Kádár-kori szerelmekBebel nőjeSchubert Gusztáv
Első a szerelem. Csak utána jöhet a politika. A morál, a kötelesség. A hatvanas évek szinte minden magyar szerelmesfilmje az ellenkezőjét mondta.
August Bebel álma, a polgárasszonyt minden tekintetben meghaladó „szocialista nő” hiába kísértette meg a Kádár-kori filmeseket, asztrállénye a reményteli magyar viszonyok közepette (az egy főre jutó dzsídípíben már 1980-ban megelőzzük majd a fejlett nyugatot, ígérte egy hatvanas évek eleji KB-dokumentum) sem tudott testet ölteni. A Fapados szerelem, a Gyalog a mennyországba, a Lopott boldogság hősnőivel nem a múló idő bánt el; nem divatjamúlt lányok, asszonyok, már filmrevitelük pillanatában is hiteltelen fantomalakok voltak. Stendhal Sanseverina grófnője, Vaninája nem öregedett. Mérimée Carmenje sem. Balzac femme trentaine-je is örökké harmincéves maradt. Mert mindegyik megélhető szerep. (Ha nem is olyan könnyen, amennyi magas cével küszködő carmencitával találkozhatunk pesti vagy manhattani házibulikban.) A Kádár-kori nő, hiába adta bele testét, lelkét, szenvedélyét, szemrebbenését Törőcsik Mari, Bara Margit, Krencsey Mariann vagy Ruttkai Éva, sohasem bírt életre kelni. Még a sztálinista korszak traktoristalányai és élmunkásnői is hitelesebbek. A sztahanovka, a női emancipáció sztálini variánsa, rémisztő szörnyszülött, hamvas lányka- vagy menyecsketestbe költözött rideg férfi lélek, de azért értjük. Ha érzékeinket hús és lélek észveszejtő tánca helyett az eszterga vagy a borona forgása babonázta, akár még bele is lehetett szerelmesedni az élmunka hősnőibe. A Kádár-kori nőbe – filmalakokról beszélünk, nem anyánkról, nővérünkről, a szomszéd kisasszonyról – soha. Megfoghatatlan ködkép.
De mi más is lehetett volna, amikor a hatvanas évek sem létezett. Megállt az idő? El se indult. 1957 és ’89 között a történelmen, az időn kívül éltünk, most látni csak igazán, hogyan hámoztuk, fáradságos munkával, a semmit. Azt, hogy politikai időszámítás nem volt, nem lehetett, leszámítva persze ortodoxok és reformerek forgandó szerencséjű birkózását, eddig is tudtam.
Kádár tragikus szerepzavara, ahogy odaképzelte magát Rákosi után és Nagy Imre elé a semmibe, egy egész országot tett zárójelbe. Abba a bizonyos legkellemesebb cellába. Újra egy jó zsarnok tenyeréből csemegézve tanultuk meg, mi a prosperitás.
A közhiedelem ma is úgy tartja, a kádári kiegyezés lényege, hogy a politikai önmegtartóztatásért a magánéleti szabadságot kaptuk cserébe. A hatvanas évek szerelmesfilmjeit újranézve megborzongat a sejtelem, a kulisszagyárak világában a magánélet édessége legalább akkora hazugság volt, mint az össznépi termelési színjáték.
