Dosztojevszkij-vázlatokMiskinek és SztavroginokDániel Ferenc
Dosztojevszkij világszínpadán azt halljuk: vezeklésre ítéltettünk. A mai mozgókép-univerzum ezt is befalja.
Érthető, hogy egy evangéliumi szerkesztőbizottság, amelynek szent célja a tanítványokat a mennyek birodalmának, a megváltásnak eljövetelére fölkészíteni, Jézus szájába adja a „holtak temessék el halottaik”-mondást, rejtjeles ukázt vagy ajánlást. Engem, parlagi dramaturg létemre, más késztetések vagy benső elvek ösztönöznek. Szakmai kötelmem a felejtés ellen dolgozni. Hosszú pályám során minden rendű-rangú, élő és holt mesterem azzal gyötört vagy gyönyörködtetett, hogy az „archív anyagban” rejlik valamiféle elevenség. Szárnyak csattogása. Levélzizegés. Homokcsikorgás. Mint mikor a toll serceg. A levelek suhognak. A hamu. A levelek. Mormolás. Sustorgás. Árnyképek. Keménykalapos figura az ostorával hadonászik többször átmásolt celluloidszalagon. Nyúlott, háttérzörejes hangszalag: Lenint szólongatja lázasan egy mai vadmagyarsághitű író. Parányi piros pók mászik muskátlilevélen egy képzelt, de Sztavrogin néven elhíresült alak képzelt álmának jegyzőkönyvi másolatában. Mint egy önkényesen társult látomás egy silány-hitvány bűntetthez, amely nemhogy elkövettével, de pusztán már kiagyalva is törvényszékért, cenzorért kiálthatna. Dosztojevszkij (a lejegyző) megoldási javaslata: öt évi néma vezeklés. Hiszen aki némán kivonja magát a forgalomból, azt elfelejthetik, de ő önmagát nem. S a processzus a hívságos, világi személyiségjegyektől majd, fokozatosan – az ember magváig egyszerűsít. A dramaturgiában munkaköri ártalomként definiáljuk az írói fogások iránti sóvár kíváncsiságunkat: „megeshet ennél a Dosztojevszkijnél, hogy irgalomból, szerepfelfogási engedékenységből marézába eressze Sztavrogint, az izzón veszedelmes, langyos Antikrisztust?”
*
Andrzej Wajdát annakidején a kritikusok megrótták amiatt, hogy az ő Ördögök filmváltozata kisszerűbb, áttetszőbb volt a nagy mintázatnál, hogy hiányzott belőle a regény démonológiája s ama látnoki metafizikai horizont, amely a végítélet közelgését sejteti. Wajdának, gondolom, nem volt szüksége „esztétikai” védelemre. Ő, az akkor lehetséges és szükséges dosztojevszkiji film érdekében, mondhatni, hidegfejjel szelektált. A lelkek őrjöngő körtánca helyett a politikai összeesküvés kibomlására összpontosított, a történelmi utód éles, tapasztalt pillantásával. Nyíltan vállalta, hogy ő a posztsztálini korszak „titkainak dokumentaristája”, a bolsevik program szerint kivitelezett végítélet szenvedő szemtanúja, s ekként mintegy működésében leste meg a sokfejű, sokkarú antikrisztust: áldozatok, felbujtók, gyilkosok, eszköz-lények szövevényét. Ez az eltolódás nem korrigálta Dosztojevszkij erkölcsi meggyőződését, melyszerint tetteink nem igazolhatók a történelmi determinizmus eszméjével; a felvevőgép éppen arra termett, hogy in statu nascendi lesse meg, érje tetten, ahogyan sejtetésekből, döntésekből, akarati mozzanatokból, cselekvésekből maga a szövevény szövődik – vallotta Wajda –, s szinte mellékes, hogy ezt a célra-irányuló alja-cselekményt összesküvés vagy bármi néven jelöljük. Perek? Összeesküvés? Felgöngyölítés? Leszámolás? – hiszen a terminológia is fertőzött. S nagy különbség, hogy egy korszakos író rémlátomásaiban fölrémlik a létező világrend bukásának esélye; vagy hogy maga a világrend bukott, pusztító. Itt a hatalom szinte mindent megragadott már és megmérgezett, a történelemcsinálás káprázatával az emberi individuum önmagát rombolja szét. A gonosz nem kevesek kiváltsága, nem az intézmények mindennapi, arctalan lapossága, hanem a részletekben rejtekező, transzformálódni kész alapnélküliség. Ezért Wajdánál nincsenek jelentős szcénák, csak helyszínné, tetthellyé züllő alkalmi színterek.
