MédiaMozi, multimédia, nulla évMáltai hypertextHirsch Tibor
Edison még a pénzbedobós kukucskálóban látta a jövőt, amikor Lumière a mozizást fölfedezte. Az egyik cd-rom párti, a másik mindjárt internetben gondolkodik.
Kétszer ugyanabba a folyóba, ha éppen új kommunikációs közeg születik, igenis lehet lépni. Ez néhány éve még nem volt ennyire nyilvánvaló, hogy médium volna születőben, és még most is kiderülhet, hogy múló divat, felülről pénzelt, túlmanipulált kísérlet, amit akkor fújnak le, ha leggazdagabb apostolai végre maguk csalódnak benne.
Mellesleg ez a gyanú, ez az üzletileg ártalmas bizonytalanság is folyó, amibe már léptek egyszer. Zukor Adolf, ős-filmmogul, a Paramount alapítója, „Mr. Movies” meséli el, hogyan dobta ki őt hosszú-filmes ötletével együtt a hőskor egyik nehéz esztendejében Jeremiah Kennedy, az Edison Patent Company rossz szelleme, bankár és könyvelő, aki a század első évtizedében úgy tudta pénzügyileg sikeressé tenni a születő amerikai filmipart, hogy közben a kiskorúság állapotában tartotta magát a filmet, amiből élt. Kennedy utolsó intelme Zukornak Hollywood születése előtt néhány esztendővel: egész estés filmekre nincs szükség. Megfelelnek az „egytekercsesek”. Az egytekercses – tíz perces – darabok szolid konjunktúrája pedig, Kennedy jóslata szerint, tart, ameddig tart. Nem biztos, hogy sokáig.
Első tudománytalan párhuzam: mennyiség, amiből minőség lesz
Itt van először is a film, a celluloidra vitt emulzió, amely több mint fél évszázadig nem volt, azután lett. George Eastman találmánya, és még sokaké, ahogy az összes többi mozi körüli újdonság. Hajlékonnyá vált a fényérzékeny anyag, tehát innentől – és csak innentől – számítva tekercsbe spulnizható.
Hogy mi felelne meg neki a mostani századvég komputer-őrületében? Mondjuk a hirtelen gigabyte-méretűvé növekvő merevlemez-kapacitás, azután az ős-CD-ROM születése a múlt évtized közepén: szóval, amikor először adódik a lehetőség, hogy a sokak által birtokolt Gép, és nem csak a kiválasztottak szuper-komputere, magába fogadjon percnyi, órányi, majd több órányi digitalizált mozgóképet, először rosszabb, azután jobb minőségben. Mert ha nincs mennyiség, akkor nincs kategória-ugrás sem: fotóról-mozgóképre, szövegről-multimédiára...
Második tudománytalan párhuzam: kritikus gyorsaság
Hasonlóság van a nyersanyag fényérzékenysége és a processzorsebesség között. Az előbbi alacsony értékei sokáig lehetetlenné tették a mozgókép-gyártást, az utóbbi alacsony értéke kevés volt a jövő mindenevő (mozgóképet is jelentő) komputeres multimédiájához. A dagerrotípia volna akkor az ős PC...
Az előbbinél órákig áll modellt a megrendelő, az utóbbinál percekig várja, amíg a monitoron a kép – szigorúan csak állókép – végre megjelenik. Aztán egyszer csak a múlt század nyolcvanas és e század kilencvenes éveinek elején jön az áttörés – ebben is, abban is.
Mert a szem becsapásához kell a másodpercenkénti tizenhat, majd huszonnégy felvétel, tehát nem csupán tekercsbe csévélhető, de kellően érzékeny nyersanyag. Olcsón, nagy mennyiségben, elvégre új média születik, tömeges használatra...
Ahhoz pedig, hogy a gép agya kibontsa a digitalizált kép-csomagot és a monitorra rendezze, onnan pedig másodpercenkénti sok-képes sebességgel törölje és másikkal helyettesítse – bizonyos megahertz értéken felül ketyegő processzorra van szükség. Olcsón, nagy mennyiségben, feltéve, hogy ami születik, új média, tömeges használatra...
