Vizuális erőszakAljas világ–szindrómaZachar Balázs
Az amerikai tévénéző és szociológus negyven évfolyammal előrébb tart az erőszak leckéiben.
Mr. Erőszak. Az Egyesült Államokban egyszerűen csak így emlegetik George Gerbnert, aki a televízió és az erőszak kapcsolatának legnagyobb tekintélyű ma élő kutatója. A harmincas években Magyarországról kivándorolt Gerbner meglehetősen nagy visszhangot váltott ki olyan kijelentéseivel, miszerint a televíziózás egyenes út a fasizmushoz. Ő volt az is, aki sokkoló hatású tanulmányokban tette közzé néhány évvel ezelőtt, hogy egy amerikai gyerek, mire befejezi az általános iskolát, már mintegy nyolcezer gyilkosságot és százezer egyéb erőszakos cselekményt látott a televízióban. Az Atlantic című amerikai folyóirat tavaly csaknem húszoldalas, átfogó tanulmányt tett közzé Gerbner tömegkommunikációs kutatásairól. Ebből közlünk rövid összefoglalót.
*
Amikor Gerbner elindította azt a tudományos programot, amely a televízióban megjelenő erőszak minőségének és mennyiségének felmérésére irányult, a média csak az utóbbit állította reflektorfénybe és kizárólag a számokra koncentrált. A számadatok valóban ijesztőek voltak: Amerikában, főműsoridőben minden órában legalább öt erőszakos cselekmény látható a képernyőn, éjjelente pedig átlagban öt gyilkosság; a szombat reggeli rajzfilm-összeállításban óránként mintegy huszonöt erőszakos cselekményt követnek el a szereplők. A számok csak az országos hálózatokra vonatkoznak, mindehhez hozzáadódik még a műholdas és kábelcsatornák műsora. Gerbner csalódottan vette tudomásul, hogy a minőségi mutatókra senki sem figyelt, holott szerinte azok fontosabbak a puszta számoknál. A vizsgálat arra is kiterjedt, hogy a tévéjelenet vidám volt-e vagy komoly, a konfliktus megoldásának az volt-e az egyetlen lehetséges módja, ki követte és ki szenvedte el az erőszakot (nem, faj, testi jegyek, társadalmi helyzet, műveltség), szerepet játszott-e az alkohol, a dohányzás vagy a kábítószer. Mindezek mellett Gerbner elvégezte az úgynevezett kultiváció-analízist is, amellyel azt vizsgálta, vajon a televízió milyen mértékben befolyásolja, alakítja a világról alkotott képünket. Ez alapján kijelentette – s ezt tartja kutatása legfontosabb eredményének –, hogy a televízióban látható erőszak nem puszta cselekvések összessége, hanem a hatalom és az áldozattá válás komplex társadalmi megjelenítése. A lényeg tehát az, ki kivel szemben követi el az erőszakot, és az elkövető milyen következményekkel néz szembe. Csakhogy amíg a média a számokkal van elfoglalva, az erőszak üzenete tovább erősödik – állítja Gerbner. „A sajtó az erőszakot mindig csak a törvénnyel és a renddel összefüggésben taglalja. Ezzel azonban az emberekben méginkább elülteti a félelmet, s az erőszaknak épp ez a célja.” Mit is mutatott tehát közel harminc év kultiváció-analízise? Többek között a következőket: az amerikaiak szabad idejük egyharmadát a tévé előtt töltik, a többi szabadidős tevékenység súlya ehhez képest minimális. Az „alacsonyabb osztályok” szinte láthatatlanok a televízióban, a főműsoridőben szereplőknek körülbelül 1,3 százalékát alkotják. Az áldozatok többsége nő, csak minden tizennyolcadik férfi. A valamilyen kisebbséghez tartozó nők kétszer olyan gyakran válnak áldozattá, mint támadóvá. A negatív szereplők között aránytalanul magas az alsóosztálybeli, fiatal és gyakran külföldi (például latin-amerikai) férfiak száma. Gerbner szerint a nagy mennyiségű erőszak egyrészt azt a képzetet táplálja, hogy az agresszív viselkedés normális. A nézők érzéketlenné válnak, az agy pedig „felfegyverkezik” az erőszak ellen. Ez vezet oda, amit a professzor „aljas világszindrómának” nevez. Mivel a televízió rosszabbnak mutatja a világot, mint amilyen valójában (legalábbis a fehér középosztály számára), a néző félni kezd és jóval inkább számít a hatóságokra, gondosabban zárja lakását és erős rendőrséget követel. Az „aljas világ-szindróma az oka annak is, hogy ma már egyre több amerikai polgár támogatja a halálbüntetést azok közül is, akik harminc évvel ezelőtt még ellene voltak. A gyakori tévénézők pedig sokkal inkább látják veszélyesnek a világot, mint azok, akik ritkábban ülnek a képernyő elé. A professzor úgy véli, a nézők erőszak által kultivált érzékenységére a politikusok is tudatosan hatnak, amikor előszeretettel hangoztatnak olyan szólamokat, mint a „kábítószer elleni harc”, vagy a „háború a bűnözés ellen”.
