KritikaPannon töredékSzabadság, szerelemSchubert Gusztáv
A forradalmat másképp mondani: Sólyom András Mészöly Miklós Pannon töredékének 1956-os motívumából forgatott.
Érzékek iskolája: történelemóra. A lecke 56-ról szól. Odafigyel még rá valaki? Mióta szabad róla igazat mondani, többet ártottak neki, mint harminc év hallgatással és hazugsággal, ünneplőbe öltöztették, kikenték-kifenték, agyonbeszélték, elorozták, tüzénél megannyi sóvár eszme melegedik.
A táblánál, filmvászonnál: Sólyom András. Megpróbálja másképp mondani. A Pannon töredék nem ávósfilm, nem forradalmi pannó, intim történelmet igyekszik írni, arra a hitre épül, hogy minden nagy történelmi pillanat erotikus, és minden igazán erotikus pillanat forradalmas. 56 ezidáig utolsó varázspillanata a magyar történelemnek – 89 lehetett volna még ilyen, de vesztünkre nem lett–, amikor ez a szerelmes történelem hihető volt. Érdemes érte alászállni, megmutatni, hogy történhet ez így is. Van az úgy, százévenként, félezredenként, hogy a szabadság, szerelem, és a szerelem, szabadság. Kivételes aranykori pillanat, utána a vízözön, a jégkorszak, a többi csak nosztalgia. A Pannon töredék ezt a ritka alkalmat mérné emberi sorsokban, de ez a drámai bizonyítás már korántsem olyan meggyőző, mint a kiindulás erotikus filozófiája: a középpontban sorsüldözött szerelmesek, egy bolgár lány és egy magyar fiú a műszaki egyetemről. A fiú családja disszidál, őt itt marasztalja a szerelem. Hiába, a lány másba szerelmes, egy bolgár fiúba, meg a forradalomba. Mielőtt azonban hazatérne Szófiába, búcsúzóul odaadja magát a szerelemtudatlan magyar kamasznak. A forradalmat leverik, mindhármukat elfogja az ávó. Lénát és Nikolát, mint egy dokumentum a film végén tudtunkra adja, gyorsított eljárással kivégzi a bolgár államvédelem. Péter 1963 márciusában amnesztiával szabadul.
Féltékenységek háromszöge, reménytelen szerelem, apa-fiú konfliktus, gyermekét féltő anya, választás szerelem és szabadság között. Csupa dráma, de mindegyik elnagyolt, mindegyik vázlatos. A fiú mintha két félre hasadna, Bécsbe menekülő szüleivel vitatkozva lánglelkű forradalmárnak látszik, már épp elhinnénk, amikor kiderül, szerelmesét épp a forradalmi lázból próbálja kiragadni, és Velence óarany ¡dilijébe menekíteni. Nem nagyformátumú kétkedő, csak lelkesedése hullámain bukdácsoló kamasz. Nikola, Léna igazi szerelme volna az eszmény megtestesülése? Romantikus, meg nem alkuvó hős, aki csak addig akar élni, amíg méltósággal lehet? Inkább, de őt összesen talán, ha két-három percre látjuk, elködlő mellékalak. Egyetlen szerep él a filmben, Marozsán Erika szinte a semmiből kelti életre a bolgár lányt, az erotikus arc, a telivér hang birtokában könnyen elhiteti velünk, pedig csak szövege van, drámai helyzete nincs, hogy a barikádokra vezérlő Szabadság születik benne újra. Ha ugyan látnánk a barikádokat, a szerelmes forradalmat. Az égő tankok, a ledöntött Sztálin-szobor látványát nem pótolják a szavak. A Pannon töredék tévéjáték, ha moziba kerül, akkor is. Más műfaj ez, néhány vonallal, egyetlen színnel kell tárgyát megragadnia, a korlátozottságban, a szegénységben az ereje. Ha nagynak akar látszani, kongani fog, mint most is. Mészöly Miklós prózája a Pontos történetek... és méginkább a Film óta kisformáiban is festőien gazdag, filmszerűen terjedelmes, minden szikársága, tudatossága ellenére is barokkosán hömpölygő, ha töredékes csak úgy, ahogy egy zajló folyó jégpáncélja az. Nagyfilm kell hozzá, százötvenmillió, és százötven perc, hogy a töredékesség, a szikárság választás, és ne kényszer következménye legyen. „Apró üvegszilánk a szőnyegen, egész nap észrevétlen maradt. Egyetlen pillanata van, amikor felragyog, este hat óra körül, a fény akkor esik rá megfelelő szögben.” Csak a próza tudja kivárni ezt a pillanatot. Mészöly Huszárik Szindbádját emlegeti fel A pille magányának egyik egyperces esszéjében, mint az ő teremtményeihez hasonló, kívülállva beleérző főhősre épített, kaleidoszkóp módjára széteső, összeálló történetet. Meglepő