LolaFassbinder és az ötvenes évekPapp Zsolt
Rainer Werner Fassbinder 1982-ben halt meg, harminchat évesen. Az utolsó évek teljesítménye is fantasztikus, 1979–80-ban készül el a Maria Braun házassága, A harmadik generáció, a Berlin, Alexanderplatz (14 részes tv-sorozat, Döblin regényéből) és a Lili Marleen. 1981-ben következik a Lola, aztán egy tévéfilm, ezt követi a Veronika Voss vágya, és befejezetlen marad a Querelle (Jean Genet regényéből – a téma: a bűnözés, amely „a semmiből tör elő és esztétikummá misztifikálódik”).
Az utolsó három év egymásra licitáló csúcsteljesítményei között némileg szerényen húzódik meg a Lola. Alighanem okkal. Fassbinder utolsó interjúját olvasva (Filmvilág 1982/10.) kevés utalást találtam erre a filmre. És nem érdektelen, hogyan szólt két környező film kapcsán. Mint aki végre megtalálta magát. A Berlin-sorozatról mondta: a film elkészültével megszűnt a félelem. „Egy héttel a forgatás előtt meg akartam halni, mert azt hittem, képtelen vagyok létrehozni ezt a filmet… Amikor végül kész voltam, úgy éreztem, most már jöhet akármi. Igen, ilyen sokáig tartott, amíg elmondhattam, hogy most már kezemben van a mesterség, már magabiztos vagyok.” És a Lola utáni Veronika Voss bemutatójakor – a film a Nyugat-Berlini Fesztivál fődíját kapta – így beszél: Nem érdekes a díj. Sokkal inkább, hogy amikor a filmet forgattuk, „mindannyian boldogok voltunk valamilyen módon… Mindenki, nemcsak az operatőr, a színész, hanem a világosító, a kellékes, a maszkmester is boldog volt a forgatás idején, s ha ez az állapot újra és újra előidézhető, tulajdonképpen elegendő, ha van néhány mozinéző, aki szeretné látni a filmet”.
Magabiztosság és boldogság. Közvetlenül a vég előtt.
A Lola persze illeszkedik az utolsó évek érdeklődési irányához. Három szál szembeötlő. 1. „Hátraarc”: erőteljes odafordulás a német történelem felé, aligha elválaszthatóan a „kizökkent” hetvenes évek magakeresésétől (Maria Braun: ötvenes évek, Berlin: húszas évek, Lili Marleen: harmincas évek, Lola és Veronika Voss: ötvenes évek). 2. Keserű, moralizáló társadalombírálat, ami – a második világháború utáni időket célba véve – már hangot, sőt hangszórót kapott a hatvanas évek baloldalán és újbaloldalán. (Nyugtalan vagyok miattatok, mert nyugodtak vagytok! Tele bifsztekkel a bendőtök, vágytalansággal a szívetek, fantáziátlansággal a koponyátok – vegyétek már észre magatokat!) Végül 3. a nő! Három év alatt Maria, Lili, Lola és Veronika (sehol egy Hans, egy Jürgen), mégiscsak feltűnő! Ami nem véletlen. Fassbinder: „A férfiaknak a társadalomban sokkal szűkebbre szabott szerepük van. Ez világos. Sokkal korlátozottabb szerepet kell eljátszaniuk. A nőknek – és ezért is ők az erősebbek – nagyobb a játékterük. A férfiak jobban szenvednek a filmjeimben, de korántsem olyan fantáziadúsak, mint a nők. Ezt a valóságban is így látom.”