Harmadik tudománytalan párhuzam: mütyürkék, lelemények, szabványok
Perc-hossza van a filmtekercsnek, ami kezelhető, amit a kezdetleges mechanika biztonsággal továbbít, szélessége, magassága a képnek, ami exponálható, kivetíthető, és nem eladhatatlanul drága. Ezek az ősfilm kompromisszumai. A mostani multimédia-kompromisszumokat tömörítési technikáknak, szabványoknak, például JPEG-nek, MPEG-nek hívják. Rend és ritmus: száz éve nyújtják ezt a mozinak olyan apróságok, mint a perforáció, az apró lyukak a filmszalag szélein (sőt, volt úgy is, hogy a közepén), vagy egy másik okos kis mütyürke, a máltai kereszt, amelyik éppen azért pörög a kezdetek óta a lencse előtt, hogy rendet tartson, hogy a becsapott szem megfelelő ideig lásson képet, és utána a villanásnyi sötétet. Igaz, órajel nélkül kezdetek óta nincsen számítógép – ez rend- és ritmustartás dolgában legfeljebb a kurblis kamera fogaskerekeinek (sokkal régebbi találmány) felel meg, és nem a celluloidba ütött lyukaknak, melyekbe a fogak illeszkednek. De hát a rendet magasabb értelemben is tartani kell: kép-, hang-, szövegfolyamok áramlanak gépen belül és gépek között, és odafenn a világhálón: ehhez máltai keresztként volt szükség a hipertext ideájának megálmodására, szabványos perforációként, egységes filmdobozként volt szükség az adatforgalom protokolljainak kimunkálására és elfogadtatására. OSI, ТСР/IР, FTP, НTTР: az új média élvezőinek éppen annyit kell róluk tudni, mint a vibráló máltai keresztről. Semmit.
Negyedik tudománytalan párhuzam: hivatalos kezdet-számítások
A mozgókép-technika első és egyetlen feltalálóját nem tudjuk megnevezni: bizonyos érdekelt nemzetek elvitatják egymástól a dicsőséget. A franciák érve mindenesetre erős érv: Edison egy gépet talált fel, Lumière viszont vászonra vetítette közönségének a képet, ahogy vetítenek ma is. Ez azért volna a mozi kezdete, mert ezen az úton nem a technika, hanem a médium fejlődik tovább, és ez a fejlődés a televízióig és azon túl is folyamatos. Az elv – a „protokoll” mögötti elv – ma sem változott. Valahol mozgókép születik, melynek tömegekhez kell eljutnia: kölcsönzők avagy filmtőzsdék által, kis- és nagymozik laza vagy szoros hálózatán keresztül, vetítve és kábelen közvetítve, motorbiciklin szállítva és műholdról képernyőre lőve, a Lumière-féle első kép és közönség találkozó után szabadon... Amikor Lumière a „mozizó-helyzetet” felfedezte, Edison még a pénzbedobós kukucskálóban látta a jövőt. Edison túl sokáig maradt CD-ROM párti, Lumière rögtön az Internetben gondolkodott. Mi több, mindjárt fel is fedezte rajta a World Wide Web lehetőségét, hozzá mondjuk az első grafikus böngészőt, Mosaicot, Netscape-et, Explorert. Masina helyett rögtön médiára talált.
Innentől persze ő sem tud sokat a jövőről. Vegyész volt, feltaláló, legfeljebb üzletember.
Ötödik tudománytalan párhuzam: ugyanezekről, másképpen
Az ős-mozgókép történelme elmesélhető szabadalmi huzakodások történeteként is. A mütyürkékre és leleményekre annak idején magától értetődően lehetett vállalatot alapítani. Két lelemény jogtulajdonosa szükségképpen harcolt, azután megegyezett, és kiszorítani igyekezett egy harmadikat. A perforáció találmányának birtokosát ugyanúgy be kellett venni az első nagyszabású amerikai mozgóképgyártó cég gründolásba, mint a máltai kereszt megálmodóját. A tekercselhető nyersanyag feltalálója pedig többé soha semmiből nem maradhatott ki.
George Eastman ugyanúgy érdekelt volt az első filmprodukciókban, ahogy a szilícium-lapka szeletelők tőkéje is oda-vissza áramlik a hálózati szoftver gyártókig, és vissza.
A filmtörténészek ritkán festik le illően sötét színekkel azokat a századfordulós esztendőket, amikor a még szinte meg sem született mozi akár meg is halhatott volna. Áldozatok százait követelő mozi-, vagy inkább vetítőhely-tüzek pusztítottak szerte Európában, és még fel sem villantotta a mozgókép mindazt a jót és rosszat, amit tud, máris egyesítették erejüket és tekintélyüket ellene a tűz- és erkölcsvédő hatóságok, kultúra és politika. És mintha mindez még nem lett volna elég baj, a viszonylag kevesek, akik tényleg látták a csodát, máris unni kezdték. Nem voltak kíváncsiak érkező vonatok és reggeliző kisbabák újabb változataira.
Így volt ez mindaddig (nem sokáig), amíg az igazi film – egyelőre rövidke, de sokféleségében mégis varázslatos játékfilm – meg nem született.
Hitelt érdemlő híradások szólnak róla, miféle elkámpicsorodott kifejezéssel kel fel a képernyő elől a beavatatlan újonc, aki betévedt a cyber-kávéházba, és életében először, óráját sűrűn nézve barangolni próbált. Egyáltalán nem nyűgözte le a csoda, amiről pedig annyit beszélnek. Sok angol szó, hosszú várakozás, hibák és rosszindulatú véletlenek, a monitor sarkában nyomorúságos, gyufaskatulya nagyságú rángatózó mozgóképecske, amire büszke, aki érti, unja, aki nem érti. Ennyi az egész. A rászedett kuncsaft, mint a száz évvel korábbi mozi-balek, követeli vissza a pénzét, az óránként öt-hétszáz, vagy ezer forintját, és szidja az internetet multimédiástul, amiről mellesleg az újság is megírta, hogy egyszerre képes pornográf és tűzveszélyes lenni.
