KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/december
MAGYAR MŰHELY
• Pentelényi László: Az arcok iskolája Fehér György arcképe
• Murai András: Hol marad a Világforradalom? Filmek a Tanácsköztársaságról
• Kovács Bálint: Vérvörös veréb Drakulics elvtárs
• Kránicz Bence: Vérpettyek az elvtársnő arcán Beszélgetés Bodzsár Márkkal
• Vajda Judit: Szólamhatár Szép csendben
• Kolozsi László: Magas Déva lánya Déva
PÁRHUZAMOS MONTÁZS
• Kormos Balázs: „Nekem már nincs ötletem…” A kis Valentinó és a Dealer
HOLLYWOOD ÉS GOTHAM
• Hirsch Tibor: Megbántottak dühe A tömegek lázadása
KOREA 100
• Kránicz Bence: A szegények lázadása Beszélgetés Bong Joon-hóval
• Vincze Teréz: Lehetetlen forradalom Élősködők
• Teszár Dávid: Bong Joon-ho és társai Koreai Filmfesztivál
TRAUMA ÉS RÉMÁLOM
• Kovács Patrik: Mesék az Overlook Hotelből A Ragyogás és az Álom doktor
• Szabó G. Ádám: Az elnyomás gyermekei Narciso Ibáñez Serrador (1935–2019)
• Nemes Z. Márió: Spirál-láz Junji Ito: Uzumaki
• Baski Sándor: Privát poklok Sitges
FESZTIVÁL
• Huber Zoltán: Fájdalmak és dicsőségek Toronto
• Pauló-Varga Ákos: A prérifarkas, a taxis és a propaganda Primanima
• Fekete Tamás: A mentőcsónakok szüksége Titanic 2019
FILM + ZENE
• Ardai Zoltán: Fontana, mono Miles Davis
• Kovács Gellért: Két fekete királynő Ella Fitzgerald //Aretha Franklin
STREAMLINE MOZI
• Benke Attila: Adócsaló nagymenők Pénzmosó
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Kamaszok a teljes idegösszeomlás szélén Eufória
KRITIKA
• Huber Zoltán: Volt egyszer egy bosszúálló Az ír
• Nevelős Zoltán: Magánkopók lábnyomai Árva Brooklyn
MOZI
• Baski Sándor: Tejháború
• Alföldi Nóra: Tel Avivban minden megtörténhet
• Sándor Anna: Családi karácsony
• Vajda Judit: Időtlen szerelem
• Pethő Réka: Egy esős nap New Yorkban
• Kránicz Bence: Midway
• Kovács Kata: Léghajósok
• Tüske Zsuzsanna: Múlt karácsony
• Andorka György: Terminator: Sötét végzet
• Lovas Anna: Shaun, a bárány és a farmonkívüli
• Fekete Tamás: Zombieland: A második lövés
• Varga Zoltán: Addams Family – A galád család
• Roboz Gábor: Halálod appja
• Kovács Marcell: Lidérces mesék éjszakája
DVD
• Benke Attila: Toy Story 1–4. gyűjtemény
• Pápai Zsolt: Veszett a világ
• Kovács Patrik: Préda
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Toronto

Fájdalmak és dicsőségek

Huber Zoltán

A 44. Torontói Nemzetközi Filmfesztivál sokszínű programjában a kétségbeesés és a remény egyszerre domináltak.

 

Az idei TIFF tíz napos programjában a több tucatnyi dokumentum- és rövidfilmet nem számítva nyolcvanhárom ország közel kétszázötven játékfilmje szerepelt, melyek több mint fele világpremier volt. A hollywoodi stúdiók vörös szőnyegen vonuló sztárokkal megerősítve hagyományosan itt küldik Oscar-versenybe a nagy reménységeiket, ám a fesztivál fő erőssége továbbra is a rendkívül széles és demokratikus merítés. Az agyonreklámozott fősodor és az intenzív hírverést generáló meglepetések továbbra is békésen megférnek a felfedezésre váró újoncok, illetve a különféle panoráma-szekciók és éjféli vetítések ínyencségeivel.

A kanadaiak nem véletlenül büszkék a fesztiváljukra. A TIFF átfogó és izgalmas keresztmetszetét nyújtja a világ aktuális filmtermésének, a kínálatban idén a szorongató kilátástalanság és a törékeny remény képei egyszerre domináltak. A szerteágazó és színes mezőnyt böngészve különösen feltűnő a portrék, illetve a családokra és kisebb közösségekre fókuszáló történetek túlsúlya. A körülöttünk örvénylő káoszban mintha az intimebb emberi nézőpont maradt volna a biztos pont, ahonnan hatásosan feltérképezhető a feje tetejére állt világ és ahol még áttörhető az egyre hisztérikusabb hangzavar.

Bár Torontóban is a korszellemet több szempontból is hibátlanul meglovagoló Joker vetítéseire fogytak el a leggyorsabban a jegyek, nem az anarchista bohóc volt az egyetlen, aki tükröt tartott a gátlástalan neopopulista vezetők elé. Kiváló bemutatkozása, a Thoroughbreds kettős karakterrajza után Cory Finley ismét egy szociopata figurán keresztül elemzi az uralkodó közhangulatot. A megtörtént eseményeket feldolgozó Bad Education jómódú világában látszólag minden rendben van. A környék állami iskolái kiváló eredményeket produkálnak, a diákok és a szülők büszkék, az ingatlanárak az egekben. A helyi oktatási ügyeket felügyelő Frank Tassone a közösség megbecsült tagja. A tökéletes modorú férfit mindenki szereti, a szavának komoly súlya van.

A Bad Education Tassone nézőpontjából követi végig az amerikai iskolarendszer egyik legnagyobb sikkasztási ügyét. Finley nagy bravúrja, hogy lélegzetelállító kötéltáncot járva végig kétségek között tartja a nézőt. Az első fél órában el sem tudjuk képzelni, vajon a szimpatikus karakterek között ki a csaló. Sőt, még akkor is kénytelenek vagyunk minden oldal szemszögét mérlegelni, mikor repedeznek az álarcok és végleg összekuszálódnak a szálak. A film alkotói nem ítélkeznek a szereplők felett és nagy gondot fordítanak a környezetre is, ahol egy ilyen volumenű csalás évekig észrevétlen maradhatott. 

Az eset legnyugtalanítóbb vonatkozása, hogy a csalás éppen azért dagadhatott ekkorára, mert végeredményben mindenkinek jól jött a látszat fenntartása. Akarva-akaratlanul, a saját önös érdekeiket követve minden érintett szeretett volna hinni a főhősnek, aki pontosan ezt használta ki. Hugh Jackman karrierje egyik legerősebb alakítását nyújtva közel hozza és emberivé teszi a figurát, miközben képes egyszerre szimpatikus, rémisztő és szánalomra méltó maradni. A színész árnyaltan érzékelteti a főszereplő belső ellentmondásait, így mi sem elégedünk meg a szalagcímek néhány soros összegzéseivel. A Bad Education a precíz portrén keresztül a hatalom aktuális természetrajzát nyújtja. A film legfőbb kérdése: miként kerülhetnek kulcspozíciókba olyanok, akik a köz érdekeivel takarózva csak és kizárólag önmagukért dolgoznak.

Határozott karakterrajz a Safdie-fivérek új filmje, az Uncut gems is. A szerencsejátékfüggő manhattani ékszerész nagy üzletét követő történet a kapzsiság morbid parabolájaként és a szorongás torokszorító allegóriájaként is nézhető. A folyamatosan kaszáló kézikamera, a hallucinogén színek, az Altman tablófilmjeit idéző ömlesztett hangsáv a főszereplő fejébe katapultálják a nézőt. A feltartóztathatatlanul közeledő tragédia elemi energiával száguld át rajtunk, Adam Sandler mániákus alakítása pedig tökéletesen illeszkedik a paranoid bűnfilmeket idéző miliőhöz. Martin Scorsese neve sem véletlenül bukkan fel executive producerként a stáblistán, az egyébként is sokat hivatkozott rendező ma valóságos reneszánszát éli. Az Uncut gems és a Joker mellett a TIFF programjának egy másik slágere, A Wall Street pillangói is Scorsese vonatkozó kulcsműveiből építkezett.

Az általános rossz közérzet a kiábrándultabb látleletek mellett pozitív ellenpéldákat is ihletett. A kedves gyerekműsorairól ismert Fred Rogers a tavalyi dokumentumfilm után idén egy fiktív történetben is felbukkan. A 2003-ban elhunyt Rogers generációkat tanított az odafigyelésre és elfogadásra, így korántsem véletlen, hogy a személye iránt épp a Trump-éra kellős közepén támadt fel a filmesek érdeklődése. A Beautiful Day in the Neighborhood vérbeli hollywoodi produkció, Tom Hanks karizmájával, nagy adag profizmussal és kevés meglepetéssel, illetve egy olyan lélekemelő mesével, amivel csak egyetérteni lehet.

Hasonlóan optimista végkicsengéssel engedi el a nézőt Fernando Meirelles visszatérése, A két pápa (The two popes) is. A konzervatív nézeteiről ismert XVI. Benedek és jóval liberálisabb Jorge Bergoglio, azaz Ferenc pápa különös kapcsolatában az önmagát rossz katolikusként jellemző Meirelles a figyelem és a kommunikáció fontosságát pillantotta meg. A brazil rendezőt nem az egyház előtt álló kihívások és nem is a két egyházfő ellentmondásos múltja érdeklik. A filmben két eltérő habitusú, egymással nagyjából semmiben egyet nem értő ember ül le egymással és addig beszélgetnek, míg végül megértik a másikat.

Meirelles remek arányérzékkel adagolja az évszázados szertartásokat és helyszíneket körüllengő misztikumot, némi történelmi kitekintőt is tesz és megpendíti a latin-amerikai szegénység problémáit is, de alapvetően a furcsa páros elképzelt beszélgetéseire fókuszál. A film elsősorban a világ sorsáért aggódó magánemberként mutatja be a főszereplőit és mély empátiával fordul feléjük. A két pápa két fantasztikus színész, Jonathan Pryce és Anthony Hopkins jutalomjátéka és egy olyan példázat, amire nagy szükségünk van. A Netflix ügyes taktikai érzékkel karácsony előtt teszi elérhetővé a filmet, amikor a közönség is nyitottabb az efféle üzenetekre.

A kommunikáció a központi tartópillére Noah Baumbach friss filmjének is. A Marriage Story egy házasság végét meséli el, mesterfokon. Egy válásban senkinek sincs igaza és mindenkinek igaza van, az író-rendező mindkét fél szempontjait egyenlő súllyal ábrázolja és felváltva követi a döntéshez vezető utat, illetve a szomorú következményeket. A néző szíve valósággal megszakad, hiszen e két ember között valami menthetetlenül elmúlt. A lezárás mégsem reménytelen vagy keserű, a kapcsolatból kilépett felek a fájdalom csillapodásával mintha újra meghallanák egymást. A Marriage Story Baumbach legérettebb munkája, lehengerlően érzékeny és részletgazdag, csodálatos színészi alakításokkal. Adam Driver visszafogott, mégis lúdbőröztetően hiteles játéka önmagában is megérne egy hosszabb méltatást, de a filmről is csak és kizárólag felsőfokban lehet nyilatkozni.

