KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Pápai Zsolt: John Schlesinger (1926–2003)

• Lengyel László: A gazdagság fantomja Aranypolgárok, pénzarisztokraták
• N. N.: Nábobok és lúzerek: Amerika pénze
• Jaksity György: Illúziófogyatkozás Tőzsdefilmek
• Vágvölgyi B. András: Workfilm Amerika-büró
MAGYAR MŰHELY
• Enyedi Ildikó: Szelíd interfész Montázs egy készülő filmhez
• Gelencsér Gábor: Csendéletkép Árnyportré: Novák Márk
• Tóth János: Célra tartás Filmjátékos-társak
• Forrai Krisztián: Szigorúan ellenőrzött metrók Beszélgetés Antal Nimróddal

• Kubiszyn Viktor: A sokk esztétikája X-generáció: Miike Takashi
• N. N.: Japán hullámok
• Varró Attila: Apokalipszis után X-generáció: Aoyama Shinji
• Mérő László: Nem baj, ha hülye vagy A matematika és a film
• Vaskó Péter: A végtelen tizedes meg a többiek Darren Aronofsky: π
KÖNYV
• Vincze Teréz: Élményelmélet A kétdimenziós ember
• Nyírő András: A háló pora Az internet pszichológiája
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Járd ki, lábam... Vagabond
• Varga Balázs: Libikóka Libiomfi
• Csantavéri Júlia: Szerelem határok nélkül A Szent Lőrinc-folyó lazacai
LÁTTUK MÉG
• Vincze Teréz: Ördögök
• Nevelős Zoltán: Az olasz meló
• Köves Gábor: Max
• Dóka Péter: Olasz nyelv kezdőknek
• Tosoki Gyula: David Gale élete
• Hungler Tímea: Darkness, a rettegés háza
• Kis Anna: Vágta
• Varró Attila: A szövetség
• Vajda Judit: Lapzárta
• Pápai Zsolt: Bad Boys 2.
• Pápai Zsolt: Nem fenékig tejfel

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tőzsdefilmek

Illúziófogyatkozás

Jaksity György

Két lehetséges út a tőzsdefilmekhez: a pénzvilággal szembeni előítéletek megerősítése vagy a komplexebb valóság feltárása.

 

Egy kínai mondás szerint azt utáljuk másokban, amit magunkban nem szeretünk. A brókerekről, tőzsdéről, bankárokról alkotott hétköznapi (rém)kép és a filmművészeti, illetve irodalmi ábrázolás is az érzéketlen, gátlástalan, pénzhajhászással elfoglalt, Porsche Carrerán száguldó, arany Rolex órája által is az idő-pénz azonosságra emlékeztetett, drága éttermekben ízlelőszerveit kényeztető, luxuskurvákkal a stresszt levezető emberek és világuk bemutatásában merül ki. Gordon Gekko (Michael Douglas) a Tőzsdecápák (Wall Street, rendezte: Oliver Stone) vállalatfelvásárlási specialistája a nyolcvanas évek szlogenjével még rá is erősít erre: „A mohóság jó!” (Greed is good). Micsoda ellentét ez a mindennapok „A pénz nem boldogít”, „A pénz nem minden”, „Nem a pénzért csinálom”, „Engem nem érdekel a pénz” jól ismert frázisaival szemben. Ha már kínai bölcselet, adjunk egy esélyt a jó öreg nyugati pszichológiának is, amely erre azt mondja, hogy ez mindössze kognitív disszonancia. Festinger híres kísérletében ugyanis az unalmas munkát végző, de jól fizetett kísérleti alanyok azt mondták, hogy amit végeztettek velük, unalmas, míg akik kevés pénzt kaptak érte, úgy ítélték meg, hogy érdekes volt. A pszichológia nyelvén szólva az egyén a cselekvés és az attitűd közötti disszonanciát úgy oldja fel, hogy megváltoztatja és cselekvéséhez igazítja az attitűdjét, vagyis az unalmas munkát érdekesnek találja, mert a kapott kevés pénzzel nem tudná megindokolni, hogy miért is csinálja.