Mindez észrevétlenül vezet el egy olyan társadalomba, amelyet csak neofasisztának lehet nevezni, mondja Gerbner. A televízió ugyanis a hatalomnélküliség és a bizonytalanság állapotát jelöli meg a világ jelenlegi legfontosabb jellemzőjeként. Éppen ez volt az a krízishelyzet, amelyet a nácik egyszer már kihasználtak a történelem folyamán. A televízió ma csak erősíti mindazokat a tendenciákat, amelyek kétségtelenül jelen vannak a társadalomban. A kisebbségek tagjai kimutathatóan gyakrabban válnak áldozatokká, a tévé azonban – eltúlozva az igazságot – csaknem mindig őket mutatja be áldozatként. A bűnözési ráta még ma is igen magas az Egyesült Államokban, de a televízió főműsoridőben olyan világot állít elénk, amelyben százszor rosszabbak a statisztikák. Ennek ellenére a közvélemény szerint a televízió a társadalom egyik leghitelesebb intézménye. Egy felmérés során a naponta legalább négy órát tévézők huszonöt százaléka azt válaszolta, hogy a tévé a valódi világot mutatja be, és negyven százalékuk azt állította, sokat tanul a műsoraiból.
George Gerbner külön kifejezéssel jelöli az erőszaknak azt a formáját, amelyet a leggyakrabban látunk a képernyőn: „vidám erőszak”. Gyors, fájdalommentes, hatékony és mindig happy endhez vezet. Ennek a típusnak a rajzfilmek az elsődleges forrásai, de olyan akciófilmekben is bőven találhatunk rá példát, mint a True Lies, vagy Drágán add az életed-trilógia. Ezekben mindig az erőszak a leghatásosabb problémamegoldó módszer, aminek ráadásul nincs komoly következménye. Ugyanakkor ezek a filmek kénytelenek egymásra licitálni, ha valahogyan hatni akarnak a nézők egyre eltompuló érzékeire. A Drágán add az életed még beérte tizennyolc halottal, a Még drágább az életed már 264-et vonultatott fel. A Robotzsaru első részében 32-en, a másodikban 81-en halnak meg. A Keresztapa-trilógia esetében a számsor: 12, 18 és 53.
Mit sugall tehát mindaz az erőszak, amelyet a nézők, és főleg a gyerekek látnak a ma televíziójában? A professzor így válaszol: „Történeteket látunk, amelyekben egyesek győznek, mások veszítenek, vannak gonoszok és vannak jók. Sztereotípiákra épülő világot látunk napról napra. Nem számít, hogy az komoly vagy vicces. A rajzfilmekre mindez fokozottan érvényes. Holott a legkomolyabb feladat egy társadalom vagy egy kultúra számára, hogy kitalálja azokat a történeket, amelyeken gyermekei felnőnek.” A meséknek és a történeteknek persze mindig volt tanító jellegük, mára azonban ezek a történetek sztenderdizálódtak és kommercializálódtak. „Először a történelem folyamán – mondja Gerbner – a történeteket nem a szülő vagy az iskola, nem a törzs vagy az egyház, nem a közösség, de sokszor még csak nem is az adott ország találja ki és meséli el, hanem globális kereskedelmi konglomerátumok egyre szűkülő csoportja, amelyek célja, hogy minél többet adjanak el ezekből.” A gyerekek ma olyan kulturális környezetben nőnek fel, amelyet nem a szülők és a közösség értékvilága, hanem egy világot átfogó marketing-stratégia kívánalmai határoznak meg.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 977 átlag: 5.5 |
 |
|
