Beszélgetés Jelenits István teológussalKereszt-kérdésMihancsik Zsófia
A budapesti Francia Intézet dokumentum-hetén mutatták be Gérard Mordillat és Jérôme Prieur filmjét, a Corpus Christit. A francia-német kulturális televízió, az Arte tizenkét részes sorozatában teológusok, régészek, történészek elemzik az evangéliumi szövegeket.
– A vetítést követő vitán Ön nemcsak tartalmában minősítette értékesnek a Corpus Christi Keresztrefeszítés című fejezetét, hanem filmes módszereiről is tetszéssel beszélt.
– Igen, meglepett a film, mert a mi televíziós vagy filmes gyakorlatunk szenzációkereső képi megoldásokhoz szoktatott bennünket. A Corpus Chrisi pedig igen „takarékos” film, ezért is örültem neki: meggyőződésem, hogy az emberi arc roppant érdekes látvány. Mikor először megnéztem a filmet, egyedül, nagy örömömre szolgált, hogy olyan tudósoknak az arcát nézhetem, akiknek a könyveit olvastam: a könyvek mögül most váratlanul előbukkantak az arcok. Ugyanakkor féltem is, vajon mit szól egy ilyen filmhez az a közönség, amelyik nem olvasta ezeket a vallástörténeti munkákat. De úgy éreztem, hogy a kívülállókat is megragadta a film. Ez talán a takarékos módszert is ¡gazolja: a gondolat maga is lenyűgözheti az embereket.
– Magyarországon ezt a fajta dokumentumfilmezést „beszélő fejek” módszernek hívják, és mélyen lenézik. Azt mondják, hogy ezért nem érdemes filmet csinálni, hisz a film óhatatlanul kép is: csupáncsak gondolatok közlésére ott van a könyv, a rádió.
– Ez talán valamiféle gyerekbetegség lehet nálunk: nem hisszük el, hogy a közönség gondolkodik. És nem is szokhat így rá a gondolkodásra – vagy aki gondolkodni akar, az nem a televíziót nézi. Azt hiszem, hogy az embereket a látvánnyal lenyűgözni olcsóbb, mint gondolkodásra késztetni. A regényeinkkel kapcsolatban írta Babits, hogy napkeleti fantáziánk van, minduntalan mesét, izgalmat keresünk a regényben, holott az gondolkodó műfaj. Talán a közönség is így van a televízióval. Vagy csak a televíziósok vannak így vele. Ebben a filmben az egyetlen múzeumi darabnak – egy keresztre feszített ember szöggel átfúrt bokacsontjának, amelyet 1968-ban leltek – attól lett óriási ereje, hogy az arcok képei közül emelkedett ki. Mint egy véres lelet, amelyet körül lehetett járni, meg lehetett mutatni, hogy itt vannak a rögöcskék rajta, hogy így meg úgy volt fölszögezve. Ha huszonöt ilyen tárgyat mutattak volna, csak huszonötödrészt ért volna mindegyik. A kontrasztok nagyon fontosak. A másik látnivalót a könyvek jelentették, az írott sorok. Ennek is nagyon örültem. Nem voltam soha abban a helyzetben, hogy ilyesféle relikviák kedvéért utazzam, de természetesen sokat olvastam a Biblia első kéziratos emlékeiről, látni is láttam őket fényképeken. De itt lapozgatták őket, kiemeltek belőlük sorokat, szavakat, maga az anyag is szinte megelevenedett. Ez ünnepi jelleget adott a velük való találkozásnak. Azt tapasztaltam, hogy azokat az embereket is elvarázsolta a film, akik ott töltötték ezt az órát.
– Ami a dolog tartalmi részét illeti: nem egészen volt világos számomra, hogy miért maradt fönt olyan kevés emlék a keresztre feszítés módjáról, hogy most hozzáértő, tudós emberek is sokszor egymásnak ellentmondva csak találgatnak róla.
