KritikaAz utolsó belövésBelül minden feketeCsejdy András
Tupac Shakur és Tim Roth, fehér és fekete egy moziban. Szellemes karakterrajz két lecsúszott zenészről.
Ülök a rádióstúdióban, igyekszem kikeveredni egy hosszúra sikerült mondatból, korán van, megszólal a telefon, interaktív a műsor, élő és egyenes, beadom a hallgatót, álomittas fiú hang az éterben, „Tupac Shakur – ti se kúrtok!”, mondja, és leteszi a kagylót, röhögünk, de nem értjük, csak másnap, amikor megtudom, hogy Las Vegasban, az Amerikai Álom intézményesült fellegvárában szitává lőtték a huszonhat éves rappert.
A feketékkel gond van, minél nagyobbak, annál több. Keresik maguknak a bajt és rendre meg is lelik. Emlékszem, mekkora felismerés volt nekem az igazságszolgáltatás természetét illetően, amikor a kilencvenes évek elején közhasznú munkára fogták a világ és minden idők legjelentősebb funky zenészét, az élemedett korú soul-királyt, James Brownt. Emlékszem a Tyson-ügyre, Magic Johnson tragédiájára, a Simpson-operett tévéváltozatára, emlékszem tudósításokra Samuel L. Jackson káros szenvedélyéről és az átváltozóművész Jacko pedofil hajlamairól, emlékszem, amikor az Oszkárról elnevezett purleparlén könnyfakasztó show-betétté silányították a Parkinson-kórban szenvedő Cassius Clay-t, és arra, amikor Kim Basinger az arcunkba mondta, hogy a legmerészebb filmművész Spike Lee, emlékszem Ice T. Zsarugyilkos című betiltott nótájára és a mínuszos beszámolókra a bajkeverő, garázda, erőszakos rapperekről, hogy hogyan ütközött törvénybe L. L. Cool Jay, Snoop Doggy Dog vagy Tupac Shakur.
Emlékszem, de miért? Mi közöm hozzá, hol a vonatkozási pont, a szűrhető tapasztalat?
Késő délután járom a városom egyik jobb napokat látott kerületét, lakást keresek, szembe velem három roma srác, méregetnek, kóstolgatnak, nyomást érzek a mellkasomban, nem déjà vu, mert pontosan tudom, hol és mikor paráztam ilyenkor, a Harlemben, hajnalonta, a foglalt menedék felé tartva.
Egy magzatvédő szervezet szimpatizánsa százezer forintot adományozott a minap egy embriónak, aki vagy amely, nézőpont kérdése, egy bajai kislány fejletlen méhében cseperedett, és akkor eszembe jutott egy barnásfekete komédia, a fanatikus pro choice és pro life mozgalmak karikatúrája, a Ruth állampolgár (rendezte Alexander Payne, főszereplő Laura Dern).
Magyarországon már követtek el merényletet politikus ellen, végeztek ki sikeres vállalkozót nyíltszínen, és időnként, mutatóba, fény derül egy-egy korrupciós botrányra, műemlék épületekben gyorséttermek nyílnak, a Mátyás templomban tartott esküvőkre gyöngyházfényű limuzinokon érkeznek a párok, sokszorozzák forgalmukat a cineplexek, mérjük a koleszterint és túlélőtáborokban tesszük próbára a bátorságunkat, kampányolunk a taposóaknák ellen és a reklámügynökségek tenderpályáztató brífingjeiben gyakorta szerepelnek jelzésértékűén a „Tarantino” és „Music Television” hívószavak – szembeszökő, elvitathatatlan, ijesztő és szórakoztató, meghatározó jelenségek vagy harmadlagos jelentőségű nüanszok ezek a Duna-tájról, nem csaljuk a távot, Amerika itt is és most van.
Az utolsó belövés egy fekete és egy fehér fickó két napjának története, arról szól, hogyan próbál meg bekerülni két harminc körüli barát egy kábítószer-elvonó programba anélkül, hogy társadalombiztosításuk lenne. Ez a dió héja.
