Kozmikus kapcsolatFöldönkívüliekben utazókTillmann József A.
Ha már nincs földöntúli, eljön értünk a földönkívüli. Vallásosság és túlvilághit a fantasztikus filmekben.
Philip és Jamie, két földönkívüli az űrhajóban – ez a szöveg olvasható a tavalyi Whitney Biennale egyik képe mellett. Maga a fénykép 1979-ben Kentuckyban készült, és egy négy év körüli ikerpárt ábrázol, nem éppen a mosolyalbumban szokásos helyzetben: a gyerekek átlátszó harisnyával a fejükön üldögélnek egy hatalmas fotel ölében. A nyilvánvalóan képernyőn nevelkedett ikrek mimetikus másolóberendezése kiváló működésről tanúskodik: agyuk prefrontális cortexében kellő hűséggel követték le a szemük láttára lejátszódó eseményeket. Erről a neuronális folyamatról az agykutatás újabban azt is kiderítette, hogy nem pusztán leképezésként megy végbe, hanem fejben le is játsszuk a figyelmünk homlokterében zajló eseményeket. Egy ilyen kényelmes űrhajóhoz természetesen monitor is tartozik, amin keresztül pontosan követni lehet a kültérből közvetített eseményeket. A Földön kívül pedig – ki ne tudná ezt a felvilágosult kiskorúak között – tudvalévőén hemzsegnek a földönkívüliek.
Azóta nemcsak Kentuckyt és környékét veszik körül szép számban földönkívüliek, hanem már tájainkon is hihetetlen mennyiségben tanyáznak, és ténykedésüknek köszönhetően már minden csatornán a para- és metajelenségek patakzanak. Korábbi fejlődési fázisukban még többé-kevésbé elkülöníthető volt az idegen intelligenciák és az őshonos szellemek, vagy a vudu vajákosoktól importált hulladémonok működése, az utóbbi időben azonban egyre inkább összemosódni látszanak. Alighanem az asztráltestek körében szerzett jártasság kell ahhoz, hogy valaki meg tudjon különböztetni egy távoli csillagzatról eredeztetett, a távjelenés „tudományos-fantasztikus” technikája révén holografikus hűséggel megmutatkozó, magas intelligenciájú pikkelysöndört egy lokális, ráolvasás nyomán manifesztálódott rothadó rontóártánytól.
Az új érában nemcsak a honi mozikban, hanem a monitorokon is szép számban mutatkoznak a technomágia mutánsai. Az egyik üzleti televízió heti rendszerességgel, főműsoridőben adott alkalmat a földöntúli megjelenésekről szóló szóbeszédnek. A közszolgálati tévé pedig már évek óta a feji élősködők egy új nemzedékének, a bal agyféltekét bomlasztó x-atkáknak ad heti rendszerességgel tápot. (Hatására a közönséges értelmezőképesség hajlamossá válik a leghétköznapibb eseményeknek a meta-para-mezőben történő eredeztetésére.) Az x-atkák egyszersmind – a fenomént működtető menedzsment üzleti üzelmein túl – sajátos fényt vetnek annak a társas világnak a természetére, amely lehetővé teszi, hogy a képzelet kisiklásait egyik legszkeptikusabb alapintézményének nevével hitelesítsék.
A holtak hatalma
A magyar médiumokban mutatkozó, részben hazai fejlesztésű kínálat ellenére az újvilág alighanem megmarad a harmadik típusú találkozások őshazájának. Amerikában már a harmincas években is tömegeket késztetett menekülésre a marslakók földreszállásának híre. Pedig az Orson Welles rendezte rádiójáték rettegett lényeit az államok népessége akkor még nem is láthatta a tulajdon szemével. Ma azonban már szemmel követheti az idegenek egyre újabb nemzedékeinek megjelenését, mutációinak hódító hadait, vagy éppen sajátos kapcsolatteremtési kísérleteit. Velük együtt pedig a világ többi része is tágra nyílt szemű nézője a földönkívüliek olyan egész estét betöltő fellépéseinek, mint amilyen az Alien, a Csillagközi invázió vagy a Kapcsolat.