*
Ma, amikor sokak szemében a filmművészet szó is bosszantó, s a „jelenség” sírba kaparandó, szellemi prücsökherélésnek tetszhet arról tépelődni, hogy ezek a hajdani nagy orosz filmesek miféle teátrális dolgokat vittek vászonra. Halála előtt itt járt s videokameráknak eljátszott egy Félkegyelmű-sűrítményt Innokentyij Szmoktunovszkij. Kevés jelzéssel élt, olykor szinte csak vázolt, színészileg lábjegyzetelt, ám a kulcsfontosságú pillanatokban nem restellt teljes intenzitással alakítani. Mindazt, ami Miskinben és a nyavalyatörős herceg körül „kavaroghat”: szégyen, gyűlölet, szeretet, szerelem, jámborság, megalázkodás, féltés, gőg, kárhozat, egy majdnem komplett epilepsziás roham, ölés, gyász, riadalom a világ megválthatatlansága miatt... egyetlen, árva karosszékben ülve mintha felidézte volna a dosztojevszkiji világszínpad masinériáját, a túlhevült érzelmekben való tobzódást, amelynek iránya, végkifejlete az, hogy „vezeklésre ítéltettünk”. Tökéletesen idejétmúlt létszemlélet ez a mai mozgókép-univerzumban, ahol mennyiségileg a felrobbant, leölt, kibelezett, fekete lyukká zsugorított elemek sokasága mint fogyasztható halmaz áll szemben a potenciális örökléttel. Tarkovszkij világszínpadán is eltöprenghetünk. Az epileptikus író leszármazottjaként ugyancsak szellemi-lelki karanténba zárta hőseit: a bűnösöket vétkeikért, az ártatlanokat azért, hogy a világ terhét vállukra vegyék. Úgynevezett művészhőseit: festőket, költőket, konstruktőröket, gondolkodókat, filmeseket (önmagát) sápadt-komolyan ítélte meddőségre, hallgatásra, terméketlen fájdalomra – amíg meg nem alázkodtak, ítéletért nem folyamodtak. S a vesztegzárat kiterjesztette a természetre is, a tárgyi világra is, melyeknek érintetlenségében nem tudott, nem akart megbízni. Felvevőgépe ezért tanúságtételül szolgált, hogy a föld besározódik, a tűz elemészt, a víz borzongató titkokat rejt vagy zavarossá válik, falak, tükrök remegnek, repedeznek; a kozmosz csöndjéből háborús dúlás hangjai törnek elő – hogy a filmbeli teatrum mundi az apokaliptikus várakozás lenyomatává váljék.
