KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Pápai Zsolt: John Schlesinger (1926–2003)

• Lengyel László: A gazdagság fantomja Aranypolgárok, pénzarisztokraták
• N. N.: Nábobok és lúzerek: Amerika pénze
• Jaksity György: Illúziófogyatkozás Tőzsdefilmek
• Vágvölgyi B. András: Workfilm Amerika-büró
MAGYAR MŰHELY
• Enyedi Ildikó: Szelíd interfész Montázs egy készülő filmhez
• Gelencsér Gábor: Csendéletkép Árnyportré: Novák Márk
• Tóth János: Célra tartás Filmjátékos-társak
• Forrai Krisztián: Szigorúan ellenőrzött metrók Beszélgetés Antal Nimróddal

• Kubiszyn Viktor: A sokk esztétikája X-generáció: Miike Takashi
• N. N.: Japán hullámok
• Varró Attila: Apokalipszis után X-generáció: Aoyama Shinji
• Mérő László: Nem baj, ha hülye vagy A matematika és a film
• Vaskó Péter: A végtelen tizedes meg a többiek Darren Aronofsky: π
KÖNYV
• Vincze Teréz: Élményelmélet A kétdimenziós ember
• Nyírő András: A háló pora Az internet pszichológiája
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Járd ki, lábam... Vagabond
• Varga Balázs: Libikóka Libiomfi
• Csantavéri Júlia: Szerelem határok nélkül A Szent Lőrinc-folyó lazacai
LÁTTUK MÉG
• Vincze Teréz: Ördögök
• Nevelős Zoltán: Az olasz meló
• Köves Gábor: Max
• Dóka Péter: Olasz nyelv kezdőknek
• Tosoki Gyula: David Gale élete
• Hungler Tímea: Darkness, a rettegés háza
• Kis Anna: Vágta
• Varró Attila: A szövetség
• Vajda Judit: Lapzárta
• Pápai Zsolt: Bad Boys 2.
• Pápai Zsolt: Nem fenékig tejfel

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

A kétdimenziós ember

Élményelmélet

Vincze Teréz

Marx József könyvéből hol a nagy irodalmi jártasságú dramaturg, hol a filmtörténész, néha pedig az amatőr filmteoretikus szól hozzánk.

 

A mozgóképkultúra nevű tantárgy közoktatásba való megérkezésével jól érzékelhetően szaporodnak a tankönyv-jellegű kiadványok az utóbbi években. Ilyen jellegű könyvekre – az oktatás intézményesültségétől függetlenül is – mindenkor szükség lett volna és lesz is, mert biztos vagyok benne, hogy az a réteg, akiről tudjuk, hogy a filmek tömeges fogyasztója (a tizen- és huszonévesek) nyitott és kíváncsi arra, hogy mi is történik vele a filmek befogadásakor, hogyan működik a mozgókép médiuma. A hiánypótló és valóban haszonnal forgatható kiadványok közül hármat emelnék ki: a Film- és médiafogalmak kisszótárát (Korona Kiadó, 2002), Kovács András Bálint Film és elbeszélés című rövid összefoglalását (Korona Kiadó, 1997) [újra megjelent: K.A.B.: A film szerint a világ című kötetben, Palatinus Kiadó, 2002.] és Szabó Gábor Filmes könyv (Ab Ovo, 2002) című kötetét. Marx József könyvéről szólva természetesen nem véletlenül említem ezeket a kiadványokat, egyrészt mivel Marx többször is hivatkozik rájuk (bár a Kovács-szöveg eredeti megjelenésének dátumát, Szabó könyvének pedig címét idézi hibásan: 24. o.), másrészt ezek mellé állítva legszembetűnőbb Marx könyvének alapvető hibája: megfejthetetlen, vajon kinek is szól. A fenti kötetek (és a továbbiakban a kisszótárról már nem beszélek, hiszen az önmagában speciális műfaj) nagyon határozottan feltételeznek egy olyan olvasóközönséget, amely a filmek iránt általánosságban nyitott, nem feltétlenül rendelkezik kiterjedt filmelméleti és filmtörténeti tudással, de szeretne egyszerűen és lényegre törően megfogalmazott példák, definíciók segítségével könnyebben eligazodni a filmek világában. Kovács és Szabó ezt szem előtt tartva, sok éves (évtizedes) filmteoretikusi illetve filmkészítői tapasztalata alapján nagyon letisztult, egyszerű és világos gondolatvezetéssel próbál alapvető információkat adni a „kezdőknek”, a „haladókat” pedig arra ösztönzi, hogy eddig megszerzett ismereteiket rendszerezzék, újragondolják. Nagyon kevés szakirodalmi hivatkozással dolgoznak, inkább csak utalnak arra, hogy aki mélyebben szeretne tájékozódni, merre induljon (ezért is érthetetlen, miért kéri számon rajtuk Marx József, hogy Balázs Bélát nem idézik, hiszen szinte senkit nem idéznek, nem ez a céljuk).

Marx József viszont – sajnos – nem döntötte el, kinek is írja ezt a könyvet. Az, hogy „mindenkinek” persze lehetne jó válasz, csakhogy ahhoz meg kellett volna hoznia néhány fontos döntést. A bevezetőben azt írja: „A filmről a megfigyeléseim természetesen támaszkodnak saját dramaturgi és stúdióvezetői gyakorlatomra, valamint filmtörténészi munkásságomból adódó következtetésekre…”(20. o.) Efelől kétségünk sem lehet, mert a sokfelé szerzett tudás mind felbukkan, csak éppen nem áll össze semmiféle egésszé, logikusan épülő, követhető gondolatvezetéssé. Hol az önző rendezőt megfeddő stúdióvezető, hol a nagy irodalmi jártasságú dramaturg, hol a filmtörténész, néha pedig az amatőr filmteoretikus szól hozzánk váratlanul egy-egy bekezdésből. A szerzőnek mindenről eszébe jut valami, többnyire egy irodalmi példa klasszikusainktól, néha a színház, máskor filmtörténeti anekdota – amolyan kulturált csevegés ez mindenféléről, ami a filmmel kapcsolatban eszünkbe juthat.

A bevezetőben azt írja, hogy „az a kritikai megközelítés, amelyet szem előtt tartok, lehetőséget nyújt a film ’megtanulására’. Arra például, hogy naiv nézőből értékelő befogadóvá váljunk.” (20. o.). A leghatározottabban ki merem jelenteni, hogy ez nincs így, és nem is lehet így, mert hiába fiatal művészet a film, és bármennyire is úgy tetszhet, hogy „a filmhez mindenki ért”, ne higgyünk senkinek, aki azt állítja, hogy egyetlen 300 oldalas könyv segítségével olyan „értékelő befogadó” válhat belőlünk, aki otthonosan mozog filmtörténetben, filmelméletben, dramaturgiában és filmforgatási ismeretekben egyaránt. Pedig a szerző valóban komolyan gondolja, hogy a „legnaivabbakhoz” is szól (például elmagyarázza, hogy a némafilmeket nem direkt „esős”, hosszanti karcos kópiára forgatták, azok a vonalak a filmszalag sérülései (149. o.), máskor viszont evidensnek veszi, hogy ugyanez a „naiv” olvasó, minden magyarázat nélkül érti, hogy miért Erich von Stroheim a legjobb példa arra, hogy valakit a filmipar a „pálya szélére szorított” (27. o.), és egy váratlan pillanatban Ozu „alacsony kameráját” is elég fél mondattal elintézni (112. o.). Szerintem a „naiv” olvasó számára azt sem lesz egyszerű feldolgozni, hogy Noël Burch filmteoretikusi munkássága miért söpörtetik egy mondattal az asztal alá (56. o., persze búsulni sem fog, mert úgysem derül ki, hogy ő ki lehet), s némi magyarázatot az is kívánna, kicsoda az a Gilles Deleuze, és miért éppen őt idézi gyakran a szerző. A „nem naiv” olvasó pedig mindeközben azon bosszankodik, hogy ha Deleuze és Burch igen, akkor mondjuk Branigan és Bordwell miért nem kerül említésre, bár igaz, hogy már azt sem érti, hogy előbbi kettő egyáltalán minek került be, ha érdemi szerepet úgysem kapott. A naiv olvasót szerencsére nem fogják zavarni az olyan, filmtörténetileg problematikus kijelentések, mint az, hogy a francia újhullám számára a lírai realizmus lett volna a fő ellenség, a megtagadásra ítélt „papa mozija” (119. o.). Az az olvasó viszont, aki nem először találkozik a „stílus”-sal mint teoretikus fogalommal, meg fog lepődni azon, amit erről a 128–129. oldalon talál. Azon pedig a szemfüles kezdők is meglepődnek majd, hogy a „szerzői film”-re a 130. oldalon még „alkotói film”-ként utal a könyv, majd a 168. oldalon már „szerzői filmnek” nevezi ugyanezt a jelenséget (illetve, ha van különbség, az nem derül ki a szövegből).

 

Marx József könyvének alapján a játékfilm dramaturgiája: mindenről tudni „valamit”. A dramaturg (vagy helyesebb lenne filmművészeti polihisztornak nevezni) pedig olyan művelt tanítómester, aki szórakoztatva okít; a rendszeresen alkalmazott latin kifejezésektől tanáros a beszédmódja; a kritikusokat helyre teszi (pl.: 13. o., 147. o.); fiatal rendezőknek (111. o.), pénzosztó kuratóriumoknak, producereknek direktben üzen és tanácsot oszt (117. o.); elméleti szerzők gondolataival nem vitatkozik, csak kijavítja őket (például Deleuze-t, 129. o.); kanonizált szerzőket mérték nélkül idéz (főleg Balázs Bélát és Bíró Yvette-t); filmélményeiről mesél, azokat olvasmányélményeivel összeköti (magyarázat helyett is legjobb egy-egy anekdota, irodalmi idézet: 193., 281. o., a Biblia pedig egyenesen „ügydöntő” a dramaturgiában: 148. o.); jeles tudósokat „felemleget” (Nietzsche – 196. o.!, Freud), a pszichológiához is ért (különösen a rendezők lelkébe lát bele: 79., 150. o.); szónoki kérdéseket tesz fel, búsong, rosszall… és mindezt egyetlen könyvben.

Ha azonban szeretnénk megtudni valamit a dramaturgiáról, a film drámaiságáról, forduljunk bátran továbbra is Bíró Yvette nem avuló – de kétségtelenül kordokumentumnak is számító – írásaihoz (A hetedik művészet), ha az elbeszélésről röviden szeretnénk megtudni, mi fán terem: Kovács András Bálint fent említett rövid összefoglalásához, ha pedig mondjuk a fahrtsín, a krán és a plánok jól használható definícióját szeretnénk megtudni, akkor Szabó Gábor Filmes könyvéhez.

Azt pedig, hogy „az kézenfekvőnek látszik, hogy a filmművészet áramkörébe mondjuk az olyan alkotások, mint a Csillagok háborújának szaporodó epizódjai, aligha kapcsolnak be.” (11. o.) egyáltalán ne higgyük el, a Csillagok háborúja igenis lehet nagyon jó belépési pont, ahonnan az értelmesen kérdező, nyitott befogadó sokfelé eljuthat a filmművészetben. Én, minden esetre, húsz évvel ezelőtt éppen a Csillagok háborújával kezdtem.

 

Marx József: A kétdimenziós ember – A játékfilm dramaturgiája, Vince Kiadó, 2003.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/10 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2196