Fesztivál

Titanic 2019

A mentőcsónakok szüksége

Fekete Tamás

Indulása óta még soha nem volt ennyire szorongással és félelemmel teli a Titanic Filmfesztivál, mint most.

26. alkalommal szállt vízre idén a Titanic, és az először 1993-ban megrendezett filmfesztivál alapítása óta eltelt több mint negyedszázad alatt bizony rengeteget változott a világ és a széljárás, és az a rendezvény, ami egykor elsőként ismertette meg a magyar közönséggel Tarantino, Kevin Smith, Jafar Panahi vagy éppen Iñárritu nevét, ma már jóformán elképzelhetetlen lenne. A streaming szolgáltatók szküllái és a letöltőoldalak kharübdiszei között ma már egy egyszerűbb tutajjal is nehéz elnavigálni, hát még egy olyan monstrummal, mint a nagy vízkiszorításúra tervezett óceánjáró. Így talán nem is meglepő, hogy időnként olyan érzésünk volt, mintha a hajó már csak a patinás múlt miatt venné fel idén is a horgonyt: a legénység mellett a jegyvásárló utasok száma is erősen megfogyatkozott, az egykor 11 napos menetidő mostanra alig egy hetesre zsugorodott, elmaradtak a fedélzeten helyet foglaló díszvendégek, hosszú idő először nem volt zsűri, és idén különösen nehéz volt megfejteni, hogy a rakományt mi alapján pakolták fel, és pontosan mi is a célállomás. Ezzel együtt jócskán érhette kellemes meglepetés azt a vállalkozót, aki lemerészkedett a raktérbe, és belesett az árukat takaró ponyvák alá.

A legnagyobb várakozás minden bizonnyal Jim Jarmusch Cannes-ban bemutatkozó munkáját, a Holtak nem halnak meg-et övezte, és indokolt volt ezzel útnak indítani a fesztivált, nem csupán azért, mert a rendezőnek már régóta kijár a törzsutas címke, hanem azért is, mert kissé érthetetlen módon emberemlékezet óta ez a művész első olyan filmje, mely végül nem kerül Magyarországon moziforgalmazásba. Nagy reményekkel lehetett készülni, hogy Jarmusch a western, a jakuza-, a bérgyilkos- és a vámpírfilm után most miként értelmez át egy újabb műfajt, a hihetetlen sztárparádé és a vígjátéki hangnem pedig az alkotó eddigi életművének leginkább közönségbarát és a szó jó értelmében vett legkommerszebb darabját ígérte. Ezért is fájdalmasan nagy csalódás a zombi-komédia, mely leginkább tényleg egy élettelen, és kényszermozgásra ítélt testre hasonlít; észrevehetetlen benne a zsáner átírásának igénye, szinte teljességgel hiányzik belőle a társadalomkritika jóformán kötelező eleme. Felmenői között így nem is elsősorban Romero élőhalottait, hanem sokkal inkább Fellini 8 és fél-jét találhatjuk; egyfajta karrierösszegző, önreflektív mű született, ahol azonban nem a rendező, hanem egykori színészei kerülnek reflektorfénybe. Bálint Esztertől Tilda Swintonon és Bill Murray-n át egészen Adam Driverig felsorakozik szinte mindenki, aki valaha dolgozott a rendezővel, hogy jelképesen újból életre keljenek. Kár azonban, hogy a lendületes kezdés hamar kifullad, a humor visszatérő forrásául szinte kizárólag a kikacsintások szolgálnak, amikor pedig a főhősök a forgatókönyvet kezdik emlegetni, a legrosszabb Mel Brooks-filmek jutnak a néző eszébe.