Mit tehet az ember, ha mégis – az egyszerűség kedvéért hívjuk így – tőzsdefilmet akar csinálni? Választhatja az egyszerű utat, hogy megerősíti az emberekben a pénzvilággal szembeni előítéleteket, a pénzzel kapcsolatos, mentálisan terhelt viszonyt közben finoman leápolja, és mindezt szórakoztató másfél órába csomagolja a jól ismert hollywoodi klisékkel (mint azt például a Brókerarcok teszi, ahol a végére kiderül, hogy még a zugkaszinó-működtetés is tisztességesebb business mint a brókeré). Vagy nekivág a néző saját percepciójánál komplexebb valóság feltárására, hogy a mozi, nyáron kedvezően hűvös atmoszférájában gyanútlanul pattogatott kukoricát ropogtató műkedvelőket jó adag cinizmussal ütközésgátolva szembesítse önmagukkal és ezzel az egész abszurd világgal, mint Brian de Palma teszi a Hiúságok máglyája című filmben. Esetleg odáig fajul a dolog, hogy örjöngő, gyilkos, mit gyilkos, szakszerű hentes pszichopataként jeleníti meg a pénzembert, mint Mary Harron az Amerikai psychóban, amiről a norvég váltóőr esete jut eszembe: Hát a karom nem kéne? Vagy azt csinálja, mint Antonioni, aki a Napfogyatkozással, mégha főszereplője tőzsdeügynök is és a legfontosabb helyszínek egyike a tőzsdeterem, mégis inkább egyszerűen csak Antonioni-filmet forgat, nem is túl rendhagyót, hiszen a film akár Az éjszaka folytatásának is tekinthető. Vagy úgy jár el, mint Oliver Stone, aki feltette az életét a huszadik század amerikai filmeposzának megalkotására (Kennedy-sztori, vietnami háború, a Doors és az amerikai lázadó ifjúság) és a nyolcvanas évek szimbólumaként megalkotja a Tőzsdecápák című örökzöldet, ami a lehető legjobb arányok mellett egyesíti a fenti célokat, mert kultuszfilm, az ízlés határain belül előítéletes, felvillantja a kor társadalmi problémáit (az „USA nevű vállalat” hanyatlása, az örökölt vagyonok dilettánsok általi birtoklása, gazdagok és szegények, gazdasági hatékonyság és biztos munkahelyek, a szinte minden hasonló filmben szereplő jellegzetes New York-i wasp/nem wasp kérdéskört) és ráadásul tipikusan az életműbe tartozó igazi Oliver Stone-filmet alkot. Még egy tőzsdeügynök Stone-t is talál a családban, akinek a filmet ajánlhatja a végén.

Brian De Palma az „ember vagyok – semmi emberi nem idegen tőlem” latin mottóját követve lerántja a vizes lepedőt az egész amerikai társadalomról, és ebben a sajátos korrajzban (szintén nyolcvanas évek) a Tom Hanks által alakított Sherman McCoy sztár-kötvénykereskedő sikerül a legszimpatikusabbra. A film címéért (Hiúságok máglyája), a Don Giovanniért és Mozartért, illetve az operajelenetért még Formant (Amadeus) és Stanley Kubrickot (Tágra zárt szemek) is megidézhetnénk, de ami egyébként itt van, az azért hozzájuk képest igazi könnyűműfaj, bár Heltai szerint az is csak a nézőnek könnyű. Én is sokat röhögtem. Nos, van egy sztárbrókerünk, akinek a szeretője elüt egy őket épp kirabolni készülő színesbőrű fiatalembert, ami miatt a kórházi kártérítésre specializálódott színesbőrű tiszteletes háborút indít az „Ötödik sugárút felhőkarcolóiban pöffeszkedő és fiainkat halálra gázoló fehérek” ellen, amiben segíti a zugügyvéd, aki az iszákos, lecsúszott újságírót (ki más, ha nem a kitűnő Bruce Willis) elindítja a sztorin. Igenám, de a politikai ambíciók által hajtott bronxi főügyész vérszagot érez és minden (törvénytelen) eszközzel készül az addigra a csaja és a családja által is elhagyott és állását nemkülönben elvesztő McCoyt elítéltetni, azonban a bíró felmenti egy egyébként teljesen törvénytelen magnófelvétel alapján. De hát mit ér a világ uralma, ha közben elvesztjük lelkünket? – idézi De Palma a kérdést.

