KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
   2017/március
FEKETE HOLLYWOOD
• Soós Tamás Dénes: A történelem visszavétele Fekete Hollywood
• Strausz László: Nagyon is emberi Holdfény
ÚJ RAJ
• Szabó Ádám: Nyers hús Amat Escalante
A KÉP MESTEREI
• Alföldi Nóra: Egy angol úriember Roger Deakins
INGMAR BERGMAN
• Pólik József: A törpe, aki leharapta a lábujjamat A szemtanú mint karakter
• Gáspár László Ervin: Hang, téboly és sirályvijjogás Bergman „kamarazenéje”
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Mi a rajzfilm, doki? Chuck Jones életműve
MAGYAR MŰHELY
• Morsányi Bernadett: Hiányzó láncszem Beszélgetés Török Ferenccel
• Kolozsi László: A tehenek tekintetében Beszélgetés Morcsányi Gézával
• Kolozsi László: Álmomban már láttalak Testről és lélekről
• Orosz Anna Ida: A rajzolt filmek primátusa Varga Zoltán: A magyar animációs film
• Morsányi Bernadett: Tulajdonságok nélküli emberek Dobai és a film
SZÍNÉSZPORTRÉ
• Horeczky Krisztina: Hollywood nagyasszonya Meryl Streep
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Istenkép Shûsaku Endô: Némaság
• Varró Attila: Fél pálfordulás Némaság
KRITIKA
• Baski Sándor: Nosztalgiajárat T2 Trainspotting
• Kovács Gellért: Szertől szerig Dizájneren
• Schubert Gusztáv: Antigravitáció Mi ez a cirkusz?
• Roboz Gábor: A régi rutin A régi város
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: A fekete város Atlanta
MOZI
• Jankovics Márton: Marina Abramović – A távolság, ami összeköt
• Kránicz Bence: Oroszlán
• Gelencsér Gábor: Szép álmokat!
• Sepsi László: Körök
• Benke Attila: A Kaptár: Utolsó fejezet
• Árva Márton: Desierto
• Kovács Kata: Egy kutya négy élete
• Roboz Gábor: Szólít a szörny
• Varga Zoltán: LEGO Batman - A film
• Barkóczi Janka: Tékasztorik
• Baski Sándor: Arany
• Kovács Gellért: Pofoncsata
• Varró Attila: Az egészség ellenszere
DVD
• Benke Attila: Fantasztikus labirintus
• Pápai Zsolt: Race – A legendák ideje
• Soós Tamás Dénes: A kolónia
• Pápai Zsolt: Szeretteink körében
• Bata Norbert: Elzárva a világ elől
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Török Ferenccel

Hiányzó láncszem

Morsányi Bernadett

Török Ferenc a Koccanás és az Apacsok adaptálása után Szántó T. Gábor 1945 (Hazatérés) című novellájából készített filmet. Az 1945 Magyarországon először a Titanic Filmfesztiválon lesz látható.

 

Szántó T. Gábor 1945 és más történetek című kötete a film hazai bemutatójával egy időben kerül boltokba, de a novella korábbi változata, a Hazatérés már 2004-ben megjelent. Mikor olvastad először a művet, s miért érezted úgy, hogy filmet szeretnél készíteni belőle?