Rendező és színész különleges és egyedi kapcsolata volt a főszereplő a francia Alex Lutz áldokumentumfilmjében is, amelynek Lutz egyúttal társírója és főszereplője is volt. A Guy főhőse egy hajdan nagy sikereket elkönyvelt táncdalénekes, aki azonban még évtizedek elteltével is népes rajongótáborral bír. Az ő nyomába ered kamerájával egy fiatal filmes, aki állítása szerint portréfilmet szeretne forgatni, valójában azonban mögöttes szándék mozgatja – egy elrejtett és később napvilágra került feljegyzésből jut ugyanis tudomására, hogy a sanzonénekes a biológiai apja. A filmbéli rendező tehát a forgatás apropóján, a kamera segítségével, annak fókuszán át akarja megismerni édesapját, és a film így igazi médiumként is szolgál, a fiú pedig egyúttal egy egész generációt is jobban megért.

Szintén Franciaországból érkezett a Kicsengettek (L’heure de la sortie), és ebben is fontos szerephez jutott a generációs ellentét, ám itt szinte teljesen reménytelen az őszinte párbeszéd lehetősége. A Christophe Dufossé regényéből készült dráma főhőse egy fiatal tanár, aki egy vidéki elitgimnáziumba érkezik egy érettségi előtt álló osztály ideiglenes óraadójaként és osztályfőnökeként, miután elődje fényes nappal a terem ablakával kiugorva vetett véget életének. Laurent Cantet Cannes-ban Arany Pálmával díjazott Az osztályával ellentétben itt a diákok kifejezetten stabil anyagi hátterű családokból érkeztek, kifejezetten intelligensek és jól tanulók, komoly jövő előtt állnak, és egyáltalán nem deviáns viselkedésűek – ez utóbbi azonban csak a látszat, újonc oktatójuk azonban érzi, hogy a nyugodt felszín alatt sötét gondolatok kavarognak a fejekben. Határozott elképzelésük van a szakadék felé robogó világról, a pusztulásról és a testi-lelki fájdalomról, ezeket pedig – egyelőre – rövid, belső körüknek szánt, és erősen kísérleti jellegű kisfilmjeikben örökítik meg, miközben valami sokkal drasztikusabb tettre készülnek. Sébastien Marnier rendezése helyenként egészen nyugtalanító bizsergéssel teli, és riasztóan aktuális korkép arról a generációról, aki kétségbeesve szemléli az őt körülvevő világot és annak pusztulását, ám saját kortársaikon kívül nem tudnak és nem is akarnak másokhoz szólni, és még a főhős tanár közeledési próbálkozásaira is összezárással reagálnak. Mélységesen csalódtak és kiábrándultak az előttük járókban, akik elrontottak és eltékozoltak mindent, majd örökül hagyták ezt a zűrzavart utódaiknak.

A fizikai fájdalom önként vállalt és némán tűrt elszenvedésének motívuma  visszaköszön A kutyák nem viselnek nadrágot (Koirat eivät käytä housuja ) című finn filmben is, ahol szintén egy váratlan tragédia szolgál felütésül. Juha hosszú évekkel felesége halála után sem képes feldolgozni neje elvesztését, egy véletlen találkozás következtében pedig egy domina karjaiban – majd lábai előtt – találja magát. A férfi a fojtogatásban és a fulladás közeli állapotban talál megnyugvást és némi feloldozást – egyértelműen összekötve ezeket a pillanatokat felesége halálával, aki a nyaralójuk melletti tóban vesztette életét. J.-P. Valkeapää filmje képes megmutatni annak a kevesek által ismert világnak az összetett érzelmi dimenzióit, amely a legtöbb esetben szinte kizárólag olcsó vígjátékok rossz poénforrásaként, esetleg sötét thrillerek veszélyekkel teli helyszíneként tűnik fel. A belül hordozott, elfojtott érzelmi traumák felszabadítása közben pedig egészen ellentétes állapotok között hintáztatja a nézőt is – egy körömletépés vagy egy házi, harapófogós fogkihúzás mellett sokszor megcsillan az egészen bizarr, a sötét helyszínhez illő fekete humor is.