Akár az, akár nem, jól ki lehet bírni nélküle, ahogy a villódzó vonat mozgóképe nélkül is: aki először felugrott a helyéről a nagy fekete mozdonyt látva, másodszor már maga is röstelli... Akkor ez volna az új média robbanása előtti, csöndnek éppen nem nevezhető, de a szórakozni vágyó igazi (milliárdokban és nem milliókban) mérhető tömeget tekintve, igenis ernyedt és tévelygő állapot...?
Hatodik tudománytalan párhuzam: gigászok, tévúton
Nem száz, de kilencven éve, még jóval Hollywood születése előtt, az amerikai filmipart a Patent Company, a mindenható Tröszt uralta. A ketyere-mütyürke, és lelemény-tulajdonosok egyesültek, vagy inkább behódoltak Edisonnak, a fő-fő találmány-gazdának, és szabadalmaikból erődítményt építettek.
Amúgy sok minden érdekelte őket. Mindenekelőtt a pénz. A pénzen kívül az elsőség dicsősége. A dicsőségen túl a hatalom. Hatalom közvetlen fogyasztóik és vazallusaik, a mozisok felett, akik gépeiket használták, filmjeiket vetítették. Érdekelte még őket a technika: többen mérnökemberek voltak, mielőtt üzletemberekké lettek.
A korabeli amerikai utca emberének ha mozival kapcsolatos neveket kérdeztek volna tőle, a feltaláló Thomas Alva Edison után talán éppen az üzletember, Jeremiah Kennedy ugrott volna be másodszorra. A rendező, David Wark Griffith biztosan nem, a színésznő, Florence Lawrence, a „Biographgirl” ugyancsak nem, legalábbis nem az első esztendőkben.
Ma Patent Company helyett Microsoft van, és vannak mindazok, akiket bekebelez, akikkel kiegyezik, és akiknek megkegyelmez. Megannyi perforáció-tulajdonos, a komputer-világ valamely máltai keresztjét kiötlő patentgazda.
Amúgy sok minden érdekli őket. Érdekli valamennyiüket a pénz, érdekli őket az elsőség dicsősége, és érdekli őket a technika is, amennyiben mérnökemberből lett üzletemberek. A hatalom is érdekli őket vazallusaik felett. Vazallusaik pedig mi vagyunk: a régi helyzettel ellentétben egyszerre nézők és mozisok. Szabadalmaztatott eszközeiket úgy használjuk, mint a századeleji filmszínház-tulajdonosok a Tröszt vetítőgép-szabadalmat. Csak mi magunknak vetítünk. Vetítünk rajta most is, de előbb-utóbb majd vetíthetünk rajta valamit, és az lesz az igazi. Ha majd az átmeneti évek elmúlnak. „Content”: így nevezik ezt az inkább jövő- mint jelenbéli valamit mostanság. Ideiglenesen nevezik így, mert ha már igazán az lesz, ami, akkor nyilván igazi neve, nevei is kerülnek majd, ahogy került a század eleji nickelodeonban a slapsticknek, a melodrámának, a kultúrfilmnek. Mindenesetre ki kell várni, amíg a gépészek kellőképpen megágyaznak neki, hogy azután a „content” szép korszaka elérkezhessen.
Egyelőre viszont az újabb és újabb mérnöki diadalnak, az egyre tökéletesedő kereteknek és felületeknek kell örülnünk. Mert hogy a Tröszt, a Patent Company, ha kínál is mást, ezekre büszke leginkább. A DOS-ra, amire valami más épül, Windows-ra, ami valami mást keres meg.
Pedig valaki valahol talán már magán a Valamin dolgozik.
Ne tévesszen meg minket, hogy a Világháló már ma is teli van csillogó Web-Site-okkal, érdekes honlapokkal. Hogy játszani, on-line konferenciázni, vásárolni, vitatkozni, cyber-gyereket nevelni éppenséggel lehet rajta. Hogy komputer-játékokat már ma is interaktív moziként reklámoznak, és hogy jön a web-tévé. Csupa megunható csoda: csupa vonat érkezése, kisbaba reggelije. Nagy ritkán egy-egy megöntözött öntöző.
Ma az utca emberének az új médiáról Bill Gates jut az eszébe. A jövő Charlie Chaplinje pedig már valószínűleg pályakezdő kortársunk.
Eltelt száz év. Ki emlékszik ma Jeremiah Kennedyre?
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1114 átlag: 5.49 |
 |
|