A 2000-es évek elején itt Újlipótvárosban, a Tátra utcában laktam, Szántó T. Gábor pedig a szemben lévő házban, s amikor bemutattuk az első két filmemet, s készültem a következőre, Gábor odaadta a novelláskötetét. Megkért, hogy olvassam el, hátha találok olyan novellát, amiből filmet lehetne készíteni. A Hazatérést választottam, mert nagyon filmszerűnek éreztem, annyira egyszerűen láttatta magát, sosem éltem falun, de pontosan tudtam, melyik az a falu, ahol játszódik, milyenek az emberek, s milyen lehet azon a hegyi úton végigmenni. ‘71-ben születtem, de ahogy olvastam a történetet, megmozdult bennem, mintha a saját nagyszüleim idejére visszamentem volna a történelemben. A novella szikár és egyszerű volt, feszes időtartamú, hiszen alig három óra alatt játszódik. Ez egyfelől a görög drámákat idézi, tér, cselekmény, idő egységére épül, tehát időkezelésében leginkább egy színpadi műre hasonlít, viszont térkezelésében már egy film lehetőségét hordozza magában. A Moszkva tér (2001) után az volt a mániám, hogy olyan filmet szeretnék készíteni, amiben kevés a dialógus, s ebben a novellában alig van párbeszéd. Elkezdtünk Gáborral dolgozni a forgatókönyvön, először kisfilmben gondolkoztunk, aztán tévéfilmben, végül nagyjátékfilmben. Éveken át írtuk a forgatókönyvet, több olyan figurát is kitaláltunk, akik a novellában nem szerepeltek. Közben volt egy másik filmtervem, a Delfin Hajós Alfréd története –, aztán bejött a Senki szigete (2014), amire Sándor Pál kért fel. A film elkészítése után elmentem tanítani egy évre Amerikába, közben egy amerikai alapítványtól kaptunk pénzt az 1945 előkészítésére, s akkor új lendületet kapott ez a történet. Végül a Filmalaptól is megkaptuk a gyártási pénzt, s 2015 nyarán, körülbelül másfél éve leforgattuk a filmet, egy évet dolgoztunk az utómunkán, s idén januárban készültünk el a végleges verzióval. Már most rengeteg a külföldi fesztivál meghívás, Amerikában előbb fogjuk bemutatni az 1945-öt, mint itthon.

Szívesen dolgozol együtt írókkal?

Csak a pályám elején, a Moszkva térnél jegyeztem magam a forgatókönyvet, a Szezont (2004) Podmaniczky Szilárddal írtam, az Overnightot (2007) Maros Andrással, utána adaptáltam Spirót, majd Bereményit. Szívesen dolgozom íróval a forgatókönyvön, mert inkább a dialógushoz van érzékem, mint a dramaturgiához, a praktikus, vizuális megvalósítás oldaláról tudok hozzátenni a történethez. Szántó T. Gáborral könnyű volt együtt dolgozni, végig hitet adott az a lényeglátás, amit Gábor ebben a történetben meg tudott fogalmazni. Ez a sztori alapvetően az övé, ő akarta először elmesélni, de olyan hosszú volt az előkészítési idő, hogy már régóta a sajátomnak érzem.

Kérted, hogy minél kevesebbet beszéljünk történetről, de annyit muszáj elmondani, hogy a cselekmény egy Tokaj környéki hegyaljai faluban játszódik. 1945. augusztus 12-én két ortodox zsidó száll le egy Budapestről érkező vonatról, s amíg begyalogolnak a faluba, az ott élők azon tépelődnek, milyen szándékkal érkezhettek. Közben esküvői előkészületek zajlanak, a jegyző fia házasodik.

A történet felfogható egy antik drámának, ami egy olyan nyáron játszódik, 1945 nyarán, amikor még minden jóra fordulhatott volna, még volt rá esély, hogy egy demokratikusan fejlődő polgári társadalom alakuljon ki Magyarországon. Akkor még nem lehetett tudni, hogy szovjet megszállás jön, hogy egypártrendszer lesz 1990-ig. Még napsugaras nyár van, vége a háborúnak, aratás után vagyunk, augusztus 12.-e, vasárnap dél van, a falu lakói esküvőre készülnek…

A filmben több karakter szerepel, mint a novellában, s az esküvő is új motívum. Miért kellett változtatni a történeten?