– A keresztre feszítés általában tömegbüntetés volt, és a kivégzetteket nem túl nagy gonddal temették el. A tömegsírok nem maradtak meg. Egyébként is nagyon érdekes, hogy a római jogot ismerjük, hiszen jogi kódexek, gyűjtemények maradtak ránk. De nem maradt ránk semmiféle pernek az anyaga. Vagyis a perekkel valószínűleg nem járt együtt az írásbeliség. Jézus perét is sokan vitatják, nem világos az sem, ki ítélte halálra, ki engedélyezte a kivégzést...
– Ez volt a másik kérdéskör, amelyet a film tárgyalt.
– Igen. Külön gond az, hogy bár a római birodalom területén vagyunk, de egy olyan nép körében, amelyik a birodalmon belül bizonyos fokú autonómiát élvezett. Az autonómiája nem terjedt odáig, hogy halálos ítéleteket is hozzon, mégis a kétféle jog egymásba játszásáról lehetett itt szó. Arról azonban, hogy ez hogyan működött, semmiféle tárgyi emlékünk nincs. De még ha lettek volna is periratok, a korai keresztényekben nem volt antikvárius hajlam: a keresztény ember, akkoriban különösen, annak a tudatában élt, hogy az ő hite, azaz a mi hitünk szerint a kenyér, amelyre a pap Krisztus szavait rámondja – „Ez az én testem” –, Krisztus testévé válik. Ehhez képest egy perirat, még ha valóban kapcsolatban is volt Jézussal, nem nagyon érdekelte őket. Hiszen ott volt velük Krisztus. Büszkék is voltak rá, hogy a hitük és a vallásosságuk nem régi tárgyak őrzéséhez kapcsolódik. Ez csak később került felszínre a kereszténységen belül.
– És a zsidóknál miért nem maradtak nyomok?
– Például a kumráni iratok is – ezek egy Krisztussal egykorú közösségnek az iratai – bibliamagyarázatok, elmélkedő iratok. Kortörténetet a zsidók is csak áttételesen írtak: azt mondják például, hogy ez és ez a prófécia teljesedett be rajtuk. De hogy valójában és konkrétan mi is történt velük, azt ők sem írják le. Ebben az értelemben náluk sincs történetírás. Josephus Flavius is a római közönség számára igyekezett a zsidók történetét hozzáférhetővé tenni, hidat verni a rómaiak és a zsidók közé; maga is zsidó ember volt, a farizeusok csoportjához tartozott. Ma már természetesen a kereszténység is azzal az igénnyel jelentkezik, hogy a történelemre építsen. Megtalálják egy keresztrefeszített ember bokacsontját, és most már látjuk, hogy azok, akik későbbi korokban a keresztre feszítést képileg ábrázolták a szövegek alapján, máshogy képzelték el a dolgot, mint ahogy az valójában történhetett. Máshogy szúrták át a képeken a keresztre feszített kezét, mint ahogyan az eredetileg volt. Hiszen ha a tenyerénél fogva szögezik a keresztfára, leszakad róla.
– Ezért szúrták át a kezet a két csuklócsont között. Egyébként a maga számára volt újdonság ebben a filmben?
– Nem, tartalmi újdonság nem volt. Az ott szereplő tények és vélemények számomra ismertek, bár erről a csontleletről nem tudtam. Egyébként a régészet eredményei fontosak számunkra, hiszen a teológia élő és más tudományokkal kölcsönhatásban állandóan megújuló tudomány. Még akkor is, ha a forrásai adottak, mert mi abban hiszünk, hogy a kereszténység újabb anyagot nem kap az Istentől. Isten, hogy úgy mondjam, elmondta a magáét, amikor egyszülött fiát emberként közénk küldte. Ezzel lezáródott a kinyilatkoztatás, új információkkal nem bővül a teológia. De az értelmezés továbbra is dolgunk: már csak annak a régi mondásnak a szellemében is, amelyik még a szentatyák korából való, és úgy szól, hogy „Olvasd a Szentírást, és az veled nő”. A Szentírás belső gazdagsága, Isten és ember kapcsolatának váratlan mélységei nyílnak meg akkor, amikor a magunk sajátos helyzetéből nézünk bele abba a hihetetlen tartalékba, amit a kinyilatkoztatás jelent.
