KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/augusztus
KRÓNIKA
• Kelecsényi László: Nekrológ
• Varró Attila: Nekrológ
WOODY ALLEN
• Csillag Márton: Fűrészporos emlékek Woody Allen
• Horeczky Krisztina: Káoszban a rendet Woody – Allenről – Beszélgetések Stig Björkmannal
• Iványi Zsófia: Az Allen-szindróma Woody a díványon
VERDÁK
• Sepsi László: A félelem országútja Életre keltett autók
• Varró Attila: Autoerotika Dramaturgia négy kerékre
• Kovács Marcell: Koccanások és sikolyok Hajsza az utakon
• Kovács Marcell: Koccanások és sikolyok Hajsza az utakon
MARIO MONICELLI
• Csantavéri Júlia: Sírjunk vagy nevessünk? Mario Monicelli
• Pintér Judit: A boldogulás művészete Beszélgetés Mario Monicellivel
TERMÉSZETFILMEK
• Kovács Kata: Tragikus aranykor Magyar természetfilm
• Sípos Júlia: Madarak és emberek Beszélgetés Csányi Vilmossal
• Győrffy Iván: Vér, veríték, gyötrelem A természetfilm természetrajza
MAGYAR MŰHELY
• Fekete Ibolya: Anyám és más futóbolondok a családból Részletek a játékfilm forgatókönyvéből
MAGYAR ANIMÁCIÓ
• Muhi Klára: Születésnapok, vége hangulat, női vonal Kecskeméti Animációs Filmszemle
• Palotai János: Kreativitás felsőfokon Magyar animáció
DIGITÁLIA
• Baski Sándor: Közszolgálati kalózok A filmfogyasztás evolúciója 2.
FESZTIVÁL
• Harmat György: Hamu, gyémánt, fehér, piros Gdynia
KÖNYV
• Ruprech Dániel: Egy század dióhéjban Varga Anna: Az 1910-es évek orosz némafilm-kultúrája
KRITIKA
• Szabó Noémi: Végső állomás Harry Potter és a Halál ereklyéi 2.
• Kolozsi László: Elvétenéd, ha elvetetnéd? Varázslatos gladiátorok
MOZI
• Vajda Judit: Blue Valentine
• Tüske Zsuzsanna: Larry Crowne
• Varró Attila: Förtelmes főnökök
• Baski Sándor: Mr. Popper pingvinjei
• Roboz Gábor: Az ördög városa
• Hlavaty Tamás: Rossz tanár
• Sepsi László: Zöld Lámpás
• Lovas Anna: Micimackó
• Forgács Nóra Kinga: Tilva Roš
KRITIKA
• Varga Zoltán: Verdák 2
DVD
• Czirják Pál: Mágnás Miska
• Pápai Zsolt: Anthony Mann két kései filmje
• Nevelős Zoltán: Azután
• Benke Attila: Burrowers – A felszín alatt
• Benke Attila: Burrowers – A felszín alatt
• Varga Zoltán: Egy troll New Yorkban
• Tosoki Gyula: Útmutató házas férfiaknak
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Gdynia

Hamu, gyémánt, fehér, piros

Harmat György

A gdyniai filmfesztivál újabb bizonyíték: a filmkultúrát a lengyeleknél széles körű társadalmi, kritikai, politikai megbecsülés övezi.

Bizonyos filmmûvészeteknek megvannak a maguk kiemelt, megkerülhetetlen viszonyítási pontjai. A lengyeleknél ilyen a Hamu és gyémánt, nálunk a Szegénylegények. Wajda remekmûve a nyár elején számtalan formában prezentálta nem halványuló értékeit a Balti-tenger partján, a 36. Lengyel Játékfilmek Fesztiválján, Gdyniában. Maga a 85 éves, csak fizikailag, szellemében nem bottal járó mûvész mesterkurzus keretében (és nála három évvel idõsebb rendezõkollégája, Janusz Morgenstern társaságában, aki az 1957-58-as forgatás idején asszisztense volt) elemezte a Hamu és gyémánt emlékezetes jelenetét, amikor Maciek a bárpulton a poharakban lévõ italt gyújtja meg mécsesként – halott harcostársai tiszteletére. Ismert és számomra új (a film nagy részét stúdióban forgatták) információk keverednek a beszélgetésben, melynek szükségszerûen súlyponti témája a fõszereplõ Zbigniew Cybulski személyisége.