Az volt a koncepciónk, hogy meg kéne mutatni a falut, s a falusiak reakcióját, kicsit hasonlóan, úgy, mint Spiró György drámájában, a Koccanásban (2009), ahol egymásba ütköznek a kocsik egy budapesti utcasarkon, s ezáltal rálátás nyílik a társadalomra. Tehát kivágtunk egy Zeitstück-öt, egy időszeletet, s megpróbáltuk reprezentálni a társadalmat. A novella arról szól, hogy megérkezik két titokzatos idegen, hogy végrehajtsa a küldetését. A falusiak reakciói nem voltak kidolgozottak, a filmben viszont megpróbáltuk megjeleníteni a különböző álláspontokat a vasutastól a jegyzőig, a paptól a rendőrig. Ezért találtuk ki, hogy legyen egy olyan ünnepség, ami fontos a falunak, ahol meg lehet mutatni a fiatalokat, s az időseket egyszerre. Minél bonyolultabb, gazdagabb egy társadalomrajz, annál árnyaltabb a kérdésfelvetés, s itt nincs két egyforma reakció, ezért kellettek az új karakterek, például a pap, a vasutas, a szomszédasszony, a kocsmáros, vagy a rendőr. Nem akartunk ítéletet mondani, csak bemutattunk egy viszonylag provokatív szituációt. Jön két ortodox zsidó, aki túlélte a lágert, titokzatos szellemlények, nem tudjuk, hogy mit akarnak. A nézők a falu lakosságával is azonosulnak, mert csak a film végén derül ki, miért érkezett a két feketeruhás figura. A nézők is ugyanazt a bizonytalanságot érzik, mint a falu lakói. Hiába mondjuk azt, hogy béke van, esküvő van, olyan dolgok történtek a múltban, ami az unokáinknak és a dédunokáinknak is befolyásolni fogja az életét. Ha meg kell határozni a filmet műfajilag, akkor sokkal inkább dráma, krimi, s csak egy harmadik, negyedik szinten mondom azt rá, hogy holokausztfilm. Természetesen a holokauszt témája 1945-ben Magyarországon megkerülhetetlen, de ez a film ennél többrétegűbb. Szerencsének tartom, hogy a Saul fia (2015) előttünk elkészült, s az emberek ma talán már sokkal jobban értik, mi történt ‘44-ben, így nekünk is sokkal könnyebb volt nekifognunk az 1945-nek.

 A Senki szigetében tudatosan idézed az Eszkimó asszony fázik (1984) és a Meteo (1989) című filmeket. Az 1945 több szempontból is felidézte bennem a Körhintát (1956), a tűz motívuma pedig Móricz Zsigmond regényeinek világát.

Móricz nélkül nem lehet magyar falut ábrázolni, ha egy pestinek azt mondják, csinálj filmet a magyar vidékről, Móricz Zsigmond regényei jutnak az eszébe. A Körhinta világa is megjelenik a filmben, imádom a hatvanas évek filmjeit, de igazából az ötvenes években készült alkotásokból, Fábri Zoltán és Makk Károly munkáiból merítettem. Az erősebb, expresszívebb realista drámák hatottak rám. De 1945-tel, ezzel az átmeneti időszakasszal, amikor a németek már kivonultak, az oroszok megérkeztek, s mindenki azt hiszi, három hét múlva elmennek – ez el is hangzik a filmben –, tehát közvetlenül a „felszabadulás” utáni időszakkal sokkal kevesebb film foglalkozik, mint az azt megelőző háborús évekkel. A hiányzó láncszemnek hívom ezt a történetet történelmileg is hiányzó láncszem –, a háború és a kommunizmus között, hogy mi történt, azon túl, hogy idegen megszállás volt, s egy másik megszállás véget ért. Ezt a hiányzó láncszemet próbáltuk meg társadalmi drámában megmutatni.

A fiatalabb ortodox zsidót Nagy Marcell alakítja, így számomra a Sorstalanságot (2005) is asszociálja.

A Sorstalanságban Marcell még nagyon fiatal volt, a filmet pedig régen láttam, vagyis a szereplőválogatáskor ez nem jutott eszembe. Tanítványom volt a Színművészetin, szeretem, mikor operatőrök színészkednek, mert pontosak, tudják, hogy hol van a kamera. Két olyan karaktert kerestem, akik a mozdulataikban mások, megtörtek, vékonyak, akik kívül vannak a testükön, vallásos emberek, úgy mozognak, mintha lebegnének. Marcell légies alkat, s az idősebb ortodox zsidót alakító táncművész, Angelus Iván is.