– Ha jól tudom, mégis vannak olyan alaptételek, amelyeket az egyén Istennel való kapcsolatában nem értelmezhet másként, mint ahogy azt az Egyház értelmezi.
– Természetesen. Mi hiszünk abban, hogy az ember nem egyszerűen magánpárbeszédet folytat az Istennel. És Isten sem egy nagy szimultán partit játszik, amelyben mindenkinek a sakktábláján külön-külön tolja előre a figurákat: ő az emberiséget szólította meg. Van egy közösség, amelyre rábízta az üzenetét, s annak az élete őrzi az üzenetet. A Bibliát sem a polcról vesszük le, hanem az Egyház kezéből vesszük át. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenre előre van megoldás. Azonban az Egyház a megoldáskeresés technikáit is magában hordja: azt, ahogyan megközelíthetünk egy problémát. Az Evangéliumnak egyik szakasza azt mondja: „Ha a szemed megbotránkoztat, vájd ki azt. Mert jobb neked félszemmel az üdvösségre jutnod, mint kettővel a kárhozatra”. Ha ezt valaki naivan olvassa, használati utasítást láthat benne: voltak is olyanok, akik ha meg nem vakították is, de megférfiatlanították magukat, hogy a tisztaságukat megőrizhessék. Az egyház ettől elzárkózott, és azt mondta, hogy itt nem konkrét receptről van szó, amelynek az alkalmazásával jobbak lehetünk, hanem egy értékelési szabályról, egy szimbólumról: még ezt az áldozatot is érdemes lenne vállalnod, ha erre lenne szükség, mert az üdvösség megér ennyit. De tudjuk, hogy az Evangélium másutt azt mondja: „A szívünkben van a gonoszság fészke”. Nem a szemünkben, a lábunkban, a kezünkben, amelyet leszakíthatunk magunkról. A szívünket másként lehet és kell megközelíteni, jobbá tenni. Ugyanakkor azt is olvassuk az Evangéliumban, hogy a vakok odamentek Jézushoz, és kérték, hogy gyógyítsa meg őket. Jézus pedig meggyógyította őket, és nem azt mondta, hogy jobb nektek így, hiszen ha látnátok, oda néznétek, ahova nem kéne. Visszaadta a látásukat, ennek a kockázataival együtt.
– És mi van azzal a hívővel, aki nem iktatja maga és az Isten közé az egyházat és a vallás tételeit?
– Hát azt csak ő tudja, mi van vele.
– Azt mondta, Jézus nagy szabadságot adott az embereknek abban, hogy hogyan hisznek benne.
– Ez így van, de ez nem az önkény szabadsága, és nem jelenti azt sem, hogy ki-ki a maga módján. Biztos, hogy egy jó szándékú, a fény felé tájékozódó embert az Isten elfogad. Mi, katolikusok abban hiszünk, hogy ott kezdődne a baj, ha valaki azért nem akarna egy ilyen közösséget elfogadni, mert valamiképpen magára nézve kockázatosnak vagy megalázónak tartaná, ha másokhoz kellene igazodnia. Ha a gőgje vagy ilyen-olyan nagyon is emberi szempontok miatt akarna egy egészen személyes úton megmaradni.
– Tehát mert nem akarna a „nyájhoz” tartozni?
– Igen.
– Ha most eltekintünk a képzőművészet hihetetlenül gazdag Jézus-ábrázolás történetétől, a film műfajában is számos Jézus-értelmezés született. Ezek művészi, tehát szubjektív értelmezések. Véleménye szerint szabad-e korlátot állítani a művészek elé?