Nézzük hát Lolát! (Mint filmet. Aztán mint nőt.) Az élet-záró filmkoszorú alkotásai nagyobb filmek a Lolánál. Illene ezt most nyomban belső tartalmi-esztétikai kritériumok felemlegetésével megindokolni. Mégis, a kritikus hadd legyen szubjektív. Hadd emlegesse azt, hogy a film kapcsán úgyszólván semmiféle epidermikus, emocionális vagy éppen intellektuális szenzációt nem tudott magából kifacsarni. Tudom, nem ez a kritérium! A Zöldségkereskedőtől A félelem megeszi a lelketen át a Veronika Vossig ívelő hatalmas sorozat fujtó-fullasztó, hideglelő-idegrázó, gyomor- és torokfacsaró telitalálataiból, hol elidegenítő, hol „bekebelezve megsemmisítő” indulati sodrásából kevés található a Lolában. A Lola jól megcsinált film – de nem ráz fel, nem emeli és nem tartja az érdeklődést, kevés benne az evokatív erő, kevés a szorongatás és kényelmetlenség-érzés nyomán járó megdöbbenés, elmaradt a gúny, nem elég csípős – talán az utolsó tíz perctől eltekintve – a persziflázs. Kevés – németesen szólva – a szubsztancia; kevés – franciásan szólva – a ciánkáli, nem eléggé izzó – olaszosan szólva? – a temperamentum. S megvallom, az sem rázott fel, hogy a filmnek filmtörténeti rangú előképe van: Sternberg 1930-ban készített „Lola-Lolája”, A kék angyal, Marlene Dietrichhel.
Pedig a sztoriban többé-kevésbé minden adva volt. Többé-kevésbé – a sztori a hatvanas évek végétől induló jóléti társadalom-kritikai filmek bizony kissé szabvány sztorija.
Időpont: korai ötvenes évek. Színhely: NSZK. Falakon belövés-nyomok, Adenauer-képek. Más falak s belső terek már (még kommersz) dekoratív modernségbe öltöznek. Előttük kopott ruhás újrafelfegyverzés ellen tüntetők. Előttük korabeli luxusautók. Szobaasztalon televízió! Kiskertben gondozott pázsit! Fürdőmedence, függő hinta, pávamadár! Forr, zajlik az élet. Újjáépítés és újratermelés. CDU vezérelte szociális piacgazdaság. Az emberek a számításaikat keresik.
Nézzük az embereket. A városba új építésügyi referens érkezik. (Referensünk munkamegszállott, feje búbjáig tisztességes, precíz és etikus; humanista, bár nem forradalmár; szabad idejében hegedül, s házvezetőnőjét előkelő vendégeivel együtt magától értetődően egyazon asztalhoz ülteti. Demokrata hát. Számításait a köz érdekében készül végezni.) Nos, referensünk furcsállva nézi a helyi építkezések panamáit, s eközben beleszeret egy lányba. Emberünk rövid időre összeroppan, amikor megtudja, hogy a lány – Lola – a helyi nyilvánosház-mulató éjszakai sztárja, s mi több, éppen annak a főcsalónak kitartott privát kurvája, kinek építésügyi machinációi mind jobban idegesítik. (Közbevetve: a főcsaló-spekuláns kitűnő családapa, eközben tobozpikkelyes fejű, vágott szakállú vérnősző barom, ki Lolában nem látja meg az embert, csak „a legédesebb fenekű nőt a nyugati védelmi közösségben”; sunyi, minden hájjal megkent, böfögő kényelmű, benyálazó mohóság és közönségesség, ki – micsoda romlottság – pénzt ad a tüntetőknek is, mondván, hogy „egy szabad vállalkozónak mindenütt kell hogy legyenek részvényei”, sőt, még egy kommunistagyanúst is hajlandó foglalkoztatni, csak nehogy kiéleződjenek a feszültségek.) Ő áll hát szemben a humanista demokráciával. S mi lesz az eredmény? Amint várható – a humanistát megeszik.
A fenti felismerések fényében referens-hősünk egy pillanatra úgy érzi magát, mint ki kaszát nyelt, s nekilát, hogy a lányt megalázza s a főspekuláns nyakát kitekerje. Ám hogy, hogy nem, eláll tervétől, Lolát szerelemittasan oltárhoz vezeti, s korábbi ellenfele, a tudva rivális Lola-szerető főspekuláns oldalán belesimul a város korrupt hatalmi elitjébe. (Ide kívánkozik, hogy az utolsó tíz perc – végre – valóban a gúny, az irónia tobzódása: főcsalónk, felesége és Lola nyájas-familiáris együttesben ülnek a kertben, meleg nyári napsütés, hűtött italok, billegő páva. Referensünk végre megnyugodott – mondják elégült mosollyal, egymást ölelgetve –, letett terveiről! S mindezt Lolának köszönhetjük! Lola a mi garanciánk! Jó apa lesz a mi barátunk! – fröcsög a nevetéstől a főspekuláns; aztán a referens megteszi az első kapavágást a kisembereket kizsigerelő építkezésen; Lola a főcsalótól kuplerájt kap ajándékba, az ajándékot – repülnek a ruhadarabok – viharosan-hálásan viszonozza: referensünk pedig, leendő birtokát nézegetve, idilli-idült hülye mosollyal kinyilvánítja: igen, boldog vagyok! Nos, ez a tíz perc kitűnő.
