni, hogy mit akarsz. Nem tudtam elképzelni, hogy mit akar. Sajnos, aztán rájöttünk hajnal felé, amikor kezdett világosodni, mert ez november másodikán volt, 19-ben. Megállt a vonat a nyílt pályán. Kinéztünk az ablakon. Láttam, csendőrök veszik körül a vonatot, és a főhadnagynak a kezében van a lista, amelyről neveket olvasott fel. Fölszólította, hogy akinek a nevét olvasta, az szálljon le a vonatról. Ezek olyan szerencsétlen kommunista testvérek voltak, akiknek sikerült elmenekülni és Bécsben éltek, ott lebzseltek a pályaudvar körül, hogy egy kórházvonattal visszajussanak Magyarországra. Körülbelül tíz személy lehetett, kettő-háromnak olyan rövid, úgynevezett Lenin bőrkabátja volt. Körülbelül tíz perc múlva sortüzet hallottunk. Borzalmas hatással volt ránk.

 

 

Kövesdy Dezső (Mezőkövesd)

 

A Krk hegységnél voltunk, és ottan 4–5 méteres hó volt felettünk. A hó alatt alagutakat csináltunk, és abban éltünk – egészen jól, mert a hó alatt nem volt olyan hideg, mint kint. Hát Takáts főhadnagy volt ott, és annak a segítségére mentünk föl, de egy kicsit szokatlan volt, mert lövészárok ott nem volt, hanem csak úgy kint, szabadon feküdtek az emberek, ha hó nem volt, akkor jó volt, mert egyik se tudott ártani a másiknak. Ha nagy hófúvások voltak, olyankor nem látott az ember se eget, se földet, olyan sűrűn esett a hó. Egy hózivatar alkalmával a reggeli kávét a kávéhordók felhozták, azonban sehol katonaéletnek nyoma nem volt, mert mindent belepett a hó. Átmentek a magyar tűzvonalon, és az olaszoknál kötöttek ki. Az olaszok egy küldöncöt adtak a kávéhordók mellé és visszavezették őket a magyar, illetőleg hát a közös hadseregnek a tűzvonalába, és azt mondták, hogy máskor jobban tájékozódó kávéhordókkal küldjék a kávét, mert esetleg hát büntetésben fognak részesülni a magyar kávéhordók. Egy pár nap múlva megint hózápor. A mieink a kávéval megint eltévedtek. Akkor az olaszok vendégül fogadták a kávéhordókat, leültették őket, vidáman elbeszélgettek, mert úgyse értették egymást, hogy mit beszélnek, és a kávét az olaszok megitták. Az üres kávékisznyiket pedig kísérővel visszaküldték, meg a legénységet is – nem ejtették foglyul. De már akkor nekünk azt az üzenetet hagyták minden kávéba egy cédulára írva, ha még egyszer eltévedünk, akkor nem tekintik azt, hogy nekünk nincs tartalék kávéfőző edényünk, a kávéfőző edényt el fogják kobozni, és nem adják vissza, és a kávét is megisszák. És harmadszor is eltévedtek, úgyhogy hát a kávéfőző szekrények ott maradtak, de az embereket nem ejtették foglyul, hanem visszaküldték őket egy küldönc kíséretében.

 

(Folytatjuk)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/02 16-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6505