Bár a földönkívüliekkel kapcsolatos várakozás hívei világszerte olyan ütemben gyarapodnak, hogy az már egy új világvallás kialakulására utal, ilyen mérvű kibontakozásában mégis sajátos amerikai tényezők játszottak közre, ami aztán a képgyáripar kisugárzásának köszönhetően a világnépesség közös képzelgésének forrásává válhatott.
Az első, és alighanem legfontosabb tényező a hely szellemének – meta-és parafizikai mezőben is értelmezhető – sajátossága, amit, valamivel tudományosabb megközelítésben, az előtörténet elfojtásának tekint a társadalomlélektan. Seattle, a „született amerikai” duvamis indián törzsfőnök híres, 1855-ös beszéde ma ennek magas hőfokú megfogalmazásaként olvasható: „A közös végzet elől nem menekülhet a sápadt arcú ember sem. Tele van nemzetségünk életével ez a föld. És éjszaka fekete az erdő a holtak jelenlététől. Nincs olyan hely ezen a vidéken, ahol valaki egyedül lehetne. Éjszaka, amikor városaitokban az utcák csendesek, és azt hiszitek, hogy üresek, tele vannak visszatérő szellemekkel, akik még mindig szeretik ezeket a helyeket. A holtaknak is van hatalmuk...”
A földönkívüliek iránti fogékonyság kialakulásához feltehetően kevésnek bizonyult volna a holtaknak ez a hatalma. Az Amerikát benépesítő különféle protestáns szekták vallási képzetvilágának virulása azonban vélhetően közrejátszott a szárba szökkenésében. Az amerikai közgondolkodásnak ehhez a meghatározó tényezőjéhez a hatvanas évektől egyre erőteljesebbé váló ezoterikus hullám járult. A kedvező táptalaj kialakításában természetesen közrejátszottak technikai tényezők is. (A képzetvilág radikális átalakulását egyértelműen az olyan intézmények megjelenése mutatja, mint amilyenek a teleevangelizátorok, vagy a drive in templomok.)
SETI és jeti
A földöntúlira és földönkívülire irányuló vágyakozás további tápot kapott attól, hogy a földönkívüliek fürkészése Amerikában egy időre kormányprogrammá vált. A kutatás (SETI) célja a világűr esetleges intelligenciáinak felderítése, illetve a kapcsolatfelvétel lehetőségeinek kidolgozása volt. Ennek jegyében indították útjára negyedszázada a Pioneer 10 nevű műholdat, amely most tízmilliárd kilométerre jár a Földtől (rádiójelei közel tíz óra alatt érnek a Földre), és mintegy tízezer év múlva jut a legközelebbi, Barnardnak nevezett csillag közelébe. A SETI csúcspontját az 1974-ben kisugárzott, roppant teljesítményű (3 milliárd wattos) rádióüzenet jelentette. Ma úgy tűnik, hogy ezzel a „kozmikus kiáltással” a földönkívüliek kutatásának tudományos terve is kilehelte lelkét. Azóta kiderült, hogy elenyésző a valószínűsége annak, hogy földönkívüliektől valamiféle jelet kapjunk, vagy hogy bármiféle üzenetünkre válasz érkezzen. 1997-ben a NASA felhagyott az úttörő jeleinek követésével és rögzítésével: a kormányzat megvonta anyagi támogatását. Az idegen jelek kutatása, a SETI éppoly eredménytelennek bizonyult, mint egy másik idegen, a hegyvidéki jeti nyomainak keresése. Már a mérnökök és tudósok sem tudták meggyőzni magukat (és az adófizetőket) arról, hogy értelemmel bír a mindenségben másik értelem jeleinek keresése.