Amiért foglalkozunk vele, a bél – ez a film elsősorban két férfi és egy nő kapcsolatának a meséje, szociódokument a Clintonné által megreformált közegészségügy állapotáról és az állami bürokrácia kafkai működéséről, film noiros elemekkel dolgozó krimi, környezet- és esettanulmány detroiti tucatjunkie-k és lecsúszottak mindennapjairól, szellemes karakterrajz két egyre kijjebb sodródó zenészről, akik egy tragédia lehetőségének árnyékában életükben először kísérletet tesznek arra, hogy megkapaszkodjanak a szélen.
Tupac Shakur, alias Spoon, Tim Roth, úgy is mint Stretch egy felhőtlen szilveszteréjszakán vénájukba fecskendezik heroinadagjukat, a tévében a himnusz hangjaira honfitársaik örülnek, hogy átfordult az év, a díványon pedig egy gyönyörű fekete lány lebeg élet és halál között. Cookie énekesnő, Spoon csaja és Stretch barátja, vegetáriánus nikotinista, életében először kipróbálja a cracket, kómába esik, kórházba kell vinni. Vondie Curtis Hall ismert panelekből és helyzetklisékből tákolja össze a banálisgyanús cselekmény vázát, sőt, valljuk be, ha az independensek által agyontárgyalt deviancia-változatok gyanakvóvá teszik a nézőt, azt a számtalan elfuserált divattermék ismeretében tökéletesen megértjük. Ugyanakkor és mindezek tükrében Az utolsó belövés nagyon jó film és igazi moziélmény.
Sorolom az okokat.
Nagy dumások a jenkik, tudjuk jól, abban a verbális tömegkultúrában szavakész átlagemberek használják, javítják és frissítik a kommunikáció elsődleges eszközét, leleményes neológust egyaránt találni utcán és irodákban, a média és a művészetek pedig kendőzetlenül élnek a köz nyelvéből. Hall ebben a szkriptben úgy beszélteti a szereplőit, ahogy a karakterminták valójában, különben. Ha magából kikelve üvölt a kékgalléros segélyreferens vagy privatim dumcsizik munkaidőben két feketebőrű kosztümös titkárnő, amikor vakerál a díler és prédikál a tévétiszteletes, az mind úgy szól, mintha nem forogna a kamera, és ebben az elhihető szemantikai-szintaktikai térben mondják saját egyénített hangjukon a magukét a fő- és mellékszereplők, nem szivárog: ömlik ránk Amerika, nekem például ezért is.
Egy napja gondolkozom azon, van-e olyan nagyjátékfilm, dráma vagy komédia, amelyben ne zavart volna, ha túl domináns a történet zenei ágya, ha erőltetett intim betétekkel klipeket forgatnak az események menetébe, és, azt hiszem, nincs, nem ismerek ilyen filmet. Pedig ez olyasféle, szabályt erősítő kivétel. Mert úgy van megcsinálva, akár a szöveg nélküli aláfestések, amikor egy telefonfülkében hiába vár mentőre Spoon és az agonizáló Cookie, vagy amikor idegesen igyekszik intézményről intézményre a két politoxikomán barát, de még a kitalált zenészfigurák esetleges jövőjét sejtető klub-etűd is szervesen illeszkedik a narrációba, noha ráadás, végefőcím előtti utószó.
A hollywoodi ipari mozgóképtermelésnek egy pozitívuma biztosan van: az amerikai filmes – legyen függő vagy független, befutott vagy aspiráns – szinte kivétel nélkül olyan népművész, aki tudja a dolgát, hozzáértő szakemberek világítanak, vágnak, promotálnak és gyártanak, az amerikai filmek többnyire professzionális gépezet termékei, amelyekben minden előre megtervezett és kitalált, a címbetű típusától a bevilágítás tónusáig. Van ebben a munkában például egy állókép, a kórházi váró padján ül, illetve fekszik Tupac és Tim Roth, a kezelőben a barátnőjük életéért dolgoznak az orvosok, mögöttük a falra óriás-posztert kasíroztatott a látványfelelős, a fotón csendélet, óceánöböl, sziklák és pálmák, benne dohányzik szótlanul a két heroinista, gyomormély zene szól alattuk, és ez a kitalált beállítás, ez a megszerkesztett kép valahogy bekerül az ikon- enciklopédiába, tovább lehetne nézegetni. Ugyancsak működő és tartalmilag indokolt formai fogásnak érezhetjük a szeren függő balekok snittnyi flash-backjeit.