Valóban boldogok voltak a kádári békeidők? Látszatra igen, Rákosi hét szűk esztendejéhez képest lassú gyarapodás következett, megszűnt a csengőfrász, a polgár magára zárhatta lakása ajtaját, keresni kellett a bajt, és okos ember nem kereste. De a boldogságot sem. A Kádár-korszak magánélete kisajátított, politikával átitatott magánélet volt. Igaz, a politika rafináltabban szólt bele a mindennapokba, mint Rákosi idején, de beleszólt. És ez a halk, de folyton sustorgó tervutasítás mindent áthatott. Hol puha zsarnokság van, ott puhaság van mindenben. A szerelemben is. A kádárizmus nem ismerte a szerelmet. Érthetően, a szerelem híján van annak „józan észnek”, annak az okos beilleszkedésnek, amire a rendszer az utolsó pillanatáig apellált. „Ne menjünk fejjel a falnak!” – a kádárizmus jelmondata lehetett volna. Hogyan lehetett ebből szerelmesfilmeket kikeverni? Sehogy. 1957–69-ig nyolcvannégy kortársi szerelmesfilm készült, de alig van köztük olyan, amelyik szembeszállna ezzel a gondolattal. A hatvanas évek szerelmesfilmjében a szerelem egyetlen célja, hogy gyors ütemben a családi boldogság révébe vezessen. A házasság pedig éppolyan szent és sérthetetlen, mint a kádári kiegyezés. Harminc film választja témájául a házasságtörést, de jószerivel csak egy (az amúgy jellegtelen mondatokból és képekből egyberótt Kertes házak utcája) meri nélkülözni a hűtlenség moralista elemzését, elegendő okként kezelve a házastársak közti szerelmi vonzerő, a kémiai affinitás hiányát. Aki a család szentsége ellen vét, ezekben a filmekben keservesen meglakol. Kivéve, ha a szerető haladóbb gondolkodású a maradi házastársnál (Amíg holnap lesz). Megkésett zsdanovi ötlet, hihetnénk, de paradox módon épp a keleti blokkban páratlanul erős magyar reformlendület hosszabbítja meg politika és magánélet édes együttélését. A reformer szemében ugyanúgy a közösségért cselekvő, „ideológiailag fejlett” nő az ideális partner, akár az ötvenes években. Alighogy kiment a divatból a férfias nő, aki sutba dob családot, szerelmet, erotikát, csakhogy helyt álljon a politikában vagy a „munka frontján”, máris ott találjuk újra, persze ruhát és frazeológiát cserélve a reformértelmiségi oldalán. „Lám milyen okosak, talpraesettek! – gondolja a Falak főhőse a vehemensen vitatkozó reformerek láttán – Az asszonyaik sem ülnek félre megbeszélni a háztartás gondjait.” Hogy miről beszélnek a reformer férfiak és asszonyaik, abba persze jobb nem belehallgatni. Ma már annak halljuk, ami egyedül lehetett, halálosan komolyan vett zagyvaságnak. Ha Kádár igazi reformot csinál, hamarosan ott találja magát egy új forradalom élén, második Nagy Imreként. Nem tehette, már csak azért sem, mert abban a pillanatban felelősségre kellett volna vonnia önmagát. El kellett hinnie, s vele együtt az egész országnak, hogy a szocializmusnak lehet második, javított kiadása. Valódi reformok helyett maradt a reformhalandzsa. Ólomlábakon rohantunk harminckét éven át a forradalomba. Valódi szabadság, valódi magánpuvoár híján a szerelemben is csak a halandzsa járta.
A Kádár-kori filmes ahelyett, hogy a mindennapi gyönyörök és élethazugságok éles szemű krónikása lett volna, azon buzgólkodott, hogy megteremtse az új nőideált. Ehhez azonban új eszmények kellettek volna. De az ég, a nők mennybéli szocialista városa üres volt. Hol vannak a korabeli magyar filmből a saraginák, a cabiriák, a kisvárosi princsipesszák, a macskanők, a pókasszonyok, a fekete özvegyek, a tristanák, a loliták. Hol vannak Fellini, Antonioni, Truffaut, Godard, Buñuel, vagy épp Menzel és Forman női? Ott voltak a hatvanas évek Magyarországában, vagy nem voltak ott? Ha nem, miért nem kereste őket senki? Ha igen, miért tartotta érdekesebbnek náluk szinte minden filmes azt a dolgos, derék, aszexuális tanárnőtípust (jogász, mérnöknő éppúgy lehetett), amelyet a Fapados szerelemtől az Álmodozások koráig filmek sora reklámozott? A hebrencs bakfist, a másik közkedvelt nőtípust Kölyöktől Habgabig („Hablelkű Gabrielláig”), éppoly kevéssé lehetett erotikus lénynek tekinteni. Különben őket is rendre elérte a végzet, a film végére megkomolyodtak, mint a Gyalog a mennyországba szédült színésznőcskéje vagy a Két emelet boldogság tanulatlan, „táncőrült” fiatalasszonya (mindkettőt a „kölyök” Törőcsik játszotta). A Kádár-kori szerelmesfilm hősnője akár egy Corneille-tragika, rendre a kötelességet választja a szerelem helyett, a bohémvilág helyett a Faluszínházzal rója a vidéket, bulizás helyett beiratkozik az esti iskolára. Meg is lesz mindnek a jutalma, a megtért tévelygőket újra kegyébe fogadja a dramaturgia, hogyan is hihettük egy percre is, hogy a szocializmusban társadalmi és egyéni boldogság tartósan különválhat, a feleségüktől elidegenedett becsületes férjek újból beleszerelmesednek immár haladó szellemben eltanárnősödött hitvesükbe.