Nem tudom, hogy van ez a filmkészítéssel, bár gyanakszom hasonlóan ahhoz, ahogy Gekko az üzletről beszélve Sun Tzu-t, a két és félezer évvel ezelőtt élt kínai hadvezért, A harc művészete legendás szerzőjét idézi, miszerint a háborút a megkezdése előtt kell megnyerni. A háborúban pedig fontos a megtévesztés, vagyis ahogy a Brókerarcok jelmondata tartja: „Tégy úgy mintha”. Mintha érdekelne az ügyfeled, a pénze (az talán igen), bárki más, vagy te magad. De csak tégy úgy. Piero (Alain Delon) a Napfogyatkozásban még csak úgy sem tesz, de ez nem a tőzsde, hanem Antonioni sajátos világából következik. A szívinfarktusban meghalt munkatársuk emlékére tartott egyperces néma szünet alatt Piero odahajol a tőzsdeteremben mellette álló Victoriához (Monica Vitti) és nem csak a tragédia, de saját állításának jelentése által sem felizgatva azt mondja: „Egy perc hallgatás itt milliárdokba kerül.” Mondjuk, annyi enyhítő körülmény van, hogy ez líra.

Gordon Gekko a Tőzsdecápákban szintén pörög, minden üzleten rajta van, viszont nem szeret veszíteni: Semmi sem rontja el a napomat jobban – mondja sokat sejtetően törekvő ifjú brókerének, Bud Foxnak (Charlie Sheen). Igaz az első ingatlanspekulációjával – meséli később – nyolcszázezer dollárt keresett, ami „jobb volt, mint egy dugás”. Úgy tűnik ez egy ilyen macsó, távolról sem pécé világ, ahol már a csajozás és dugás se annyira izgi, bár tudva, hogy a nők többsége akivel ezek a férfiak kapcsolatba kerülnek csak abban különböznek, hogy el is kérik, vagy csak utaznak a pénzre, ez érthető is. Hacsak nem a kitűnő Julia Roberts által alakított és végül még a járandóságát is visszaadó prostival hozza össze a (filmbeli) sors, miként Richard Gere-t a Micsoda nő című filmben, amelyre egy magyar sztárbróker ismerősöm 1990-ben azt találta mondani, hogy jók voltak benne az irodabútorok. A Brókerarcokban például az új ügynökök kiképzése során megtudjuk, hogy nőknek nem adnak el részvényt, mert mindennap telefonálnának, ha esik az ár. Valójában a saját cégem tapasztalatából és pszichológiai kísérletek alapján is tudom, hogy a nők sokkal racionálisabbak a rossz döntések felismerésében és a veszteséges poziciók időben történő zárásában. Igaz, ennek is egyszerű a magyarázata, és nem annyira neurobiológiai, mint a szocialitásban keresendő, ahogy egy kolléganőm szokta önironikusan – a férfi felsőbbrendűség társadalmi (ál)konszenzusába beletörődve – mondani: „Nekem kettessel kezdődik a személyi számom.” Vagyis a pasik beleestek a saját csapdájukba, hiszen a befektetéseikben is folyamatosan bizonyítaniuk kell és ezért sokkal többet buknak, mert azzal vannak elfoglalva, hogy ideológiát gyártsanak a butasághoz, ahelyett, hogy beismernék és lezárnák a bukót. De hát a J.T. Marlin cégnél épp ezt akarták elkerülni, hogy az ügyfelek zárjanak, hiszen akkor kiderült volna, hogy eladhatatlan részvényeket sóztak rájuk, mi több, az is, hogy a cégek nem is léteztek a valóságban.