Az egyik főszereplőt, a jegyzőt Rudolf Péter alakítja, a feleségét pedig Nagy-Kálózy Eszter. Miért egy színészházaspárt választottál a szerepekre?

A jegyzőné elnyomott, kiszolgáltatott karakteréhez nagyon passzol Eszter tünékenysége, arisztokratikus vékonysága, sápadtsága. Rudi pedig egyik kedvenc színészem, de nehéz volt eldöntenem, hogy övé legyen a szerep, annyira más karaktereket kellett megformálnia a vígjátékokban, mint itt, ahol egy kemény, gátlástalan figura. Eszter mérges is volt rám, mert a szerep miatt Rudinak híznia kellett 15 kg-ot, de aztán visszafogyott, így mi is kibékültünk.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy kétféle rendező van, az egyik nyugalomból rendez, a másik típust a konfliktusok inspirálják, s mert nyugalomból szeretsz rendezni, ezért barátokkal dolgozol együtt. Most mégsem Garas Dániel, hanem Ragályi Elemér volt az operatőröd.

Igen, én mindig nyugalomból szeretek rendezni, Elemér a világ legnyugodtabb embere, tehát az, hogy vele dolgozhattam, nagyon passzolt nekem. A kora ellenére az elsők között mászik fel a darus kocsira negyven fokban is, ő megy a kamerával, s nincs az, hogy csak világít, ahogy a nagy sztárok szokták, hanem nagyon keményen dolgozik. Majdnem 46 éves vagyok, de ahhoz fiatal, hogy pontosan el tudjam kapni ennek a kornak a hangulatát. Amikor a Moszkva térben a ‘89-es érettségiről készítettem filmet, tudtam, milyen volt a hangulat, milyen volt az illata annak az osztályteremnek, milyen volt a félelme annak az érettséginek. Mikor azon gondolkoztam, hogy ennek a történetnek a hangulatát ki teremthetné meg, Elemér jutott eszembe, és a Fotográfia (1972) falujának világa. Ragályi a film története idején már öt éves volt, gyerekszemmel figyelte az eseményeket. Elemér tudta, hogy milyen volt az akkori hangulat falun, rengeteget segített az előkészítés során, hogy sikerüljön megteremteni egy korabeli falu atmoszféráját. Azt már az elejétől tudtam, hogy fekete-fehér filmet szeretnék, mert ez egy gyászfilm, ebben a háborúban mindenki elvesztett valakit. Nagyon sokat tanultam Elemértől, mindig élvezem, ha nem a saját generációmból van munkatársam, mert lehetőséget jelent, hogy kicsit kilépjek a magam világából.

Az Overnight elkészítése után azt nyilatkoztad, hogy az első tanulási folyamat lezárult az életedben. Mit érzel most, az 1945 forgatása után?

Azt, hogy a második is lezárult, mert most is úgy érzem, hogy befejeztem valamit ezzel a filmmel. Egy 1945-ben játszódó fekete-fehér film leforgatása nagy feladat volt, ráadásul több mint tíz évet vártam rá. Kérdés volt számomra, hogy mennyire tudok beszélni egy olyan korról, amiben nem éltem, egy olyan problémáról, ami nem a személyes élményeimből táplálkozik. Leginkább a jegyző fiával tudtam azonosulni, akit Tasnádi Bence alakít, nála tudtam elkapni az igazi sztorit. Egy kicsit ügyetlen, elnyomott karakter, sokkal érzékenyebb, mint a közeg, ahová született, viszont okos és lát mindent, és pontosan összerakja, hogy mi történt. Ezalatt a két-három óra alatt válik világossá számára, hogy mibe rángatta bele az apja, s hogy neki kellene elvinnie a balhét. De végül ki tud lépni egy olyan helyzetből, kapcsolatból, közegből, ami számára káros és fojtogató. Az olyan karakterekben hiszek, akik azért lépnek ki, mert erősebbé válik a hitük, tudják, hogy a helyzet kiábrándító, de valami mégis erőt ad nekik, hogy tovább lépjenek.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/03 32-34. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13119