A tiszta szellemalak mellett, mint az ötvenes évek termelési drámáiban él-munkás háta mögött a szabotőr, rendre ott botladozik a bukott nő is, hátha valaki mégsem érti az üzenetet, az Esős vasárnap titokban fotomodellkedő és lumpoló gimnazistája (Tordai Teri), a Fapados szerelem rossz társaságba keveredő diáklánya. A szocializmusban mindig ugrás készen lapul az ördög: aki „presszózik”, előbb-utóbb lop is. Aki hagyja, hogy bikiniben fényképezzék, cinikus fotósok cemendéje lesz. Attól a nőtől pedig, aki motorra ül, minden kitelik. „Te cigarettázol? Egészen elzüllesz.” – mondja a ifjú főhős egy egyetemista lánynak a Zöldárban, igaz az a történet bő évtizeddel korábban játszódik, egy huszonéves nő a hatvanas években már büntetlenül rágyújthatott. Fújják is a füstöt a hősök korra, nemre, morális osztályzatra való tekintet nélkül. A szexualitás emancipációjára még várni kell: „a vágyak azonnali kiélése gyakran akadálya a tartalmasabb, értékesebb kapcsolatok kialakulásának” – figyelmeztet a kritikus az Esős vasárnap kapcsán. Gyakran? Nem kevés ez? Az aggodalom bizony jogos, a filmbeli politechnika tanár előbb csak motorozni viszi az „osztály eszét”, aztán kirándulni, míg végül már a blúzát és a melltartóját tépdesi. (Változnak az idők: ma, amikorra alig maradt pozitúra, melyet magyar filmes vagy gimnazista lányka félne megmutatni, már a motorozásért, vagy a tanítványok fagylaltozóba csábításáért is kitiltaná az iskolából egy politikailag korrektebb tantestület a tanár urat). Amúgy a jelenet a korabeli öncenzúrához képest (nyilván pedagógiai okokból) szinte pornografikus. „Egymásra borulnak, most már végérvényesen. A kép elsötétedik... A kép kivilágosodik.” – olvassuk egy filmnovellában. A hatvanas évek magyar filmje leginkább csak ezt a három pontot bírta az erotikáról mondani. Férfi és nő vonzódását érzéki módon ábrázolni, úgy hogy a megkívánás ne tűnjék jampec vagy dúvadtempónak, először és hosszú ideig egyedül Herskónak sikerült a Párbeszédben. Habár lehet, hogy a jelenetet Sinkovits Imre és Semjén Anita szikrázóan össze nem illő párosa élteti, ahogy az unalmas tankönyvéből bánatos kutyaképpel kibámuló glottgatyás férfiember megkörnyékezi szép és engedékeny feleségét, az kezdők előtt is megsejtet valamit Erosz talányos hatalmából. Egyenértékű erotikus szcénát hiába is keresnénk, néhány magábafeledkezett fürdőző, néhány elsejlő napnemlátta mell legfeljebb a kamaszkíváncsiságot kavarhatta fel. A Kádár-rendszer egyik legelső szerelmes vígjátéka Don Juan legutolsó kalandját idézte föl: előremutató film volt, baljóslatértékű, az ezúttal dél-amerikai üzletemberként inkarnálódó libertinuson a szocialista Magyarországra keveredve telt be a sevillai kormányzó négyszázéves átka: addig élhet, amíg olyan nővel nem találkozik, aki nem akarja őt. A rendszer nemcsak szellemi, de erotikus fölényét is bizonyította: „Nem fincsiskedünk!” Viccelődés és örömmámor helyett sírni kellett volna, Kierkegaard is ott feküdt a 301-es parcellában. De hagyjuk a bűnös testet. Keressük a „tiszta szerelmet”! Azt sem fogjuk megtalálni a hatvanas évek mozijában, hiába forgott minden harmadik magyar film a szerelem körül. Az esetek döntő többségében a szerelem gyorstalpaló volt az erkölcsi megigazulás felé vezető úton. Máskor még az sem, csak elnagyolt jellemek közt zsizsergő zűrzavar. A Nyáron egyszerű vagy a Lopott boldogság úgy működnek, mint a rossz fantasztikus filmek, vészlámpák villogása