Tehát: Sternberg A kék angyalában Lola, az érzéki vamp tönkretette a beleszerető idős tanárt. Háttér: készülődő fasizmus.
Fassbinder Lolájában Lola emberileg, „szerelem-címen” korrumpálja az őrülten belebolondult humanistát, s úgy jutnak új életre, hogy mindketten beemelődnek a kisváros uralkodó elitjébe. Mondhitnánk: hősünket, von Bohmot szexussal befalazzák a tisztességtelenségbe – és életben marad.
Háttér? Nyugatnémet ötvenes évek.
Ambivalenciáimat alábbi pár pontban foglalom össze.
1. Fassbinder társadalomkritikájában, sőt társadalomutálatán rágódva két dolog jutott eszembe. Először Váci Mihály verssorai a hatvanas évekből. Idézem: „Kinőttem, mint a szamárköhögést / a felnőtt férfiak / minden betegségét: a gépkocsi utáni sóvár vágyak / onániáit és a kis magántulajdon / pubertáskori erotikájának / pattanásait, a jólét / keserves nyögésű székrekedését… Az életem nem üzlet.” Nos, Fassbinder se lehetett más intenciókkal megáldva, s innen, hogy indulattal és értetlenséggel nézte azokat, kiket még a kis magántulajdon motívumai vezetnek. Az élet nem üzlet. Rendben van. Aztán eszembe jutott a hatvanas évek legnagyobb nyugatnémet társadalomtudományi vitája, amelyben a Horkheimer–Adorno–Habermas (és Marcuse) nevével fémjelzett kritikai baloldal – a frankfurti iskola – a következőket hányta vitapartnerei és az egész társadalom szemére: Ez a társadalom gazdaságilag prosperál – ami rettenetes! Az emberek magas életszínvonalon élnek és elfogadják ezt a világot – ami rettenetes! Az emberek jóllakottak, kielégítettek, bekerítettek és egydimenzionáltak – ami rettenetes! Hiszen a gazdálkodás amoralizál és egoizál, a jólét kábít, a fogyasztás butít, a túlkínálat apolitizál – hogy nincs még elegetek ebből a jól sikerült világból? Miért hagyjátok magatokat becementezni a gépkocsi-konyha-hálószoba-kiskert privátnégyszögébe (plusz privátkurva: privátötszögébe), hogy nem látjátok az – igaz, partvonalon túlra tett – társadalmi egyenlőtlenségeket és kiszolgáltatottságot! Hogy nem látjátok, hogy a tények eltakarják a valóságot, a konszolidáció felhám, a politika nélkületek történik, s belülről izolálódtatok! Kívülről vezéreltekké, manipulálhatókká, minőség-nélküliekké lettetek! Elrohadtok a jólét elidegenedésében! Nincs válság? Úgy van – és ez az, ami elviselhetetlen.
