Magyar MűhelyFilmek a TanácsköztársaságrólHol marad a Világforradalom? Murai András
A Kádár-rendszer legitimációs eszközként használta a Tanácsköztársaságot. Összeférhetett-e a konszolidációval 1919 véres öröksége? Megszállott tekintetű proletár hív harcba Berény Róbert 1919-es plakátján: „Fegyverbe! Fegyverbe!” – végső cél a Világforradalom. Ekkor alakultak ki a magyar munkásmozgalom vizuális ikonjai, amiket évtizedekkel később a Kádár-rendszer előszeretettel használt saját ideológiai eredetének igazolásához. Például a Tanácsköztársaság 40. évfordulóján felavatott gigantikus méretű szobor alakja az előbbi plakátról lett mintázva, nyomatékosítva a „dicsőséges 133 nap” és a Kádár János vezette ország közötti történeti folytonosságot. A kiegyezést szem előtt tartó Kádár-rendszer azonban egyáltalán nem követte a Tanácsköztársaság egyértelműen diktatórikus módszereit, sőt épp ellenkező taktikával, a nyílt konfliktus elkerülésével és egyezségek kötésével dolgozott. De akkor mire használta a hatalom a Kádár-rendszerben a Kommün emlékezetét? Kinevezte a jelenkori szocializmus, az ’56 utáni rendszer ideológiai és történelmi előzményének, hogy megalkothassa saját eredetmítoszát, miközben részben letagadta, részben finomította egyik legfontosabb vonását: radikalizmusát. A „létező szocializmus” számára 1919 bolsevik diktatúrája a maga teljességében kényelmetlen volt, nem azonosulhatott a vörösök szélsőséges tevékenységével és terror-különítményeivel. El kellett kerülni többek között azt is, hogy Rákosi Mátyás szóba kerüljön, aki a Tanácsköztársaság egyik népbiztosa volt, de a nép biztosan nem akarta a kötelező ünnepségeken hallani a nevét, s Kádár is azon igyekezett, hogy elhatárolódjon a sztálini mintára működő önkényuralmi rendszer országot nyomorító időszakától. Ugyanakkor a Tanácsköztársaság emlékezete segítette a Rákosi-rendszer elfeledtetését: ez a diktatúra nem kell előzménynek, viszont az a diktatúra, az 1919-es, jó lesz ősforrásnak. Politikai legitimációs eszközként használva a Tanácsköztársaságot az emlékezetpolitika a személyi kultusz valóságát átugorva egyenest a „valódi” proletárdiktatúrát, mint a működő szocialista rendszer történelmi eredetét célozta meg. Más okból is szükség volt a Tanácsköztársaságra: ’56-ban a párttagok és ÁVH-sok ellen elkövetett „ellenforradalomi lincselések” és a ’19-es fehérterror között vont (hamis) párhuzam érvként szolgált a forradalom leverése és a Kádár János vezette munkáspárt vezető szerepe mellett. A szocialista rendszer hazugságra és elhallgatásra épülő múltértelmezéseinek ez a fejezete 1959-ben kezdődött, amikor emléknappá nyilvánították és legnagyobb nemzeti ünnepeink közé emelték a Kommün kikiáltását. Bíztató bukás – a Tanácsköztársaság, mint hőseposz A 40, majd 50 éves évforduló más-más, a Tanácsköztársaságnál jóval fontosabb eseményhez állt közel, amely alapvetően meghatározta a kitüntetett alkalomra készült filmeket. 1959-ben a Kommün ünneplése lényegében az ’56-os „ellenforradalom” propagandájáról szólt. A megrendelésre készült A 39-es dandár (Makk Károly) és a Pár lépés a határ (Keleti Márton) a proletárforradalmi eredetmítosz megteremtésének feladatát szigorúan a sematikus filmek szellemiségével és jellemző formai megoldásaival hajtotta végre. 