Szintén Finnországból szállították ide az Aurorát, a fesztivál talán leghumorosabb és leginkább élettel teli filmjét – noha összetevői között szinte egyetlen olyan elem sincs, ami különösebb vidámságot ígérne. A lelke mélyén boldogtalan és magányos címszereplő szinte megállás nélkül habzsolja az életet, alkoholtól fűtött bulizásai végén hol egy barátnője lakásában, hol pedig a sürgősségi ügyeleten köt ki. Szenvedélybetegsége azonban nem egyedüli a családban, édesapja ugyanis súlyos, rendszeresen visszaeső – vagy inkább soha ki nem gyógyuló – alkoholista. Aurora összeismerkedik az Irakból kislányával együtt elmenekült Dariannal, aki egyedül úgy tudná elkerülni a kitoloncolást, ha elvenne egy ízig-vérig finn nőt. A két teljesen hétköznapi ember hideg-meleg, buktatókkal és meggondolatlan cselekedetekkel teli kapcsolata tele van hol finom, hol groteszkebb humorral, és akármilyen elviselhetetlen alaknak tűnik Aurora, azonnal szívünkbe zárjuk a felelősséget hírből sem ismerő, felnőni képtelen és szabadságvágy által fűtött lányt.

Északról jött hozzánk az Echo is; az izlandi film dramaturgiája, cselekményvezetése és képi világa Roy Andersson stílusát idézi, már-már a plagizáláshoz közeli módon. Bár az egyszerre töredezett és tablószerű szüzsé egyenetlensége még megbocsátható lenne, a társadalomrajz elnagyoltsága és közhelyessége, valamint az irónia szinte teljes mellőzése már sokkal bosszantóbb, Rúnar Rúnarsson rendezése így sajnos tényleg nem lesz több mint 56, szinte véletlenszerűen egymás mellé rendelt, megelevenedett pillanatfelvétel.

Noha a szervezők valószínűleg nem ezzel a szándékkal válogattak, az idei Titanic felhozatala láttán két trend tűnik egyre erősebbnek és meghatározóbbnak – egyrészt formai, másrészt tematikai módon.  A hagyományos, egyenes vonalú, minden kérdéses részletet tisztázó és elmagyarázó történetmesélés valamiképp szinte minden filmben felbomlott. Rengeteg kisebb-nagyobb hiátus szabdalja fel a filmeket, legyen szó a történetmotivációkról, vagy éppen szereplőkről, olykor pedig olyan rejtélyekkel és kérdésekkel, melyek feloldása esetenként nem is történik meg. Ezzel együtt ezek a hiányok szinte soha nem korlátozzák a befogadást, a történetek mindenki számára teljesen érthetőek, el- és újramesélhetőek tudtak maradni. Másfelől pedig szinte kézzel tapintható egyfajta szorongás, frusztráció és aggodalom, némi természetes dühvel kiegészülve, és a szinte kényszerítő erő a zeitgeist érzékeltetésére. Szinte 20 évvel 2001 után is kísértenek a WTC leomló tornyai, a nagyüzemi, gátlástalan kapitalizmus lépten-nyomon jelen van, a környezetszennyezés és a globális felmelegedés már nap mint nap érzékelhető, a migráció mindenhol probléma, az Egyesült Államok elnöklét pedig három éve Trumpnak hívják. Az Aurora szereplői között szinte a tősgyökeresnek számító finnek is bevándorlók, a Kicsengettek diákjai mindent tudnak, épp csak a világ állapotát nem képesek megérteni, és Trump alakja még az aktuális politikát eddigi pályája alatt feltűnően mellőző Jarmusch filmjében is felbukkan, ahogy az A Dog Called Money-ban, a  PJ Harvey 2015-ben rögzített lemezének felvételeinek szóló dokumentumfilmben is – amikor az elnökválasztás ilyetén kimenetele nem tűnt többnek egy rossz viccnél.

Habár a Titanic egyre halkabban és jóval kisebb hullámokat csapva szeli a magyar filmes világ habjait, az biztos, hogy válogatása soha nem reflektált annyira a jelenünkre, mint idén.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2019/12 44-48. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14359

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -