Animáció

Anilogue

Átjárható dimenziók

Horváth Eszter

A 10. Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál filmjeit a tradíciók újrafelfedezése, a sokszínűség és a türelem igénye jellemezte. Az animáció újraértelmezésének szele Japánból fúj.

Egyértelmű elmozdulás figyelhető meg a kortárs animációs trendekben – amennyiben az Anilogue‑ot olyan platformnak tekintjük, amely mértékadó keresztmetszetét nyújtja az elmúlt időszak animált mozgóképtermésének. És joggal tekinthetjük annak, hiszen a négy versenyfilm mellett hét nagyfilmet és közel száz, versenyprogramban és önálló szekcióban szereplő rövidfilmet tekinthettünk meg a fesztiválon. Az elmozdulás, ami az aktuális trendet jellemzi, két tengely mentén zajlik. A látvány, vagy ha úgy tetszik, az x tengely mentén visszatérünk a gyökerekhez, a hagyományhoz: kevesebb technikai újítás, a tradíciók újra-felfedezése figyelhető meg a legtöbb alkotásban. A gondolatiság, az y tengely mentén haladva ugyanakkor egy tradicionális értéknek nem nevezhető princípium, a sokszínűség és a türelem igénye fogalmazódik meg. Az Anilogue leginkább figyelemreméltó alkotásai azzal tűntek ki a mezőnyből, hogy az elmozdulásnak ebben a két dimenziójában finom arányérzékkel haladva rajzoltak fel egy történetet. A legkülönlegesebbek pedig el tudtak mozdulni egy harmadik dimenzió, az önreflexió irányába is, rákérdezve művészetük alapjaira: miért éppen az animációt választottam, miért ez a legadekvátabb formája a közlésnek. Így néhány igazán plasztikus alkotás is született – még ha nem is 3D-ben.

Nyugat randevúja Kelettel

Hagyományok és modernség izgalmas egymás mellett élése a világ talán egyetlen más területét sem jellemzi annyira, mint a Távol-Keletet. Ez az érdekes kölcsönhatás azonban nem egy zárt világ belső sajátossága, hanem a keleti és a nyugati kultúra párbeszédének eredménye is. Hogyan egyeztessük össze az évszázados hagyományokat felgyorsult életünkkel? Milyen kihívások elé állít bennünket a civilizáció? Adható-e egyáltalán érvényes válasz e kínzó kérdésekre vagy csupán a fantáziavilágba menekülés marad? Az egészestés animációk közül kettő is erről a párbeszédről szólt, igaz, mindkettő másként.

A francia-belga Örökbeadható Jung Boileau vegyes technikával készült, dokumentarista önéletrajza. Az ötéves Jungot egy európai család fogadta örökbe, akárcsak 200 ezer társát, akit szülei sorsukra hagytak Szöul utcáin. A kisfiú a hetvenes évek belga középosztályában szocializálódik, ahol sikkes volt örökbe fogadni egy-egy koreai gyereket. Egy nap Jung négy fogadott testvére mellé érkezik egy újabb adoptált gyermek, ezúttal egy koreai kislány: a fiú először érzi, hogy egy olyan származás „bélyegét” viseli magán, amivel nem érez kulturális közösséget és amitől mégsem tud szabadulni. Mániásan kerülni kezd minden kapcsolatot Koreával, ázsiai gyökerei igazolására pedig magára ölt egy kitalált japán identitást. A rajzolás az egyetlen kiút a frusztrációból: egy arc nélküli anya keresése. Fogadott szülei nem tudnak türelemmel és odafigyeléssel reagálni a kamaszodó gyerek problémáira, a szigor és a testi fenyítés eszközéhez nyúlnak, a felnőtt Jung mégis szeretettel beszél róluk. Videófelvételen látjuk, ahogyan életében először visszatér Szöulba: turistaként. A katarzis azonban nemcsak Jung, de a néző számára is elmarad. A férfi nem találja meg, amit keres, a kapaszkodót korábbi életéhez, a közönség pedig azt érzi, túl óvatos az igazságkeresésben. Az igazán érdekes kérdést, hogy a többi örökbefogadott gyerekkel mi lett, hogyan élték meg a változást, már‑már szemérmesen elhallgatja. Ugyanúgy, ahogy szülei vagy a többi örökbefogadó szülő megszólaltatása is elmarad – talán túl közeli volt a téma. Az Örökbeadható inkább elsimítja a konfliktusokat ahelyett, hogy kényelmetlen kérdéseket tenne föl. Mégis, izgalmas témafelvetése, az asszimiláció, a gyökértelenség, az identitásválasztás problémájának ilyen akut felbukkanása a gyermekkor kisvilágában kiemeli a tucatfilmek közül.

