|
|
|
KritikaHét év TibetbenAz osztrák betegReményi József Tamás
Annaud filmjében a kétféle civilizáció egymásra csodálkozása roppant megejtő és roppant kiszámítható.
Almásy László gróf folytatja menetelését a filmvásznon, csak most Heinrich Harrernek hívják, s nem a sivatag a szenvedélye, hanem a hegyóriások, az irtóztató meredélyek világa. Azaz a romantikus néző nem a Szahara horizontján érzékeli individuális ambíció és részvétlen világtörténelem összecsapását, hanem a Himalája vertikumán. Egyébként: ugyanaz a kaptafa.
Hősünk épp újabb csúcsokat hódítana, amikor kitör a második világháború. Brit hadifogságba kerül, ahol önérzetesen osztrák mivoltát kell hangsúlyoznia a német besorolás ellenében (akár Almásynak a magyarságát osztrák címke alatt), Tibetbe szökik, s ott a kolostorok bensőségében épül testileg-lelkileg, mígnem Mao Ce-tung Kínája lerohanja menedékét. A valódi Harrer, a modellül szolgáló hegymászó-zseni, aki még a náci kollaboráció vádját illetően is osztozik magyar kollégája sorsában (jóval több okkal!), a kalandjairól írt könyvével szinte törvényszerűen talált utat a misztikumra és egzotikumra fogékony rendezőhöz. Jean-Jacques Annaud olyan embert lát benne, aki többszörös száműzöttként, fásultan és nyitottan kerül egy ismeretlen aura vonzásába: hitvese nem várja vissza, sőt távollétében elválik s időközben született gyermeküket megtagadja tőle, és a férfi, aki ifjonti dölyfében a felebaráti-közösségi kötelékeket sem ismerte el soha, külsőbelső hontalanságban találja magát. Ebből a nihilből emeli ki egy megpróbáltatásokon edződött barátság s egy fia helyett fiaként szerethető gyerek, aki történetesen a kis Dalai Láma. Annaud itt aztán igazán elemében van, a két kultúra, a kétféle civilizáció és habitus találkozása, egymásra csodálkozása roppant megejtő – sémáiban pedig roppant kiszámítható. A Hét év Tibetben világvégi idillje, igaz, monstre érzelmességében szolidabb Az angol betegénél, blöffje nem olyan pöffeszkedő, de meglehet, hogy Annaud-ból – akárcsak korábban A rózsa neve vagy A szerető esetében – a nagyobb formátum hiányzik, amely a kommercializálódott posztmodern gondolkodást vakmerőbben alkalmazná a moziban. Antony Minghella nemzetközi stábja fesztelenül hordott össze tücsköt-bogarat egy vállaltan, nyilvánvalóan lehetetlen történetben, Annaud – ugyancsak internacionális – vállalkozása viszont valahol félúton marad a nevelődésregény és az olcsó szoft-legenda között. Amikor Almásy Sebestyén Mártát hallgat a sivatagban, akkor e digitális arab-magyar mutáció a blődségében merészen giccses. A tibeti lámagyerek zenélő dobozából Debussy szól. Ez lehet kedves, mosolyogtató, gyöngéd pillanat, ám Annaud-nál legfőképp: üres.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1209 átlag: 5.38 |
 |
|
|
|
