KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/május
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : A 212-es mozdony Pályázatunk
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Mihancsik Zsófia: A kígyó mérge Filmerőszak
• Zachar Balázs: Tévéfüggők
• Zachar Balázs: Aljas világ–szindróma
• Hirsch Tibor: Pokol, madárcsicsergéssel A kompjuter ördöge

• Tillmann József A.: Földönkívüliekben utazók Kozmikus kapcsolat
• Bóna László: Nap a sötétkamrában A szférák filmjei
• Barotányi Zoltán: Űristenek alkonya Mennyből a filmek
• Trosin Alekszandr: Furcsa idő Levél Oroszországból
ELLENFÉNY
• Bikácsy Gergely: Pasztellfilm – szamár farkával festve Mi, húszévesek
TELEVÍZÓ
• R. Hahn Veronika: A nyerő Négyes Brit filmpénz
• Róka Zsuzsa: Mit sírnak ezek? Francia filmpénz
• Tuza Andrea: Ajándék a csizmában Olasz tévé, olasz film
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Szabadság, szerelem Pannon töredék
• Forgách András: Kemény költészet Tűzvirágok
• Csejdy András: Belül minden fekete Az utolsó belövés
LÁTTUK MÉG
• Glauziusz Tamás: Ördögsziget
• Bori Erzsébet: Mediterraneo
• Ardai Zoltán: A tiltott nő
• Békés Pál: Fele/más
• Takács Ferenc: Emma
• Báron György: Dobermann
• Békés Pál: A vadon foglyai
• Beregi Tamás: Tősgyökér
• Bori Erzsébet: Hercule és Sherlock
• Tamás Amaryllis: A sámán ereje

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Ördögsziget

Glauziusz Tamás

 

Az új Larousse filmlexikon szerint a 250 ezres északi sziget a nyolcvanas évek óta Európa egyik fontos filmművészetének központja. Meg kell az ilyesmit szokni: a kis országok közül már rég nem a magyar filmre kíváncsiak szerte a világon. (Istenem, az izlandi futball is jobb ma, mint a magyar.)

Hiába rendeztek már izlandi filmhetet Budapesten nem is olyan rég, alig akad néző, aki tudna valamit róla. Ezt hibának vélem. Aki például most erre a filmre vált jegyet a művészmoziba, szelíd és csendes értékkel találkozik. Reykjavik külvárosa az ötvenes évek végén. Kis házak az amerikai katonai támaszponton, ahol mintha a honi izlandiak lennének a vendégmunkások. A történet meseszerűen sematikus: a két húszéves fiú egyike részeges és dühöngő bikaborjú. Még családja is megutálja. Elmegy kicsit Amerikába, aztán Elvis Presley rajongójaként, agresszív jampecként tér vissza. Hiába nősül meg, tovább iszik és dühöng. Mégsem vele történik tragédia, hanem testvérével, a család szelíd és jó fiával. Afféle kisrealizmus, egy (persze soha nem volt) izlandi neorealizmus kései visszfénye? Nem tudom, talán ne soroljuk be sehova.

A történetre valószínűleg senki sem fog sokáig emlékezni, de a hangulatra igen. S főként a hihetetlenül, megkapóan szép fényekre. A külsőkben az északi fényviszonyok teljesen mások, mint nálunk: fekete, meg sötétbarna és sötétkék nappalokra ámulunk, minden színnek más az ereje, ragyogása, mint eddig megszoktuk. Az operatőrt (Ari Kristinsson) azonban talán mégiscsak dicséri, hogy nemcsak a külsők szépek: a belsők pasztellesek, mintha új, szuper fényérzékeny nyersanyagra forgatták volna művilágítás, lámpák nélkül, vagy valami nagyon érzékeny szem látta volna így. Az északi naptól ellesett fények diadala.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/05 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3700