Hasonló kihívással kell megküzdenie Mamoru Hosoda hősnőjének a Farkasgyermekekben: hogyan integráljunk a társadalomba olyan gyerekeket, akik nagyon mások és ezért mindig meg kell majd küzdeniük az előítéletekkel. Hana beleszeret egy farkasemberbe, akitől két gyermeke is születik – idilljüknek a férfi halála vet véget. A fiatal nőnek egyre nehezebb dolga van, mikor meg akarja óvni a két farkasgyermeket a kíváncsi tekintetek elől, de Hana nem szeretné, hogy gyermekeinek választania kelljen az ember-lét és a farkas-lét között. Ezért inkább visszavonul a civilizációból, a nagyvárosból egy elhagyatott vidéki házba költöznek. A fennmaradáshoz sok türelem kell, de cserébe a tökéletes szabadsággal ajándékozza a meg a kis családot a természetközeli életmód. A választás, a kategorizálás kényszere ismét egy civilizációs intézmény nyomására jelenik meg: a gyerekek iskolába kerülnek, ahol nem alakulhatnak át farkassá, amikor csak kedvük tartja. Yuki, a lány szeretne integrálódni, fél, hogy elveszti önkontrollját és lelepleződik, Amét, a fiút ezzel szemben nem köti le az iskola, inkább a hegyeket szereti járni farkasként. Hana áll egyedül, elfogadó szeretetével középen, és mindkét gyermekét arra biztatja, hogy találja meg a tanulás, a felfedezés saját útját. Hosoda előző filmjével, a 2010-es Anilogue-on bemutatott Nyári háborúkkal ellentétben a Farkasgyermekek visszafogott történetmesélése és elszánt főhősnője Hayao Miyazaki világát idézi, ráirányítja figyelmünket, hogy a civilizáció által ránk kényszerített választások miatt elveszítünk egy darabkát magunkból. A lassan építkező japán film részletgazdag, klasszikus rajztechnikával készült képei Nyugat-kompatibilis történetet mesélnek: kevés fantasztikum, több családi dráma. Mindezek mögött azonban megbújik a Nyugatot is megtermékenyítő keleti filozófia: ideje lenne hozzálassulni önmagunkhoz.

Dimenzióváltás

Jean-François Laguionie filmje, az annecy-i animációs filmfesztiválon is versengő A festmény nyerte az Anilogue fődíját. Egyszerre lírai és filozofikus alkotás, játékosságával elbűvöl, ugyanakkor néhány megoldása Disney-rajzfilmeket idéz. A digitális háromdimenziós technikával animált parabolában belekukkanthatunk a Festő által sorsára hagyott festmény hierarchikus világába. A teljesen kiszínezett alakok állnak a kasztrendszer tetején, fensőbbrendűségük teljes tudatában. Ők uralkodnak a befejezetlen és a csak skiccként felrajzolt figurákon, hirdetve az igét, hogy a Festő akaratából ilyen a világ rendje. Egy kiszínezett fiút, Ramót egy félbehagyott lány iránt érzett szerelme arra sarkall, hogy felkeresse a Festőt, s megtudakolja tőle, miért hagyta el őket, miért nem fejezte be alkotását. Segítségére lesz ebben egy bátor lány, Lola is, akit csöppet sem zavar, hogy alakja nem lett tökéletesen befejezve. A film egyik legizgalmasabb pillanata, mikor a festmény alakjai kilépnek saját keretükből: Lola ugrása a semmibe egyszerre szívszorító és felemelő. „Odaát” azonban nem a semmi várja őket, a vásznon való átlépés csupán egy ajtó, ami mögött egy újabb világ nyílik. A szökevény festmény-alakok felfedezik, hány világ, hány festmény van még a Festő műhelyében. Végül a festő önarcképének és a hátrahagyott festékeknek a segítségével maguk fejezik be a félbemaradt munkát. A teremtőhöz nem vezet közvetlen út, de a teremtett világban hátrahagyott eszközeivel magunk is alkotókká válhatunk. Ezzel a mindenkit boldogító megoldással Lola azonban nem elégszik meg. A történet végén végleg maga mögött hagyja a festményt, hogy megtalálja a Festőt, aki az ő Festőjüket is megalkotta. A festmény legnagyobb erénye az a kevert technika, amivel a kétdimenziós és a háromdimenziós világok egymás mellett élését ábrázolja. A festmény karakterei saját világukon belül sem „laposak”, kétdimenziósak: a vásznon látható kép mögött mélység rejlik. A vászon másik oldalára kerülve azonban egy újfajta realitás, egy másik (harmadik) dimenzió nyílik – végül amikor Lola elhagyja a festőműhelyt is, megérkezik az általunk ismert „valóságba”. A film vége azonban nem hagy kétséget afelől, hogy ez a valóság sem több ábrázolásnál, látszatok és láttatások színes kavalkádja.

Haikuk, nemcsak Japánból

Az egyszerű vizuális gegek és a kissé ezoterikus, kilukadó történetek között sok izgalmas és elgondolkodtató rövidfilmet is láthattunk az Anilogue-on – igaz, ezek nagy része nem a versenyprogramban szerepelt. A rövidfilmek versenyében Lena von Döhren alkotása, a The Little Bird and the Leaf kapta a legjobb alkotásnak járó elismerést: a kismadár és a levél különleges kapcsolatát bemutató történet akár egy haiku, az azonos nevű japán szekcióban is szerepelhetett volna. A díjjal jutalmazott kisfilmek közül Jossie Malis közönségdíjas műve, a Bendito Machine IV kimagaslott a mezőnyből. Szellemes és invenciózus rajztechnikája egy kozmikus ökofricska kibontását szolgálja. Az egyre nagyobb gépek táplálására kitermelt egyre több környezeti kárt okozó kőolaj és az azt birtoklók egyeduralma töretlen. Illetve majdnem – az emberi hübriszt, ami már a Mars készleteinek kiaknázására tör, laza kézmozdulattal söpri el egy idegen, nálunk hatalmasabb (és nem mellesleg tiszta energiát használó) létforma. A földönkívüli lény ábrázolása egyben főhajtás is az animáció nagymesterének, René Laloux-nak A vad bolygó című alkotása előtt.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/01 42-44. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11305

Cikk értékelése:

szavazat: 966 átlag: 5.52