Az idei TIFF egyik váratlan meglepetése szintén egy család szétesését állítja a középpontba. A Krisha és az It Comes at Night alkotója, Trey Edward Shults két kontrasztosan eltérő felvonásból álló drámája, a Waves egy szörnyű tragédiához vezető utat, majd annak lassú feldolgozását tárja elénk. A bő két órás érzéki és érzelmi hullámvasutazás különlegessége, hogy a néző először a csúcssebességen pörgő éltanuló fiútestvér, majd visszahúzódóbb húg nézőpontjából láttatja az eseményeket. A választott filmnyelv tökéletesen idomul a két teljesen különböző karakterhez. Míg a film első fele Harmony Korine világát idézve robog a törvényszerű végzet felé, a második felvonás Barry Jenkins leheletfinom stílusára emlékeztet.

A család és a karrier összeegyeztethetőségét állította a középpontba a francia Alice Winocour űrhajósportréja. A Proxima egy kislánya és embert próbáló küldetése között őrlődő nő dilemmáit tárja fel és úgy képes fontos gender-témákról beszélni, hogy egy pillanatra sem lesz didaktikus. Winocour érezhető szenvedéllyel viszonyul az űrkutatáshoz és rajongását a nézőre is gyorsan átragasztja. Hiába az átlagember számára elérhetetlen szakma, könnyedén azonosulunk a hősnővel, a helytállása így mindenkinek inspiráló. Nem úgy a Fargo és a Legion tévésorozataival ismertté vált Noah Hawley első rendezése. A Lucy in the sky szintén egy női űrhajósról szól, ám hiába Natalie Portman ízes texasi akcentusa és a képarány állandó változtatása, az író-rendező nem jut tovább a vaskos közhelyeknél.

A TIFF programjában egyébként is kiemelt helyen szerepeltek az erős nők életrajzai. A rabszolgaság ellen küzdő Harriet Tubman (Harriet), a korán jött sztárságot soha fel nem dolgozó Judy Garland (Judy), a kétszeres Nobel-díjas Marie Curie (Radioactive) életútjait feldolgozó filmek remélhetőleg egy stabil, egyre erősödő trendet jeleznek. Teljesen más megközelítésből, de Pablo Larraín perzselő remeklése is a nőiség mibenlétét kutatja. Az Ema lenyűgöző címszereplője anya, feleség, szerető, táncosnő és romboló-teremtő anarchista egy személyben, aki természeti erőként formálja a körülötte élők életét. Oscar-díjas filmjéhez hasonlóan Larraín ezúttal is tökéletes főszereplőt talált Mariana Di Girolamo személyében, a kitaposott utak helyett pedig szerencsére a kacskaringósabb és rizikósabb ösvényeket választja.

Larraín művéhez hasonló kiszámíthatatlan filmes kaland volt az abszurd, gyakran szürreálba hajló munkáiról ismert Quentin Dupieux agymenése is. A Deerskin sztorija dióhéjban annyi, hogy főszereplője szó szerint beleszeret frissen vásárolt szarvasbőr-kabátjába és a sajátos viszony fenntartásáért gyakorlatilag bármire képes. Dupieux szerencsére nem bonyolódik komolyabb magyarázatokba, a szabadon burjánzó ötleteivel pedig egyszerre idézi meg Buñuel, illetve az olasz giallók világát. A Deerskin a tárgyfetisizmus maró kritikájaként és a filmkészítés bizarr paródiájaként is értelmezhető, de az éjfekete humora és Jean Dujardin szórakoztató alakítása miatt igazán élvezetes.

