Film / RegényNémaság Fél pálfordulásVarró Attila
Scorsese bálványt farag
a bálványtagadásnak.
A Martin Scorsese fél
évszázados pályafutását végigkísérő Krisztus-alak kezdettől a testi szenvedésen
keresztül történő üdvözülés emblematikus alakját jelentette az erőszakhoz és hithez
egyaránt szoros gyökerekkel kötődő olasz-amerikai filmművész számára. Legyen
szó a Boxcar Bertha végén
vagonoldalra szögezett szakszervezeti messiásról, a Dühöngő bika fináléjának szorító-köteleken megfeszített La
Mottájáról (vagy akár a Holtak útja
erkélyrácsra szúrt áldozatának epizódjáról) a Scorsese-krisztusok ikonja az
örömteli halandó lét és a gyötrelmen keresztül elért halhatatlanság dilemmáját
ábrázolja – miként ezt a legvilágosabb kinyilatkoztatást jelentő Krisztus utolsó megkísértése konkrétan jelzi
a nyitófelirathoz választott Nikosz Kazantzakisz-idézettel. A számos
tekintetben 1988-as adaptációjához hasonló Némaság
(amely ugyancsak egy keresztény hitével vívódó külföldi író, ezúttal a japán Shûsaku Endô megváltás-története) még az újgörög
evangélium-átiratnál is szemléletesebben nyúl a szerzői alapmotívumhoz: noha az
1966-ban megjelent regény éppen úgy Isten hallgatásáról kapta címét, mint a pár
évvel korábbi Bergman-klasszikus, ez a csend Japán egy különösen véres
korszakának iszonyú hangorkánját üvölti túl, ahol az üldözött istenhívőknek
válogatott kínzásokat kell kiállniuk a túlvilági öröklétért.
Míg a japán regény egyfajta
személyes remake-je a passió-történetnek, a Scorsese-adaptáció inkább a Krisztus utolsó megkísértése szerzői
evangéliumát újrázza a szamuráj-közegben, (noha iskolás pedantériával, szinte
szó szerint mondja fel az Endô-művet). A Kazantzakisz-feldolgozás
volt ugyanis az első, ahol az életmű krisztus-motívuma immár magáról a Filmről
is tanúskodik: az utolsó megkísértés hosszas álomjelenete az emberi életútról már
nem szexet, hatalmat, istenlétet kínál Jézusnak cserébe küldetéséért,
egyszerűen egy gyönyörű látványillúziót, happy enddel – a főhősnek erről kell
lemondani a kereszten, majd visszatérve a valóságba a szenvedés tudatában
eljutni a mártírhalálig: halála ugyanis csak akkor válik áldozattá, ha nem önfeledt
mozizás közben éri. Endô történetében pontosan
ugyanezt a döntést kell meghoznia Rodriguesnek a kép illúziója és a fájdalmas
valóság között, a központi motívumot jelentő fumie-rítusnak köszönhetően. A Krisztus-kép megtaposása révén
lezajló aposztázia egy filmváltozatban ugyanis óhatatlanul többletjelentéssel
bővül, főleg egy olyan rendező életművében, aki régóta egyszerre része és
rajongója az álomgyári filmművészetnek. Ahogyan Endô
Némasága Isten csendjét nem kiábrándító
hiányként, hanem végső soron a megvilágosodás eszközeként látja, úgy a Képet sem
az Eszme jelképének, eszközének, hirdetőjének állítja be, hanem épp az
ellenségének, amelyet meg kell tagadni ahhoz, hogy eljuthassunk az
érzelmi/gondolati esszenciához – a teljes azonosuláshoz azzal, ami a valóság
mélyén van, ellentétes irányban a felszínére száradt látványmázzal.
Valami egészen kivételes
fordulat lenne az ifjúkor szerzői messiáslétét a szakmai tisztességben történő
megőszülés világi örömeiért régóta feladó Scorsesetől, ha 75 évesen elkészítene
egy illúzió-tagadó puritán művet (lásd Sternberg vagy Nicholas Ray példáját) –
a Némaságnak azonban csupán témája
pálfordulás, üzenete messze nem. Míves és vizuális apropókban gazdag
fényképezés (barokk délvidéki chiaroscurótól a japán nyomatok formavilágáig), szájbarágós
hollywoodi dramaturgia (amely a regény sajátos nézőpontváltását hol esetlen,
hol redundáns belső monológokkal próbálja érzékeltetni) és kínosan túljátszott
színészi alakítások – csupa 21. századi Scorsese-ismérv – szegül eltökélten
szembe az Endô-mű adaptációjából eredendően fakadó üzenettel (amelyet az
1971-es Masahiro Shinoda-filmváltozat nem csak megőriz, de pluszjelenetekkel erősít,
lásd az áruló Kichijirónak adott melléktörténetet) – imázsrombolás helyett újabb
pompás katedrálist emelve az Álomgyárnak. Mi sem vall szebben erről, mint az
adaptáció legfőbb saját hozadékát jelentő bombasztikus búcsúpillanat a főhős
kezébe zárt apró feszületről a digitál-lángok között (Scorsese előszeretettel
rondít saját filmjébe egy hatásvadász zárlat kedvéért a Dühöngő bika Biblia-idézetétől a látását visszanyerő vakról a Tégla Capitolium-patkányáig). Míg Shinoda
nyitott záróképén a rákényszerített japán feleséggel szeretkező expap eltorzult
arcát látjuk (egyszerre megkérdőjelezve és kihangsúlyozva az áldozathozatal
gyötrelmét), az Ozu és Bresson spirituális mestereire előszeretettel hivatkozó
Scorsese egyszerűen zsigerből képtelen bálványimádás nélkül tekinteni a hitre –
még annak mélyebb, külsőségeket elutasító formáját is csupán egy bálvány
metaforájával képes érzékeltetni.
NÉMASÁG (Silence) – amerikai,
2016. Rendezte: Martin Scorsese. Írta: Shûsaku Endô
regényéből Jay Cocks. Kép: Rodrigo Pietro. Zene: Kathryn és Kim Allan Kluge.
Szereplők: Andrew Garfield (Rodrigues), Adam Driver (Garupe), Yosuke Kubozuka
(Kichijiro), Liam Neeson (Ferreira). Gyártó: Cappa Defina / Waypoint
Entertainment / CatchPlay. Forgalmazó: Freeman Film. Feliratos. 161 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2 átlag: 5.5 |
 |
|
