|
|
|
Láttuk mégVágtaKis Anna
Mi máson alapulna egy végtanulságként az amerikai heroizmust, mint gondolkodási formát felkínáló ló-eposz, mint igaz történeten. A Seabiscuit forgatókönyvét a rendező Laura Hillenbrand valóságon alapuló, bestseller regényéből írta, s bár a filmet domináló lóversenyjelenetek csakugyan valóságosabbak a valóságnál (hisz olyan szemszögből, amilyet a film kínál, aligha láthatunk vágtázó paripát a való életben), mégis minden egyéb, ami hitelessé tehetné a történetet, összekutyulódik egy turmixgépben, majd végtelenített (141 perces) rétestésztaként kerül ki belőle.
A nagy gazdasági válság három vesztese – egy gyermeke-vesztett milliomos, egy szülei-vesztett, és különben is túlsúlyos, ifjú zsoké, valamint egy társadalomból kitagozódott ló-mágus – találkozik egy ugyancsak vesztesnek bélyegezett ló, Seabiscuit körül. A találkozás minden vesztesből győztest csinál, miközben a narrációval kísért, archív betétek nyomatékosítják, hogy a hányattatás-küzdelem-diadal sémára épülő sorsok leginkább Amerika felemelkedését hivatottak illusztrálni. A három történetszál dramaturgiai szempontból az érthetetlenségig egyenetlen súlyozású, ugyanakkor semmibe vesző, legfeljebb abszolút értéken kezelt drámakezdeményekben bővelkedik.
Seabiscuit felbukkanása a filmszerkezetben is fordulópontot jelent – lényegesen leegyszerűsödik. Vágtázó zsokék fehér fara, fújtató lópofák, dobogó paták, ujjongó tömeg, villogó vakuk, és mélyértelmű nyilatkozatok váltogatják egymást ciklikusan. A bölcsességek akárha egy amerikai elnök szájából hangoznának el (Ross korábban választási beszédeket írt Clintonnak), és jó negyedóránként adják értésünkre, amit érteni kell, így a film leginkább a politikai mítoszteremtés példázata lesz, mégis kizárólag megszállott ló- és lósportrajongóknak ajánlható tiszta lelkiismerettel.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 3024 átlag: 5.53 |
 |
|
|
|