A markáns arcélek és együttérző családi drámák mellett az idei TIFF kínálatban számos olyan alkotás kapott helyet, amit egy-egy kisebb közösség készített. Több szekcióban is felbukkantak olyan filmek, melyek nem a történet vagy technikai megvalósítás színvonala, hanem az önkifejezés és megmutatás univerzális vágya miatt érdemeltek figyelmet. Hiába lerágott csont például a zombitámadás motívuma, ha az őslakosok természetes védettséget élveznek a kór ellen és a fehér többség az ő segítségükre van utalva, máris izgalmas a képlet. A kanadai Blood Quantum amatőr szereplőkkel és ismerős klisékkel dolgozik, mégis említésre méltó, mert a fiktív történeten keresztül megszólalhatnak egy távoli rezervátum lakói. Fontos emlékeztető, hogy egy mozgókép elkészítése nemcsak művészi vagy kereskedelmi célokat szolgálhat, de valódi közösségé kovácsolhatja a résztvevőket. Az éjféli vetítések leghangosabb sikere, az ugandai Crazy world alkotói például a számunkra felfoghatatlan körülmények között kénytelenek forgatni, mégis hatalmas lelkesedéssel és szenvedéllyel filmeznek, ami a kanadai közönségre is gyorsan átragadt.

Az idei TIFF fő szenzációja és legnagyobb várakozással övezett eseménye a Jojo Rabbit világpremierje volt. Taika Waititi új filmjét törvényszerűen előzi meg a híre, hiszen a náci Németországban élő gyerekszereplője az ijesztő helyzetekben a képzeletbeli barátját, a nagy és erős Adolf Hitlert hívja segítségül. Az eddigi életművéhez híven Waititi most is romlatlan, tiszta gyermeki nézőpontból tekint a felnőttek világára, kidomborítva a szigorú komolyság kínos abszurditását. Az új-zélandi alkotó merészségét dicséri, hogy ezúttal az emberi történelem legsötétebb pillanata kerül a célkeresztbe, mégsem vesz vissza a rá jellemző burleszkes gegekből és őrült poénokból. A Jojo Rabbit nagyjából minden pillanatában vészesen félremehetne és bár nem mindig keveri tökéletesen az egymással ellentétes érzelmi hatásokat, végig melegszívű és vicces, ám sosem tiszteletlen. 

A tízéves Jojo Betzler még nem tud gyűlölni, sajátos értelmezésében a náci ideológia és a Führer egészen sajátos jelentéseket kapnak. Waititi kedves humorral és ártatlan naivitással ellenpontozza a felfoghatatlan rettenetet, hitet téve a nevetés legyőzhetetlen ereje mellett. Az író-rendező maga alakítja a hírhedt diktátort, durcás kislányosra fazonírozott Hitlerével szándékosan provokálva azokat, akik szerint van, amivel nem szabad viccelni. Bár a Jojo Rabbit végül elnyerte a TIFF nézők által odaítélt fődíját, a film erősen megosztotta a közönségét. Taika Waititi ennek persze csak örülhet, kockázatos vállalásával ugyanis egyértelműen a relativizálás és a feledés ellen dolgozik. A film ráadásul arra is nyomatékosan emlékeztet minket, hogy az esztelen gyűlölködés és cinikus félelemkeltés bizony még a legkisebbeket sem hagyja érintetlenül.

Az összesített szavazatok alapján a Jojo Rabbit és a Marriage Story mellett a torontói nézők Bong Joon-ho cannes-i fődíjas filmjét szerették a legjobban. A különféle műfajokat és hangnemeket mesterien keverő Élősködők (Gisaengchung) nem véletlenül csavarta az ujja köré a nem angol nyelvű filmektől hagyományosan kissé idegenkedőket is, hisz pontosan azt a jóléti társadalmat fricskázza, ami Kanadára is jellemző. A gyorsan elszabaduló, gyilkos humorú, borotvaéles szatíra nemcsak pokolian szórakoztató, de pontosan rávilágít az esélyegyenlőség és önmegvalósítás hangzatos jelszavai mögött lappangó posztkapitalista valóságra. Az idei TIFF nagy kedvencein és hangos sikerein végigtekintve mégis úgy tűnhet, pislákol némi fény az alagút végén. Alulról építkezve, nagyobb odafigyeléssel egymás felé nyitva legyűrhető a kollektív szorongás, amiben a mozi továbbra is kitüntetett szerepet játszik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/12 40-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14360