helyettesíti a valódi izgalmakat. Még az olyan gondosan megmunkált szerelmesfilmek, mint a Párbeszéd vagy a Sodrásban is bővelkednek odavetett, értelmezhetetlen részletekben, ami miatt kirakósjátékuk egyáltalán nem rakható össze. Meg nem foghatom, ha Semjén és Sinkovits között akkora erejű a magnetizmus, miért hogy a nő fűvel-fával összefekszik, nem a Szerelem hősnőjének magától értetődő, minden hősies allűrt nélkülöző hűsége illene inkább hozzá? A Sodrásban zseniális első harmadát elmaszatolt kétharmad követi. Egy kamaszkorból alig kinőtt társaság tagjait egyikük halálos balesete ráébreszti, rosszul ismerték egymást. Hirtelen szétporlik egy pillér, a barátságok, szerelmek csúcsíves boltozata összeomlik, most kellenének a jellemek, hogy érezhessük a veszteséget, egy-két szép mondatot, elnagyolt gyorsportrét kapunk hiteles személyiségek helyett. A szerelem háromilliárdszor hárommilliárd négyzetkilométeres kontinens, mindig maradnak majd fehér foltjai. De ha egy író, rendező odahajol két szerelmeshez, nem beszélhet mellé, a szerelmi dramaturgiának legalább olyan szigorú szabályai vannak, mint a sakknak. Eric Rohmernek van egy korai remeke, a Monceau parki péklány húsz perc talán: nincs benne politika, nincs benne morálfilozófia, csak színtiszta szerelmi geometria, egyetlen rövid szerelmi sakkfeladvány. Egy félszeg párizsi fiatalember szem elől veszt az utcán egy szép egyetemista lányt, akit már számtalanszor megcsodált. Telnek a napok, hiába keresi. Unalmában ártatlan passzióba kezd, mindennap betér a Lebuteux utcai pékségbe túróstáskát venni. Nap nap után ismétlődik a rituálé, mígnem lassan erotikus feszültségtől zizeg még a selyempapír is, amibe a fitos kisasszony a hájastésztát csomagolja. A cinikus úrfi épp az erejét próbálgatja, moziba csábítja a lányt, amikor felbukkan a régóta keresett egyetemista lány. Kificamította a bokáját, de a szemközti lakásból mindent látott. És tetszett neki. Túróstáska és szerelem. Ámor kifürkészhetetlen. Miért mesélem el ezt a bölcs kis semmiséget? Mert az ilyesfajta mélyértelmű léhaság az az életfontosságú nyomelem, ami a hatvanas évek magyar filmjéből kétségbeejtően hiányzott. Truffaut donjuánja („a férfi, aki szerette a nőket”) mondja, „a világegyetemet karcsú női lábak tartják”. Az ólmos magyar eget biztosan nem azok egyensúlyozták. A hatvanas évek magyar filmjében a szerelem mindig súlyos közéleti terheket cipel. Még azok sem bíznak a törékeny bokák, a szerelem pillangószárnyainak erejében, akik legalább tudnak róla. Az Oldás és kötésben egy korabeli házibuli valamely csendesebb zugából egyszercsak elővillan egy macskaaszony tekintete (Domján Edit), ha soha többé nem látjuk, már az is bőven elég lenne, valóságos szerelmi „ellenforradalom” a puszta léte. Magyar filmben ennyi nem elég. A holocaust terhét is magára kell vennie. Szabó István, aki a Te villanásnyi lányportréjával franciás szellemet hozott a magyar rövidfilmezésbe, az Álmodozások korában is ezt folytatja, fiataljai majdnem úgy kószálnak a pesti utcákon, mintha Párizsban lennének. Majdnem, mert a magyar Madelaine – havat szopogatnak a Duna-parton – az emlékezetet a Don-kanyarba és Auschwitzba röpíti vissza. Az Álmodozások korának szerkezete nem bírja el azt a soktonnányi történelmet, amit az Apa és a Szerelmesfilm (vagy, hogy más korabeli példát is hozzunk, a Szerelmem, Hiroshima vagy a Párbeszéd) kidolgozottabb jellemrajza (és humora!) révén könnyen megtart.