Talán nem tévedek: e kitételek nem esnek messzire a fassbinderi intencióktól. Meg kell mondani: húsz éven át hatalmas izzása és vonzereje volt ennek a logikának. S nem is csak az a problémám ez ügyben, hogy egy idő után unalmas, sőt ellenszenves az örök purifikátor póz. Nem is csak az a rejtett csúsztatás zavar, amely a jólétet uno ictu a korrupció és az önhülyítés melegágyának láttatja. Egyszerű a problémám: a fenti társadalomkritikai intenció fölött némileg eljárt az idő. Mert kit érdekel 1981-ben a korai jóléti társadalom belső elidegenültségének és korruptságának bírálata – amikor az a tömeges jólét már a múlté, és arra a korruptságra sokkal riasztóbb, másfajta anomáliák rakódtak rá az elmúlt évtizedben? Az élet nem üzlet? Elvitathatatlan. Csak hát, ha belegondolunk olyan tünetekbe, mint az ökológiai sokk, a tömeges patologizálódás, a szociokulturális erózió, a társadalmak kormányozhatatlanná válása, hogy nagyobb ívű feszültségtömegeket ne is említsek az elmúlt évtizedből, nos, ezek tükrében nézve az 1951-es nyugatnémet kapitalizmus kisvárosi vezetőinek erkölcsi feddhetősége bolhapiacnak látszik. A mából nézve: „a kisebbik rossz”. Nehéz belőle elefántot csinálni. (Ahogy ez fergeteges filmekben sikerült az olaszoknak az elmúlt másfél évtizedben. De hát ebbe – miként a Lola erőtlenségébe – alighanem belejátszik, hogy nagyságrendi, sőt minőségi különbségek választják el egymástól az olasz és a nyugatnémet társadalomszervezés „korrumpáltságát”. Sejthetően az utóbbi javára. Vagyis hát önmagában nem akkora az ügy – mondhatnánk Fassbindernek –, mint amekkorának látni szeretné.)
2. S itt a másik probléma, ami zavar. A fenti társadalomkritikai érvelésmenet természetes konzekvenciája ugyanis az, hogy a jólétükbe, amoralitásukba és apolitikusságukba beletunyult tömegek önreflexiós esélytelenségét látva, pusztán peremcsoportok és deviánsok merülhetnek fel a nagy igazságok és a végső értékek hordozóiként. Így kerül e filmben a centrumba Lola – a prostituált, aki átlát a szitán. A cifra cemende – aki kimondja! A kéjnő – aki a képükbe vágja! Ahogy ő, úgy senki nem mondja ki a filmben. Hogy a vállalkozó szemét ember. Hogy a város korrupt. Hogy mindenki mindenkit magához aljasít. Hogy dögkeselyűk, rablóhéják, szegények vérén élősködők!
Mondom, ezt így csak Lola tudja. Ugye – prostituált volta ismeretelméletileg előnyös helyzetbe hozza: mivel deviáns, privilegizált a nagy igazságok felismerésében. És a nem prostituáltak? Ők vagy nem tudnak, vagy nem akarnak átlátni a szitán – tehát istenigazából ők a prostituáltak! A világ Vak Bélákból áll: egymást kenő és egymás kezét mosó erkölcstelenek összeesküvése.
Mondanom se kell, hogy súlyos fenntartásaim vannak ezzel a beállítással kapcsolatban. A társadalomtörténet és a szociológia számos helyzetről tud ugyan, amikor a deviáció volt az egyetlen normális magatartás egy társadalmi struktúrában. Hogy most – most: háború utáni Nyugat-Németországban, 1981-ben – is ez volna a helyzet? Ez egyszerűen hamis beállítás: egy értelmiségi-elitista-peremszimpatizáns fassbinderi képlet merev világra erőltetése. Ehhez jön a moralizáló melodráma: az erkölcsi igazság hordozója, a belülről szűzmáriásan tiszta Lola a röfögő spekuláns karjaiba dől, „mert nem lehet mást tenni ebben a világban”. S még valamit. Hogy a nők ötletesebbek, fantáziadúsabbak, talán szabadabbak? Rendben. Hogy esetenként kulcsfigurák lehetnek egy korszak, egy állapot dekódolásában? Így van. De – Maria, Lola, Veronika – háromszor nekifutni az ötvenes éveknek a nők felől? Mintha a nők tehetnének már-már az ötvenes évekről? Meg se történtek volna az ötvenes évek, ha nem lettek volna Lolák, kiknek hálójában előbb-utóbb ott hevertek pofa-befogva a „korlátozott mozgásterű” férfiak?! (No és elsősorban a „demokrata humanisták” – mert a forradalmárok, úgy látszik, másra tartogatják sex pistol-jukat.) Ha nem lettek volna hidegfejű, tisztánlátó, önérdekvezérelt Máriák és Lolák – kik speciális varázsuknál fogva magukhoz húzták a férfiakat, s ezzel belehúzták a jóravalókat is a korabeli világ aljasságába – nos, akkor nem lettek volna aljasságok se? Furcsa filozófia ez: nemcsak hogy a deviáns az igazság kitüntetett birtokosa, hanem, hogy a nő a történelem demiurgosza! Bárhogy is van: könnyebb és látványosabb ebből az optikából filmet csinálni, mint mondjuk a hatalomgyakorlás és hatalommal való visszaélés névtelen és nemtelen masinériájáról (s e szemrehányás szükségtelen volna, ha az utóbbiról nem éppen – Fassbinder más filmjei tudósítanának. Felső fokon.).