1969-ben már egészen más kihívásokkal küzdöttek a pártvezetők: az újbaloldali eszmékkel és a nyugati diákmozgalmakkal szemben kellett a Tanácsköztársaság munkásmozgalmában a megfelelő választ megtalálni. Ebben pedig biztosan nem segítette őket az évfordulóra kiírt pályázat nyertes alkotása. Az Agitátorok ugyanis épp az újbaloldal hatása alatt áll, s a forradalom hiányával és árulásával szembesíti az elpuhult és az eredeti marxi felfogástól fényévekre lévő pártfunkcionáriusokat. A rendszer gazdáinak a féltve őrzött hamis múltértelmezést, a szociálisan érzékeny, igazságos Tanácsköztársaság képét kellett megvédeni a kortárs forradalmi hévtől fűtött filmtől: csak a betiltás jelenthette az emlék sérthetetlenségét. A Rákosi-korszak pártvezetői nem rendeltek filmet a munkásmozgalmi előzményekről, óvatosak voltak, még véletlenül se emlékeztessen senkit a jóságos vezér alakja a vörösök harcos, ám kétes értékű és kimenetelű működésére. 1959-ben viszont propagandafilmmel (is) ünnepeltette magát a forradalom utáni megtorlásokkal elfoglalt hatalom. Makk Károly szocialista realista stílusában készült filmje, A 39-es dandár közeli rokonságot mutat az „ellenforradalom” hivatalos verzióját kialakító rendezésekkel, mint a Tegnap (Keleti Márton, 1959), vagy Az arcnélküli város (Fejér Tamás, 1961). Akárcsak azokban, itt is típusokat képviselnek és végletekig leegyszerűsítettek az igazságért harcoló hősök. Így lesz például a vörösök terrorista különítményének önfejű vezetője a társadalmi egyenlőtlenségek eltörlése mellett elkötelezett hazafi. A film Karikás Frigyes írásain alapul, aki politikai biztosként vett részt a Tanácsköztársaság harcaiban, s akit évekkel később a sztálini terror idején a Szovjetunióban végeztek ki, amiről természetesen nem szólhatott a kommunistákat megnemesítő háborúseposz. A film, hasonlóan a kommunista rendszerek forradalmat ábrázoló történelemhamisító munkáihoz, elkerüli a bukás színtiszta megjelenítését (ahogy a Föltámadott a tenger, vagy épp a Patyomkin páncélos is győzelemmel zárul). Az utolsó párbeszéd minden félreértést elkerülendő finomítja a vereséget, s a baloldali mozgalom pozitív jövőjét vetíti előre. „Nagyon sötét az éjszaka” – mondja csüggedten Korbély János, a forradalom elkötelezett, paraszti származású harcosa. Karikás elvtárs a távolba révedve így válaszol: „Megvirrad nemsokára.” Az utolsó mondatban rejlő bizakodás természetesen az aktuális korra, a megvalósult szocializmusra utal. A bukást reménybe fordítja a zárókép, de hol marad a filmben gyakran emlegetett, s annyira várt Világforradalom? 1919-ben nem jött össze, még várnunk kell vele, sugallja a film 1959-ben. 1969-ben viszont, a diáklázadások begyűrűzésétől félve azt mondják a párt ideológusai, már elmúlt az ideje. Velük ellentétben az Agitátorok alkotói épp a ’19-es kommunista példaképekre hivatkozva, de a film merészen újító formanyelvével bizonyítják, a globális baloldali forradalom eszméje sosem volt aktuálisabb. A vörösök és a Rolling Stones – a Tanácsköztársaság, mint baloldali kritika Az Agitátorok azonnali betiltása (a film csak 1986-ban kerülhetett nyilvánosságra) pontosan mutatja az önmagát forradalminak nevező hatalom skizofrén állapotát: a proletárdiktatúra filmes emlékezetére a forradalom szellemisége nélkül van szükség. 