A kozmikus társ- vagy eredetkeresést nem filozófiai vagy teológiai megfontolásokból vetették el végérvényesen, hanem fizikai belátások nyomán. Egyértelművé vált, hogy a világmindenség mérete és struktúrája eleve lehetetlenné teszi, hogy – ha volnának is a távoli térben kapcsolatkész lények – bármiféle érintkezésre sor kerüljön. Erről engem Stanislaw Lem győzött meg, aki könyveiben a kozmikus kapcsolat létrejöttének rendkívül változatgazdag lehetőségeit vetette fel, és aki maga is résztvevője volt a SETI-nek: „Jelen voltam az üléseiken, együtt az amerikai Carl Sagannal és másokkal, voltak elméleteim – mondta a vele készült Ezredvégi beszélgetésben –, de ott sem titkoltam, hogy kétségeim vannak. Ami nem azt jelenti, hogy rajtunk kívül nincs értelmes lény az univerzumban, hanem csak azt, hogy a körülöttünk levő néhány ezer fényévnyi körzetben nincs senki. És ha nincsen senki, akkor a Földet nem éri el, mondjuk az Androméda-galaxisból, vagy az ördög tudja milyen irányból érkező üzenet, mivel még úton van a Föld felé, noha maximális sebességgel halad, fénysebességgel, és hamarosan meg fog érkezni. Azt követően, hogy – tegyük fel – körülbelül 70 ezer évig volt úton. Megkérhetjük az utódainkat, hogy válaszoljanak a feladók, így majd újabb 70 ezer év múltán tudomást szerezhetnek arról, hogy itt vagyunk! Párbeszéd ez? Semmiképp. Ilyen intervallumok ezt lehetetlenné teszik, úgyhogy az embereknek talán inkább mással kellene törődniük.”
A világ varázstalanítása
Mégis miért nem törődnek mással azok, akik idejüket továbbra is rejtélyes jelek kutatásával töltik? Mi késztet világszerte rengeteg embert arra, hogy azonosíthatatlan repülő objektumok nyomait keresse, vagy hogy órákra a kozmikus kapcsolat megfilmesített meséibe merüljön? Az érdeklődés tárgya és hőfoka túlmutat a rejtvényfejtés szenvedélyén és a kalandos történetek kedvelésén. A széles körre kiterjedő vonzódás a világ varázstalanítására adott válasznak tekinthető. Max Weber nevezi így a modern megismerés folyamatát. A világ varázstalanítása az utóbbi évszázadok során, a környező természeti és társadalmi folyamatok racionális értelmezése, oksági összefüggéseinek felderítése révén ment végbe. Ám a földi világ varázstalanított voltával ellentétben a földönkívüli világ továbbra is őrzi varázsát, mi több, elérhetetlenségénél fogva az idők végezetéig őrizni is fogja. Ismeretlen térségeinek és roppant mélységeinek gondolata ma ugyanazzal a félelemmel tölthet el, mint azt az elődünket, aki történetesen hétezer évvel ezelőtt a kihunyó tűz mellett meredt az égre, vagy mint pár száz éve Pascalt, akinek az ismeretlen fölött érzett borzongás modern megfogalmazását köszönhetjük. A világtér felettünk feszülő boltozata mindegyre megmarad a varázs eseményhorizontjának, a várakozás és a képzelet vetítővásznának. Ahol nemcsak a véges és a végtelen, hanem a földönkívüli és a földöntúli kérdése is összeér. Ez a finom nyelvi különbségtétel – egyébként nemcsak a magyar nyelvben! – arra utal, hogy a kozmikus kiterjedés dimenziójában a fizikai távolság metafizikaivá fordulhat át.
A földönkívüli térségeket és lényeket felvonultató művekben – amennyiben ezeket nem puszta ürügynek vagy dekorációnak tekintik – ez a fordulat valamiképpen megjelenik. Van, ahol ez csak villanásszerűen, a hátteret alkotó kozmikus képvilág kimeríthetetlen mélységének megmutatásában, a fényévek százezreit felölelő galaktikus nagyságrend felülmúlhatatlan fenségében; könyvekben nem kevésbé, mint filmekben vagy zenékben.
A küszöbökön túli, a transzcendens olykor csak fodrozza a történetek felszínét, máskor viszont a magját képezi –, mint például az első Alien esetében. Ebben a majd húsz éve készült, és azóta alighanem klasszicizálódott darabban az „idegen” határozottan isteni attribútumokat mutat: halhatatlannak tetszik, és ezt a vonását minden más élőlény rovására érvényesíteni látszik. Jóllehet az alien nem túlvilági természetű (egy nem is túl távoli bolygón sikerült belébotlani), mégis olykor mint az „isteni erő sötét oldala” jelenik meg: nemcsak iszonytató külleme és alakváltási képességei folytán hasonlít a zsidó-keresztény hagyomány alvilági fejedelméhez, hanem abban is, hogy a film egy pontján az ember saját kebeléből kél ki (méghozzá szó szerint), onnan tör elő halált hozó születésben, előre vetítvén hasonló lehetőségek sorozatát. (A film máig tartó hatásában nem kis mértékben közrejátszott az, hogy az alien alakját és a filmdizájnt egy, a bio-és a technoszférát bizarr erotikával egyesítő képzőművész, a svájci Hans Rudi Giger formálta meg.)
A transzcendencia transzcendálása
Az idegennek ez a kettős „természete”, ami a tradicionális vallási típusok és a technológia formálta képzetek mutációjában jelenik meg, egyszersmind a földönkívüliek irányába tartó fejlődés alapproblémáját is felveti. A más/világi lények ilyen s más formáinak megjelenése kétségkívül vallási jelenség. A varázstalanított világból a szélekre száműzött vallásosság újjáéledése és színre lépése a figyelem centrumában.
A fizikus-filozófus Weizsäcker szerint „egy adott kultúrához vagy valláshoz tartozó személy vízióiban pontosan azokkal az alakokkal találkozik, akik az ő kultúrköréhez tartoznak.” Ez az ő értelmezésében nem egyszerűen azt jelenti – amit a szkeptikus pszichológia állít –, hogy az illető pusztán a környező kulturális kód szerint képzeleg, hanem hogy nagyon is eleven valóság jelenik meg előtte, a tudata számára kulturálisan meghatározott módon.
Weizsäcker ezt a keresztény és az indiai vallások összevetése kapcsán említi, de megállapításának első fele a „földönkívüli” fenoménekre is érvényes. Az ufók, csillaglények észlelése majdhogynem magától értetődő abban a képzetkörben és formavilágban, amely körülvesz bennünket. A tradicionális vallásoktól ez a hitvilág annyiban tér el, hogy tapasztalatát nem földöntúli, hanem földönkívüli forrásból eredezteti. Nem egy isteni, hanem egy „idegen” intelligenciából. Ami azt a veszélyt hordozza, hogy így a rejtély, „az egyetlen misztérium”, a kérdések kérdése valójában rövidre záródik. A földi élet, az értelem kialakulására és egyáltalán a lét eredetére irányuló látens kérdés – a leibnizi „miért van inkább valami, mint semmi?” – megoldására a földönkívüliek feltételezett léte nem ad választ. Nem is adhat persze, de a transzcendens (küszöbön túli) kérdéseket távoli küszöbökön túlra tolva mégis azt az illúziót kelti, hogy a megváltás tulajdonképpen karnyújtásnyira van, csak ádáz erők és álnok hatóságok állják útját a csodálatos csészealjak igazságának. A műfaj mesterműveiben azonban elkerülik ezt a zsákutcát. A 2001. Űrodüsszeiában például az idegenek konvencionálisán alakuló történetének végén egy szürreális szépségű szcéna végül visszavezet a kozmikus és személyes kezdet egymásbaolvadó rejtélyéhez. Akárcsak a Szárnyas fejvadász esetében, ahol a kültérből érkezett „idegenek”, az androidok története és agóniája vezet végül ugyanoda. Ezekben a művekben is arról van szó, amit egy analóg közegben alkotó zenész, David Bowie fogalmazott meg: „ez az egész szimbolika, a science-fiction hardver, csak újszerű metaforája a szokásos kérdéseknek: Mi köt bennünket a kozmoszhoz? Miért születtünk? Mit tegyünk, amíg itt vagyunk? És hová megyünk, amikor meghalunk?”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1010 átlag: 5.3 |
 |
|