*
Amióta láttam Szokurov néhány – filmnek aligha nevezhető – mozgóképkölteményét, e lázas dosztojevszkiji látomásokhoz képest Tarkovszkij filmjei latin világosságú műveknek tetszenek. Ugyanazon nemzedék tagjai voltak csekély különbséggel: Szokurov eleve nem törhette át a szovjet-orosz cenzúrakorlátokat, minden alkotó gesztusa tűrhetetlennek minősült. S ezt így utólag nem is ítélhetnénk másképpen. Rendkívüli tehetségű emberről beszélek, aki kezdettől végítélet-szakértőként lépett föl, minden kinematográfiai szabállyal szembeszegült: a film-időtől a leírás végességén át a térbeli eligazodás követelményéig; s nemhogy hősei nincsenek, de szereplői is leginkább alakzatok vagy lenyomatok. Nála nincs bizonyosság, hogy egy derengő alakzat a gyöngéden fölé hajló alakzatok közt haldoklik-e, vagy még visszatér az öröklétből? Nincs eligazodás, hogy a lenyomat, akit Raszkolnyikovnak vélünk, miféle benső labirintus-terekben bolyong s a bolyongás összefügg-e vele, vagy önmagáért végzetszerű? Hogy a gravitációtól szinte függetlenedve emberi alakzatok zuhanni kezdenek, s csak sejtjük, hogy öngyilkosok? Hogy egy térbeli metszetnek tűnő zugoly talán valóban Szonya szobácskája, ahol a gyilkos bűn megvallható? Hogy a találkozások és elválások rituáléja kibogozhatatlan, mert eloldódott a társadalmi megszokástól? S a felvevőgép üresen tenyészik valami diszfunkcionális szerkezeten, semmitmondó ékítményen, mintha a jelentésnélküliségben rejlene a vég vagy a megváltás csalija. Mindehhez társulnak semmibevesző vagy semmiből jövő hangok, amelyek éppúgy lehetnek csalétkek, híradások, vagy eredetüket vesztett jelek.
Fura dolog. Minden művészetnek, lévén instrumentálisak, sajátos kifejezőeszköztáruk szab határt. Szokurov mozgókép-költőként feszíti szét a korlátokat, s talán emiatt hasonul leginkább Dosztojevszkijhez, aki íróként tűrte nehezen, hogy a szavak vessenek gátat látomásainak, eszméinek, amelyek, mint tudjuk, tobzódva tolultak elő.
*
Szövegeiről számtalanszor leírták már, hogy azok nem egy megfontolt stiliszta regényrészletei, hanem egy olyan lánglelkű, izgága prédikátor tolmácskodásai, aki előszeretettel gyűjt falkába izgékony szereplőket s addig szítja-bujtogatja őket, amíg az előre sejtett botrány, inzultus ki nem robban közöttük. A detonáció ereje különböző, de az úgynevezett minősége „lehetőleg kínos”. S ezt követőleg beindulhat a sokágú találgatás, elemzés, moralizálás menetele, amely az író nyíltan vallott sékszpirizáló hajlama szerint újabb „bumm”-ba: bűnténybe torkollik. Bűntény nem maradhat megtorlatlanul (lásd: krimiszabály), ám a világi igazságszolgáltatás hatalma és a tényleges igazság szinte sosem vágnak egybe. Konfliktusuk szükségszerű, s Dosztojevszkij prédikátori hevülettel hadakozik, hogy befogadója az utóbbi javára döntsön. Mert a nagy moralitásjátéknak ez a tétje.
Ha gyors számvetést csinálunk, kitűnik: Camustől Pilinszky Jánosig, Kafkától Márquezig, Freudtól és Jungtól Goldingig, Akutagavától Kuroszaváig az utódokra termékényítőleg hatott a nyavalyatörős igehirdető világa. Hiába körmölt gyakran göcsörtös, eszmeileg elfogult szöveget, hősei eleven jelképek maradtak. Hivatkoznak rájuk, perelnek velük, sorsuk mintázat.
Ha gyors számvetést végzünk, kitűnik: a mindent bekebelező tömegkultúra, tudva-tudatlan, Dosztojevszkij örökségét is vígan falja. Miniatürizált Karamazovok gyilkolásszák egymást, lobotómiás Miskinek öldösnek vagy fakasztanak könnyeket, a nagy inkvizítorok másai szériában mérnek végső csapást az univerzumra, videoklipeken sokszorosítják a gyermekek megrontását, Porfirij vizsgálóbíró utódai egyszemélyben hideg bűnüldözők és maffiózók, a bűnverte álombéli piros pókocska már nyomot se hagy a mai bestiáriumok szörny-teremtményei között... Különös, Dosztojevszkij örökké pénzgondokkal küszködött, ma nem kéne ügyeskednie, játéktermekben űznie a szerencsét – ma produceri jogdíjakból bőven megélve még szónokolhatna az igaz hitről is.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 995 átlag: 5.41 |
 |
|