Egyáltalán, mi a valóság abban a világban, ahol egy fillér nélkül is lehet vásárolni értékpapírt, ami nem fizikailag, hanem számlajóváírás révén jön létre, vagy nincs is, csak vételi jog formájában él és egy vállalat vagyonának parányi részét képezi, viszont ennek a vagyonnak az értékétől általában teljesen eltérő árfolyamon történnek a tranzakciók? Nos, szerintem a valóság az, ami elől a tőzsdére menekülnek az emberek. A nyomor, az unalom, az álmok keresése. Victoria édesanyja tőzsdézik a Napfogyatkozásban, amire lánya azt mondja, hogy a mama a nyomor elől menekül, egy fotóra mutatva Pieróval, anyja brókerével beszélgetve. Gekko a manhattani utcákon stretch-limójában autóztatva az ifjú Foxot egy koldusra és a zebránál mellette álló jól öltözött úrra mutatva kérdi: „Mi különböztette meg őket ennyire, a szerencse?” Ugyanakkor mégsem a szerencse, mert Gekko self-made-man: „Csak az boldogul, aki szegény és becsvágyó”. Itt a harvardi diploma nem sokat segít. A filmeket az anti-brókerség mellett ugyanis az anti-establishment jelleg hatja át. A Brókerarcok korábban zugkaszinót működtető ifjú tehetségét nemcsak apja tisztességes munkára történő rábeszélése, hanem a Microsoftban a karácsonyi jutalom helyett részvényeket kapó és ezek révén milliomossá vált titkárnők meg a Ferrarijával lefotózott vállalati kertész motiválja a brókeri szakma irányába, ahol azt is megtanítják, hogyan lehet rágógumit eladni a fogatlannak. (Gondolom speciális ajánlatként jár mellé a műfogsor csak hogy teljesüljön a havi jutalékterv.) „A pénz nem alszik” – mondja Gekko, hajnalban ébresztve brókerét. (Azóta a világ legnagyobb pénzügyi csoportja sem: The City never sleeps.) De szerintem ez még mindig jobb, mint Sztálin elvtárs, aki szintén nem aludt és így volt ideje néhány millió embertársát kivégeztetni és deportálni. Bár Gekko azt is tudja, az a fontos, hogy ne ragadjon el az izgalom, mert ahogy McCoy fogalmaz de Palma mozijában „Az ideges üzletember, halott üzletember”. Ha pedig indián az illető, akkor az direkt jó, mondanák az Amerikát a rézbőrűektől elhódító WASP-ok (fehér angolszász protestáns), mert Gekko szerint ők „az állatok iránt aggódnak, az emberek nem érdeklik őket”.

Antonioni nem helyez rá nagy hangsúlyt, de fontos az alkalmi spekuláns anya és az érzelmileg kiüresedett lánya közötti kapcsolat. Vagy annak szemmel látható hiánya. A másik három film (Brókerarcok; Hiúságok máglyája; Tőzsdecápák) viszont az apa-fiú tengelyre épít. Az apa, a fiú és a pénz. Bár az apák (bíró, ügyvéd, repülőgép-karbantartó) nagyon eltérő hátteret jelentenek, mindhárom filmben a tisztességes munkával a (később tékozló) fiúkat felnevelő szülő szerencsétlen sorsát osztják, és habár a végkifejletre a fiú megbukik, de a családi béke is helyreáll. Nincs ingyen ebéd, mint tudjuk. Miközben Forman Amadeusának (nem tőzsdefilm) operajelenetében az apa szelleme kísérti Don Juant, Palma szintén a Don Giovannira kalauzolja el a nézőt, amint éppen a kormányzó a hiúságok máglyájára (innen a cím) ítéli a lovagot. Nem bírom kihagyni, hogy ne mondjam el, bár szemben legismertebb rajongójával, Kierkegaard-ral, nekem Mozart nem vette el az eszem, csak sok kellemes órát okozott zenéjével, hogy az érzéki zsenialitás megtestesítőjeként Don Juan (a nagy számok törvényének tisztelője) tőzsdei alteregója a sikeres spekuláns lehetne, aki uralma alá hajtja a világot (legyőzi a valószínűséget), de elveszti a lelkét. Ha pedig tényleg érezni akarják ennek az egész tőzsdei pörgésnek az ízét, inkább nézzék meg a Mindhalálig zene (All that jazz) című filmet, elsősorban azért, mert valóban jó, másrészt mert az élet-halál kérdéssel ambivalens viszonyt ápoló producer (Roy Scheider) bemutatja azt is, hogy mit érzünk egy szar befektetésen gondolkodva (női befektetők esetében fordított sorrendben olvasandó): düh, tagadás, alkudozás, depresszió, elfogadás.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/10 09-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2207