A film egyik epizódjában Stretch leniggerezi a csadorban szippantgató kábítószerárus haverjukat. Spoon röhögve ingatja a fejét. Négy-öt másodperc, színe, szaga, teste van a csöndnek. Aztán a fekete fickó nevetni kezd, vele nevet vágottszemű csaja, az ében koponyájú afrotestvér és a rőtzsidó Stretch, nem szívből jön ez a nevetés, de nem is erőltetett, a helyzet megoldatlan, aztán hirtelen egy csőre töltött, mattezüst pisztoly szegeződik Tim Roth szeme közé, ismételd meg, mit mondtál, szólítják föl, ez a hibbant marha meg megismétli... A csattanót itt most nem írom le. Hogy hogyan változik évre évre a négerezés jelentése, hogy kinek mit és hol szabad, szintén kiderül a filmből. Amiért igazában fontos ez az epizód, az ennek a két különböző színű és felekezetű férfinak a barátsága, ahogy a másságra alapuló, írott és íratlan szabályok szerint működő élethelyzetekben testi, lelki közösséget alkotnak. Nem őriztek együtt disznót, jóllehet. Viszont belül minden fekete. És sötétben minden tehén.
Nagy rendezők kultikussá vált filmjeiből fejből szokás citálni dialógusokat és helyzeteket, ha azt mondom, „tű a szívbe”, vagy azt, hogy Ájemdöviner, valószínűleg leesnek a tantuszok, bonyolultabb, mikor egy epizód egészére szeretne utalni az idéző, hogy, maradjunk Amerikában, mi minden derül ki a női természetről Lynch Veszett a világában a Dern-Defoe duettből, stb. Az utolsó belövésben, megszámoltam, nekem hét ilyen idézhető betétem van – lehet neked nyolc. A szociális osztályon őrjöngő vak veterán alakja, amint azt skandálja az őt teljes joggal igazoltató zsaru hangjának irányába, hogy Név, fokozat, sorszám, például. Vagy két csukott vécéfülkeajtó, lábakat látni csak, itt mondja el Stretch a barátjának, hogy HIV-pozitív, egy egyszerű, kijelentő, állító mondat, puszta tény, amelytől komplexebb lesz a képünk róla és kettejükről. Vagy az a rettenetes, abszurd betét, amikor a pisztolygolyótól vérző kisember szívességből bugylibicskával döföli Tupac rekeszizmait, hogy őt is felvegyék a balesetire...
Két éve készült Angliában a Trainspotting, amely több szempontból példaértékű és kivételes alkotás, a Ponyvaregény óta talán az egyetlen kultfilm. Hogy mi a heroin, hogyan hat, mennyire lehet vele és rajta élni, azóta a mozilátogató érintetlenek számára is sejthető. Az utolsó belövést ehhez a munkához szokták hasonlítani, ez volna az amerikai változat, mondják róla. Ami így nem áll. Igaz, van egy jelenet, amikor Tim Roth és Tupac Shakur egymással szemben ülnek az ebédlőjükben, karjukon gumi, ügyes-bajos dolgaikról beszélgetnek, vénájukban tű, latolgatják az esélyeiket, kiürül a fecskendő, szedelődzködnek, egy bumm a fejbe, de a vesszőnél folytatják a mondatot, és indulnak tovább. Mintha csak kávéznának. És ez nem bagatell, nem propaganda, hanem a megélt tapasztalat, a színészeknek nem volt szükségük dublőrre. Amúgy a film más és több és kevésbé lesz népszerű, mint a hasonlított skót előkép. Más a humora. A soundtrack rap-alapú. Az autókban máshol van a kormány. Különben is, Tim Rothnál jobb színész talán nincs is. Tupac Shakur egy interjújában azt mondta, ha James Dean rappel, olyan lett volna, mint ő. James Dean egy Porschéban halt meg. Tupacot Las Vegasban lőtték agyon. Sokak szerint ez kamu, inkognitóban várja, hogy guríthasson egy nagyot. Sokak szerint Jimmy is jól van. Az amerikaiak már csak ilyenek.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1132 átlag: 5.4 |
 |
|
