Film / Regény

Charlotte Roche//David Wnendt: Nedves tájak

Az emlékezés kórháza

Forgács Nóra Kinga

David Wnendt az évad legvitatottabb német filmadaptációját készítette el Charlotte Roche könyvéből.

Charlotte Roche elsőkönyve pillanatok alatt a németországi eladási listák élére került és botránykönyv státuszt vívott ki magának. Ebben szerepe volt annak, hogy provokatív, tabusértő módon beszél a test működéséről és a szexualitásról, az undor zsigeri érzésével bebiztosítva a hatást. De nem merülnek ki ennyiben a magyar fordításban 2009-ben, Nedves tájak címen megjelent regény érdemei: személyes dráma és komplex társadalomkritika részleteibe avatja be az olvasót.

Roche könyve a 18 éves Helen Memel hosszú belső monológja. A lányt kiszolgáltatott helyzetben ismerjük meg egy kórházi kórteremben: intim borotválkozás közben megsértette aranyerét, ezért megoperálják. Helen a fájdalom rohamaival és a szeparációs szorongással úgy küzd meg, hogy gondolataival köti le magát, ennek eredménye a sokszorosan reflexív hang, ami hol iróniával, hol ijedt őszinteséggel tudósít „a felejtés kórháza” banális eseményeiről is.

Helen beavat szexuális tapasztalatszerzése részleteibe és feltárja traumatikus családi múltját. Viszonya tulajdon testéhez normasértő, a test működését illik a higiénia és a foltmentes szépség értékeinek alávetni, ő azonban minden nedvet hasznosít, hol fenyegető kritikájaként a steril, rideg és hallgatag társadalomnak, hol pedig kommunikációt indító gesztusként, vér- vagy éppen könnyszövetséget kötve. Helen nyelve a testnyelv, autoagresszív módon, tulajdon életét veszélyeztetve próbálja meg betegágya mellett újra összehozni elvált szüleit is. Ám Helen megismerésre törekvő hősnő is egyben. Az emlékezés köreiben egy őstrauma képei körvonalazódnak (anyja öngyilkossága, amibe öccsét is magával vitte, s a gyermek Helen mentette meg őket), ezek a képek nem engedik részt venni a kollektív felejtésben.

Helen az öngyilkossági helyzet pontos tárgyi rekonstrukcióját hagyja búcsúlevélként, és az ápolójával távozik a kórházból. Története happy enddel zárulna, leválik szüleiről és a szexpartnerek váltogatása után szerelmes lesz. Azonban az örökölt mintát (az elsőszülött lányok ismétlődő ideggyengesége, az aranyér...) korábban a test nyelvén szakította meg: sterilizáltatta magát. Helen happy endje tehát terméketlen. Avokádómagokat nevel, „én már csak avokádófácskákat szülök” mondja.

A könyv számos kihívást tartogatott a rendezőnek. Hogyan lehet cselekményt építeni a kórházi tartózkodás pár napját felölelő belső monológból? Hogyan lehet átültetni a nyelv szubjektivitását és humorát filmnyelvre? Wnendt filmje egyszerre hű adaptáció és értelmezés. Az expozíciót kihozva a kórházból mutatja be Helen családját, a mérnök apa és a bigottul katolikus, depressziós anya figuráját egyszerre árnyalja és sekélyesíti el, a több információ kevesebb fenyegetést hordoz. Az analitikus belső hang és a zsigeri élmények közötti feszültséget a színésznő infantilis viselkedése és a sokszor direkt megfejtést kínáló narráció közötti ellentmondásba menti át, a film hősnője összességében kevésbé bizonyul intelligensnek. A kórházi jelenetsorokban már egyértelművé válik, hogy bár egyes kritikák a komédia újraélesztését említik, a műfajt voltaképp a szatíra irányába tolja el, ez lehetőséget ad arra, hogy az undor mellett a groteszk esztétikai minőségét hasznosítsa. Bizonyos mozzanatokat, mint az ősbizalom elveszítését sok szétszórt megjegyzés helyett frappáns, filmen ábrázolható jelenetben sűríti, Helen fájdalmát viszont enyhíti, amivel sérti az ateista passió hatását, ugyanakkor olyan remek képsorokat alkot meg, mint az elhagyatott kórházfolyosókon gördeszkázás képei. A kórházi szerelmet szerelmi háromszöggé dúsítja, és a szülők regényben elmarasztott véletlen összefutásának is szentel pár képkockát, a melodrámának téve engedményeket. Banálisabbá teszi a happy endet, de vizuális kalandokkal kárpótol, minden négyzetcentit kihasznál egy személyes indíttatásból lázadó generáció elveszettségének szemléltetésére. Wnendt filmje sekélyebb vizekre evez ki, de könnyebben érthető portrét rajzol a hallgatás, a felejtés társadalmáról.

Nedves tájak (Feuchtgebiete) – német, 2013. Rendezte: David Wnendt. Írta: Charlotte Roche regényéből Claus Falkenberg és David Wnendt. Kép: Jakub Bejnarowicz. Zene: Enis Rotthoff. Szereplők: Carla Juri (Helen Memel), Christoph Letkowski (Robin), Meret Becker (Helen anyja), Axel Milberg (Helen apja), Marlen Kruse (Corinna), Edgar Selge (Dr. Notz). Gyártó: Rommel Film – ZDF. Forgalmazó: Cirkó Film. Feliratos. 105 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2014/04 50-50. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11813

Cikk értékelése:

szavazat: 326 átlag: 5.77