– Attól függ, mit értünk azon, hogy korlátot állítani. Mindannyian érezzük, hogy a filmmel egy újfajta térbe lépett át a művészi ábrázolás. A kereszténységben mindig a szónak volt nagyon nagy szerepe. A filmben a szó szerepe redukáltabb, és sokkal inkább az indulatainknak, az érzéki benyomásainknak szolgáltat ki bennünket. Ennek megvannak a kockázatai. Kérdés, hogy ha így közeledünk Jézushoz, csakugyan hozzá közeledünk-e. Gondoljunk akár csak egyetlen bibliai történetre, mondjuk a tékozló fiúéra. A bibliai ábrázolása szikár. Lélektanilag fontos pillanatokat megragad, elvezet bennünket egy belső drámának a kulcspontjaihoz – Arany innen tanulta a balladaírás művészetét –, és kész. A magyar népdal azt mondja: „Az, hol én elmegyek, még a fák is sírnak”. A Biblia nem mondja el, milyen volt a táj, az apai ház, amelybe a tékozló fiú hazatért. Az ölelését látjuk, a szeme villanását. Nem tudom, ábrázolhatjuk-e azt, amit a Biblia talán nemcsak technikai kötöttségei, hanem alázata folytán is elhallgat. Talán éppen annak érdekében is, hogy amit mond, egyetemes legyen. Sokszor gondolkodtam azon, hogy ha csakugyan hiszünk abban, hogy Isten az örökkévalóságban kiválasztotta azt a pillanatot, amikor a világba belépett, nem lehetett véletlen, hogy olyan időszakot választott, amikor még nem volt film, nem volt magnó: Jézus beszédéről nem maradt fenn magnetofon-felvétel. Várhatott volna még kétezer évet, hogy megszülessenek ezek a technikai eszközök, ha már évtízezredeket várt...
– Ki tudja, mi lett volna az európai kultúrával és civilizációval, ha megvárja. Lehet, hogy nem lenne magnónk...
– Az bizony lehet. Viszont Jézus egy olyan pillanatban jött, amikor az írott betű kultúrája már létezett, és az embereket emlékeik, tapasztalataik hallatlan tömörítésére nevelte rá. Ennek köszönhető, hogy Jézus alakjáról olyan emlékeink vannak, amelyeket egy fekete bőrű ember is olvashat, anélkül, hogy figyelnie kellene rá, hogy Jézus fehér volt. Csak az a lényeges, hogy ember volt. A részletek idegensége taszíthat bennünket, furcsa érdeklődést szülhet bennünk, amely nem a lényegre figyel, hanem esetlegességekre. A Biblia olvasásakor ez a veszély sokkal ritkábban fenyeget, épp azért, mert a Biblia szűkszavú és lényeglátó a beszámolóiban. Ha filmet csinálunk a történeteiből, a film szavai mások lesznek, másfajta érzékenységekre hatnak, ez pedig jár bizonyos kockázatokkal. Nem csoda tehát, ha azt mondják, hogy egy ilyen filmet ne vetítsenek a televízióban, mert sok keresztény ember megbotránkozna rajta, vagy elkeseredne, hogy azt, akit ő szentnek tart, most ilyen módon ábrázolják, ilyen módon teszik jelenvalóvá. Lehet, hogy aki otthonos a filmnyelvben, abban nem ilyen hatást váltana ki a dolog. A másik ember számára viszont lehet keserves, riasztó: ilyenkor a tisztesség szabályaira illik figyelni.
– Most már a Magyarországon is hányatott sorsot megért Scorsese-filmről beszél, a Krisztus utolsó megkísértéséről. Az érzéki megjelenítés lett volna az oka annak, hogy egyházak tiltakoztak a film televíziós – sőt, a bemutató idején a mozis – vetítése ellen? Nem az, hogy alapdogmákat sértett Scorsese a filmmel?
– Természetesen az érzéki megjelenítés volt az ok. Milyen dogmákat sértett volna a film?