1969-ben, a marxizmus és az újbaloldali eszmék világhódításának idején a Tanácsköztársaság emlékezete elválaszthatatlan attól a kérdéstől, hogy mit kezd az MSZMP általában a revolúció kérdésével. Nincs ennél veszélyesebb 1956 októbere után a hatalom nézőpontjából, ezért elutasítottak minden olyan baloldali értelmezést, ami ellentétes a pártéval. A forradalom felfogásának kisajátítása a 68-as diáklázadásokat követően érte el csúcsteljesítményét, mikor a pártvezetés előállt a „mindennapok forradalma” programmal. Eszerint a kommunista forradalom már véget ért, ma a kevésbé látványos tettekre van szükség: a hétköznapok aprómunkájára. Ez a párt válasza az újbaloldal kritikájára, s ez a forradalom-értelmezés lényegében egybeesett a Tanácsköztársaság 50 éves évfordulójának ünnepségsorozatával. Mikor kiírták a filmes pályázatot, amit elnyert Magyar Dezső és Bódy Gábor forgatókönyve, minden bizonnyal ezt a szellemiséget képviselő filmet vártak. A minden tekintetben formabontó Agitátorok azonban szöges ellentétben állt az elvárásokkal. Látszólag teljesítette a feladatot, hiszen az 1919-es proletárforradalom idején játszódik, alapjául Sinkó Ervin Optimisták című könyve szolgált, de megidézi a Kommün más szereplőinek, így Lukács György, Lengyel József és Szamuely Tiborné visszaemlékezéseit is. Mindeközben mindvégig a ’68-as mozgalmak progresszivitása árad belőle, s az alkotók olyannyira nem akarták leplezni aktualizáló szándékukat, hogy még a Rolling Stones is megszólal pár pillanatra a vörösök kísérőzenéjeként. Miért választják a fiatalok 1919-et, ha 1968-ról akarnak beszélni? Az Agitátorok épp a Tanácsköztársaság időszakának értékrendszerét használta fel a kortárs hatalom kemény bírálatára, anélkül, hogy ezt nyíltan megfogalmazta volna. A forradalom ideájával szenvedélyesen azonosuló film lendülete, eszmékben való őszinte hite szemben állt a szocializmus hivatalos, megkövesedett marxista felfogásával, a szereplők elkötelezettsége a működő rendszer korruptságával, a film fiatalos lendülete a párt elöregedő tagságával. Pályakezdő művészek és értelmiségiek a szereplői. Bódy Gábor a Sinkó Ervinről mintázott Botost alakítja, Földes László (hamarosan Hobó) a vörösterrorista Bőrkabátost, az anarchistát Szentjóby Tamás formálja meg, szerepel a filmben Dobai Péter író is. S fontos szerepet kap az újbaloldal képviselője, Révai Gábor, az ötvenes évek nagyhatalmú és hírhedt kultúrpolitikusának, Révai Józsefnek a fia, akinek szerepeltetését különösen kifogásolták a cenzorok, mivel az úgynevezett „maoista összeesküvés” miatt ítélték el pár hónappal a film forgatása előtt. A fiatal alkotógárda azzal a reménnyel állhatott neki a Tanácsköztársaság emblematikus figuráinak filmre viteléhez, hogy a cenzúra ezt a témát majd elfogadja. De a kor másként értelmezése és a formanyelv szabadsága betiltásához vezetett. Az Agitátorok ugyanis azért izgalmas alkotás, mert a baloldali ideológiai áramlatok mellett a filmnyelvi újításokhoz is kapcsolódott. Az alkotók számára nem egyetlen történelmi korszak, hanem a forradalom elvont eszméjének ábrázolása a fontos, az 1919-es kommün csak apropó a forradalom filozófiai és morális dilemmáinak megfogalmazásához, aminek kifejezése a Jean-Luc Godard által képviselt esszéisztikus formában történik. Cselekmény helyett a szereplők szüntelen eszmecseréje, valamint az archív felvételek újszerű használata a meghatározó, s az archívok váratlan beillesztése a forgatott anyagba tágítja a film cselekményvilágának idejét és terét: a forradalom szükségszerűségét általános érvényűnek tekinti. 