párhuzam, de pontosan eligazít a Mészöly-univerzumban: képzeljünk magunk elé egy nuvóromános Szindbádot, egy atomkori Krúdyt. A Mészöly-szöveg is televény, csak épp nem buja édenkertre, hanem elszemetelt rommezőre hajaz inkább (gondoljunk a rothadó vitézek, trágyába taposott dzsámi imaszőnyeg mellé kuporodó Kumria rác apácára a török kiűzése után játszódó Annóból), ahol együtt bomlik aranykor és modernitás. Mészöly a töredékre, a „mállástermékre” kíváncsi. A Mészöly-írás nyomozás, tettenérés, nem a drámát, hanem az „elmondhatóság határait” feszegeti. Nem a tett, és nem a „tettes” érdekli, hanem a cselekedeteket átértelmező, torzító, szétmállasztó, újrafelhasználó idő. A tett mintha csak akkor kezdődne, miután befejeződött. „Bármiről írunk, az időről írunk.” Hogy az idő érzékelhetővé váljék, ehhez kell Mészölynek a narrátor, a mindenséget hömpölyögtető, átformáló természeti erő krónikása. A narrátor passzív akár egy kamera, nem mindentudó, és nem mindenható, de nem szenvtelen. Megrendült és tehetetlen néző, aki hirtelen ráébred, hogy a színészek nem tudják, hogy játszanak. Nem kiabál közbe, mert nincs az a hang, amely a színpadig elhallatszana, és nincs az a felelősség, amely félbeszakíthatná a színjátékot – mert ha az nincs, akkor, mi van helyette? –, némán figyeli tovább az előadást. Nem mehet el. Neki „játszanak”. Iszonyodva gyönyörködik tovább. Miként mi mind.
Ebből az időjátékból a filmben, mindössze a kronológia megbontása, a forradalmas-szerelmes tegnap és a vallató-szoba jelenének párhuzamos montázsa marad. Meg a „névtelen krónikás” szerepköréből valami. Igaz, homlokegyenest más felfogásban. Mészöly narrátorában nincs semmi nárcisztikus, a létezésnek tart tükröt, nem önmagának. A novella krónikása, akinek a jelenlététől egyáltalán értelmet nyer a többszáz éves időszövevény, a töredékére csempült családregény, egy távoli rokon, akit a főhős árulása hirtelen belekever a drámába. A filmben viszont a főszereplő egyszerre játszó személy és kommentátor. Van ilyen, csakhogy az már nem Mészöly világa. A filmbeli Siraki Péter szabályos regényhős, aki az 56-os forradalom közben naplót ír (történetesen egy Mészöly-krónikás stílusában). Épp az vész el így, ami miatt érdemes volna Mészölyt filmre vinni, a sűrű szövésű, a történetet elidegenítő narráció. A krónikaírás a filmben nem létkaland, mint Mészölynél, hanem privát passzió, ha mégoly tragikus következményekkel jár is. A fiktív napló ávósok kezére jut, annak alapján ítélik el Sirakit, Lénát és Nikolát. És itt sötéten ironikus fordulatot vesz a történet: a két vallatótiszt, két szesztől szétmállott agyú sündörgő, miközben szája szélét nyalva lapozgatja a naplót bűnjelek után kutatva, maga lesz a „lét krónikása”. Persze olyan krónikás, amilyet az alacsony kor teremni bír. Mintha Szent Bertalan éjén a mesteremberek (ha verőlegényt annak lehet nevezni) atyaistent játszanának. Groteszk. Ahogy a filmvégi fallikus horror is az. Ávós gépírólány jő, zsávolyzubbonyát kibontva kiszabadítja melleit, majd benyúl Siraki nadrágjába, és az erigált péniszbe kéjes szakértelemmel üvegcsövet ver. Hogyan függ össze forradalom és szerelem, arról eddig keveset tudtunk meg. Szép szavakat hallottunk, és láttunk egy eleven nőt. Az apa monológjára („Csak rabolt csók van.”) nem érkezett válasz. Most közvetve, a zsarnokság fals libidóját figyelve, világosabban látjuk, milyen lehet a szerelem forradalom idején, mi történik a vágyakkal, ha vége a szabadságharcnak, világrendülésnek. Onnantól a tortúra, a heremorzsolás és a katéterezés lesz a szex. Onnantól az etyepetye a szerelem. A magyar pokol egyik megbocsáthatatlanul sötét rétege ez a prosztó intimitás, heccelődő pribék-vigalom: ahogy a szerelemben mondja az őr a rabnak, „maga szabad, este már használhatja is a szerszámát.” Szegény fogdmeg: szabadsága ott mállik el épp e ronda stílbugyorban. Győzött a mocsár. Győz újra meg újra. De mindig van remény. Rohadunk a forradalomba.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1181 átlag: 5.37 |
 |
|