– Például Jézus ebben a filmben nem tudja, hogy őt mire szánta az Isten. Másrészt a film erős hangsúlyt tett arra, hogy Jézus ember volt, mindenekelőtt ember.
– Ezt nálunk jobban nem lehet hangsúlyozni.
– Minthogy azonban nincs tisztában a saját küldetésével, ezért nem az istenfiúsága válik hangsúlyossá, hanem az emberi mivolta. Azt hittem, ezt kifogásolják az egyházak, nem az érzéki megjelenítést.
– Úgy gondolom, inkább az érzéki megjelenítés volt az ok.
– De mióta festészet létezik, és Krisztust ábrázol, sőt, maga a templomi festészet is, érzéki módon jeleníti meg Krisztust: szép arcú, szép testű szenvedő férfiként. Nők tömegei szerettek bele abba a férfiba, akit Jézusnak hívtak, és ott lógott a fejük fölött a templomban.
– Ne felejtsük persze el, hogy voltak a történelemben képrombolók is, tehát a Krisztus-ábrázolás sem volt magától értetődő kezdetben.
– Sőt, a reformált vallások ide tértek vissza.
– Savonarola is leszaggatta a képeket. Bár ő különösen azt nem szerette, ha a város utcanőit festették oda szentekként és angyalokként a képekre. Ezek a kockázatok természetesen azokon a helyeken is jelen vannak, amelyekhez valamiféle tisztelettel szoktunk közeledni. Mégis, ezek a képek templomban voltak, tehát olyan közegben, ahová nem egy albumban lapozgató ember attitűdjével lép be az ember, hanem odatérdel a képek elé, és imádkozik. A filmet moziban nézzük, ahol még a szomszédunk mozdulatait, lihegését is érezzük. Ilyen környezetben a legszentebbről sem egyszerű beszélni. Érthető, ha óvatosságra int valaki. Ugyanakkor persze a dolog másik oldala az, hogy ha az Isten emberré lett, kitette magát ennek a profanizációnak.
– Azt mondta, jó dolog – hiszen úgy növekszik a Szentírás –, ha mindenki magáévá teszi a Bibliát és benne Krisztus történetét. És ennek egyik útja lehet, hogy gondolkozik rajta. Scorsese érzékelhetővé teszi azt a hihetetlen kísértést, amit Jézus számára az élet jelenthetett. És ha ennek ellenére ő mégis a keresztfára kívánkozott vissza, akkor ez az ő isteni mivoltát mutatja. Ennek a filmnek tehát egyházi körökben is örülni kellett volna.
– Igen, lehet, hogy örülni is kell. Mégsem ok nélkül történt, ami történt. Más dolog az, ha Grünewald egy templomnak megfest egy vakmerő Krisztus-képet, és más, ha a televízióban millióknak vetítenek egy filmet. A film tolakodó, sokkal tolakodóbb, mint egy remekmű, amelyik meghúzódott egy templomban, ahova vagy elment valaki, vagy nem. Ma már a plakátok ellen sem lehet védekezni, tolakodóak. Az emberi együttélés színhelyeinek ősidők óta van egy éthosza. Ami nem álszent, hanem valóban szent éthosz. Ezeket sérti bizonyos plakátok látványa. Lehet, hogy a maguk helyén nem is lennének rosszak, de nem arra valók, hogy lépten-nyomon rákényszerüljünk a nézésükre. Scorsese filmje is lehet a meditáció eszköze, de hogy belevettessék a mindennapok forgatagába, és esetleg egy olyan ember kapja ezt a képet Jézusról, akihez talán még soha más ismeret el nem jutott róla, ez nem mindegy.
– Hát, ha ez az ember hívő, akkor van más kapcsolata is Jézussal. Ha nem hívő, és ezt a filmet látja először róla, biztosan eszébe jut, hogy mégiscsak lehetett valaki ez az ember.
– Igen, ez is lehet.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 834 átlag: 5.44 |
 |
|