1968 1919-ben – a két korszak sajátos egymásra vetítésében benne foglaltatik a hatvanas évek szélsőbaloldali mozgalmának zavaros önképe. A diáklázadásokkal fémjelzett 68-as mozgalmak tekintélyellenessége ugyanis szöges ellentétben állt a Tanácsköztársaság totalitárius rendszerével. Mégis, érthető a proletárdiktatúra díszletei között, a Kommün szereplőin keresztül megfogalmazott kritika. Az Agitátorok – csakúgy, mint a magyar újbaloldali mozgalom – honnan támadhatta volna a fennálló szocializmust, ha nem balról, rajta saját eszméit számonkérve?! A leszámolás rítusai – a Tanácsköztársaság, mint modell 1959-től a Tanácsköztársaság számos, különböző műfajú alkotást inspirált. Népszerű televíziós kalandfilm-sorozatot (Bors, 1969-1972), groteszket a fehérterror szereplőiről (Máriássy Félix: Imposztorok, 1969), de a korszakhoz kapcsolódó legtöbb történet a vörösök leverését követő üldözésről (például Sándor Pál: Herkulesfürdői emlék, 1977) és megtorlásról szól, több esetben azzal a céllal, hogy az alkotó a Kádár-rendszerről mondjon kritikát a történelmi kor leple alatt (Kósa Ferenc: Nincs idő, 1973). Vörösök és fehérek leszámolása Jancsó parabolájában kerül legtávolabb a realista történelemábrázolástól és egyúttal a hatalomnak direkt módon üzenő Tanácsköztársaság-adaptációktól. Az Égi bárány (1970) Jancsó korábbi filmjeinek történelem-szemléletét követve arra használja a ’19-es eseményeket, hogy a zsarnokság, manipuláció és erőszak természetrajzát fogalmazza meg. Ugyanakkor az Égi bárány az életműben annyiban változást hoz, hogy a korábbi Jancsó-Hernádi-filmekhez képest is jobban absztrahálja a történelmi eseményeket. A film első fele még pontosan kijelöli az időt, 1919-ben a Tanácsköztársaság végnapjaiban járunk, s stilizált eszközökkel idézi meg a vörösök és fehérek harcát, majd a Tanácsköztársaság bukását. Az utolsó egyharmad viszont végleg elszakad a történelmi kortól, a különös és rejtélyes „hegedűs” figurájának megjelenésétől a film szimbolikus motívumok halmaza. A hatalmi szerepcserék, a vörösök győzelme, majd a fehérek „ellenforradalma” alkalom a történelem logikájának újabb mozgóképi modellezésére, melynek ételmében – mutatja Jancsó újra és újra – a forradalmak és ellenforradalmak hasonló mechanizmusai, akár balról, akár jobbról érkeznek, végül mindig ugyanoda vezetnek. Az eredmény: leszámolás, vérgőzös, tobzódó erőszak. Van azért az Égi bárányban a szembenállók megítélésben méricskélés: kegyetlennek, megszállottan gonosznak és véreskezűnek hozza ki a fehéreket, míg a vörösöket humánusnak, naivan elkötelezettnek. Persze lehet, hogy így járt jól a Kádár-kor nézője, akit az egyenes beszédről leszoktatott a szocializmus, s mindenben áthallásos üzenetet vélt felfedezni: kedvére behelyettesíthette a fehérek kegyetlen megtorlását az 56-os forradalom leverését követő bosszúhadjárattal. Nézd a vörösöket 19-ben és gondolj a forradalmárokra 56-ban, nézd a kitűnően manipuláló fehéreket és gondolj a Kádár-rendszer mechanizmusaira. ’56 ki nem mondott igazságával és elfojtott emlékezetével ellentétben a Világforradalomra rég (talán soha) nem gondolt senki komolyan se „fent”, a pártban, se a mindennapokban. A Tanácsköztársaság díszlet maradt a Kádár-rendszer központosított emlékezetpolitikájában és valóságot mellőző eredettörténetében.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