Végül egy apróság.
3. Nézem a pergő képeket. Lola kifordult gyomorral, belső undorral, a piszkos pénzt elfogadva, magát megvetve, a világ aljasságát átkozva, könnyben ázó szemét eltakarva fordul be az ágyba a nagypénzű, korrupt, csúnyaarcú tőkés kéje-kedvére. Másnap igaz szerelmét ápolja, virágillatos templomi áhítatban ül a tisztességes ember oldalán, szeme könnyfürdőben, tisztességes-rendes ember kezét szerelemmel csókolgatja, a világ aljasságára figyelmezteti. Aztán püff! utálattal, borzongással, megint be a csúnya tőkés ágyába.
Ekkor eszembe jutott Márai Sándor. Egyszer, egyszerűen ezt írta: a nők nem olyanok, mint amilyeneknek mi, főként szegény emberek gondoljuk őket. „Az irodalom, mint sok más tévhitet, elterjesztette azt a legendát is, hogy a nők szívtelenek, s ha pénzért odaadják magukat valakinek, mondjuk egy nagykereskedőnek – ez a kínos eltévelyedés szórványosan, de előfordul –, úgy csukott szemekkel, hidegen teszik ezt, közben mélységesen megvetik a nagy kereskedőt s valamilyen szegény fiatalemberre gondolnak, aki lenn vár a sarkon, és akit szeretnek.” Csak hát „a valóságban a nők ilyen aljasságra sohasem képesek – írta Márai –, sok nő bevallotta nekem, hogy olyan ember iránt, akitől pénzt kap, rögtön szerelmet érez és szerelemből adja oda magát neki.” Nos, persze, hogy nem kell szerelemelméleti verdiktként kezelnünk ezt a finom-gunyoros túlpoentírozást – ám miért fogadjuk el szenvedő-lolai ellenképletét? Szeretem a szegény és tisztességes embert, ám otthagyom – ellenszenvvel és hideg szívvel gazdag ember ágyába fekszem. Ez így képlet – nem lélekábrázolás –, s bizony kissé a 19. századi pszichologizáló-naturalista regényekre emlékeztet. Amit már kinőttünk (mint a szamárköhögést).
Csakhogy Fassbinder ebből a maga által kissé egyoldalúan felállított morális axiomatikából – romlott nő őszintén vonzódik szegény és becsületes férfihoz, undorral adja oda magát gonosz gazdag embernek, mocskos pénzét képébe vágja – az utolsó tíz percben huszárosan kivágja magát. Mert Lola – már mint a referens felesége – az utolsó percekben olyan odaadó szerelmetességgel ugrik régi főspekuláns szeretője karjaiba, amikor megtudja, hogy saját nyilvánosházat kap tőle ajándékba, hogy ehhez Márai is tapsolna.
Ugye megmondtam! – dörzsölgetné a tenyerét. Ilyenek ezek! Mármint a Lolák. Jól tudja ezt Fassbinder is – mire való volt hát az a menetközbeni morális karakterré gömbölyödése? Hiszen Lola kezdettől az ész – és nem a szív embere, hiszen kezdettől nem volt más vágya, mint hogy illegitim kurvából legitim perdita legyen!
A recenzens – bevallja – megzavarodik. Mert ha ez a helyzet, akkor a Lola szájába adott társadalomkritika visszamenő hatállyal egy hisztérika demagógiájának minősül. S ha pedig a deviánsokat – esetünkben a prostituáltat –, kik eddig „az igazság utolsó őrzői” voltak, egyetlen nyilvános házzal le lehet szerelni, akkor a kör bezárul. Bezárul, mert nem marad amoralitás-mentes hely, s ezzel az amoralitás fogalma értelmét veszti.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1648 átlag: 5.58 |
 |
|