A szerelmes kószálóra ilyenformán mégiscsak várni kellett.
A Bohóc a falon a nagy áttörés, máig friss kamasz-naplójában a szerelem végre megszabadul a morál, a politika és a történelem zsarnoksága alól. Ebből a valóban tizenéves perspektívából, pánerotikus szabadságmámorból nézve látszik csak igazán, mennyire komorak, mennyire humortalanok, mennyire férfifilmek a hatvanas évek honi szerelmesfilmjei. Mégiscsak furcsa, hogy az évtized közepéig a Butaságom története az egyetlen olyan film, amelynek abszolút főszereplője nő (az Édes Anna, a Pacsirta, az Iszony borzongatóan mély lélekrajza készen kapott örökség, nem a hatvanas évek érdeme). A szerelmesfilmben a nő szinte mindig mellékszereplő. Minél nőiesebb, annál jelentéktelenebb. Ebben még az első magyar rendezőnő, Mészáros Márta filmjei sem hoznak változást. Hősnői – az Eltávozott nap nevelőotthonban nevelkedett szövőnőjétől a Napló-trilógia filmrendezőnőjéig – rendre férfias léthelyzetbe kényszerült, és ennek megfelelően férfimód viselkedő nők. A mélyen sebzett, önbizalom és bizalom híján magányba avasodott, de legalábbis elkapkodott, hideg kéjekbe, élettárs-marakodásba szorított pengeszájú pária-nő (Bacsó Fejlövésében ugyanezt játssza Kovács Kati) már az összeomlott reformillúziók alá temetett hetvenes évek hírnöke. Rossz hír hozója: a jövő szerelme se lesz könnyebb. (Ide kell lábjegyzetelni azt is, a korabeli magyar filmek legszebb, legforróbb egymásratalálása két férfi között zajlik. Ne gondoljon senki homoerotikus vonzalomra, a Megszállottak mámoros-keserves férfi-barátságáról beszélünk. Sehol másutt nem érezni azt, ami nélkül pedig nincs szerelmi történet, hogy ez a két ember egymásnak rendeltetett.)
Nemcsak a szocialista puritanizmus és a politikai tehertétel cenzúrázta ki a hatvanas évek filmjeiből a nőies nőket. A paraszti hagyomány is belejátszik ebbe a prüdériába: a parasztasszony nem szerelemre, hanem igavonásra termett. Ha mégis szép, ha erotikus, az sem a szerelem, hanem a gyarapodás malmára hajtja a vizet. („Föld a földdel házasodik!” – a Körhinta szerelmi drámája épp e szerelemszikkasztó ellentmondástól lett hiteles.) Ezt a keserűséggel elmérgezett parasztasszonyi sorsot múltidéző remekművek sora (Ház a sziklák alatt, Tízezer nap, Csend és kiáltás, Iszony) mutatta meg. A faluról jött leány a nőiség útravalója nélkül érkezett a „bűnös városba”. De nem csak a nők életét siklatta ki az örömre gyanakvó paraszti élet, a magyar film tele van falusi surbankókkal, akik nem tudnak a nőkkel bánni, félszegek és erőszakosak. A szerelem civilizációs vívmány, keserves nagy tudomány. Ha az a nyolcvanvalahány szerelmesfilm tényleg az lett volna, aminek hitte magát, ma mi lennénk a keletfranciák. Nem így történt, a magyar film ugyan meg nem tanított senkit a szerelemre. Nemzeti sorscsapás ez is, máig nyögjük, ne feledjük odaírni a többihez.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1050 átlag: 5.49 |
 |
|