A 44 éve halott színészóriás legendája nagyon is élõnek bizonyult Gdynia-szerte. Cybulski természetesen jelen van a fesztivál animációs szignáljában. A szállóvendégek reggelizni menet naponta találkoznak a Hamu és gyémánt fotóival. A legpompásabb meglepetés azonban a hotelliftekbe lépve éri a fesztivál meghívottjait. A liftek szemben lévõ falán nagyméretû képek Cybulski-filmekbõl (mindegyikben más és más), a színészpartner arca helyén tükör: ha belenézel, Zbyszek társa lehetsz egy filmjelenetben! Játékos szellem ötvözõdik ebben a lengyel kultúrára oly jellemzõ gesztusban a nagyság- és hagyománytisztelettel.

A lengyel filmtörténet jeleseivel kapcsolatos rendezvények annyira átszõtték a fesztivál programját, hogy csak azokat említem, melyeken jelen lehettem. Két kiállítás és egy szeminárium tisztelgett Krzysztof Kie¶lowski életmûve elõtt. Piotr Bujnowicz (élességben, mûvészi kivitelben) káprázatos minõségû, hatalmas fotói idézték föl Wajda legutóbbi négy filmjének forgatását. A tengerparton felállított óriási vásznon a két életmûdíjas (Konwicki és Polanski) alkotásai peregtek, nyugágyakban heverõ nézõk figyelmétõl kísérve. Egyik díjazott sem volt ott a záróünnepségen. A Wajdával egyidõs Tadeusz Konwicki – akinek nálunk csak két rendezését (Emlékek éjszakája, Oly távol, oly közel) mutatták be – videoüzenetben maga mondta el, hogy egészségi állapota nem teszi lehetõvé a gdyniai látogatást, Roman Polanski pedig alighanem lengyel jobboldali politikusok (az USA-beli büntetõügye miatti) tiltakozása következtében mondta le végül az utazást.

Bármily dicsõ múlt hatásos megjelenítése természetesen önmagában nem elegendõ egy színvonalas nemzeti fesztiválhoz: ahhoz elsõsorban jó új filmek kellenek. Szerencsére Gdynia ezekben sem mutatott hiányt. A Lengyelországban évente készülõ 30-40 nagyjátékfilmbõl idén mindössze 12 került bele a versenyprogramba, melynek mezõnye rendkívül erõs volt. További 9 mû (köztük egy egész estés animáció) szerepelt a Lengyel filmpanoráma elnevezésû szekcióban, 6 pedig abban a sorozatban, mely külföldi rendezõk lengyel koprodukciós részvétellel forgatott filmjeibõl szervezõdött (itt láthatták az érdeklõdõk Jancsó legutóbbi, Oda az igazság címû munkáját).

Egy ország évi filmtermése sok szempontból véletlenszerûen áll össze, a versenyfilmek válogatását is jó esetben legfeljebb a magas színvonal kapcsolja egybe, bizonyos tendenciák azonban rendszerint kirajzolódnak. Néhány mû között feltûnõ tematikai rokonság látható: apa és fia kapcsolatával foglalkoznak. Bartosz Konopka Tériszonyában megfordulnak a szerepek: a jó harmincas, konszolidált életet élõ tévériporternek, Tomeknek és hol elmegyógyintézetbe kényszerülõ, hol lakásába zárkózó, a világra dühös, lázadó apjának kell megbékélnie egymással, ami szerencsére még az apa halála elõtt meg is történik. Némileg igazságtalanul neveztem magamban „apa-fiú Rain Mannek” a Tériszonyt, hiszen érzékenyebb, súlyosabb az amerikai sikerfilmnél, egyéni ízlés és vonzalom kérdése, hogy én csak mértékkel tudtam bevonódni a világába. A berlini fal nyulai (2009) címû különleges, nálunk tévében játszott dokumentumfilmjével feltûnést keltett Konopkát mindenesetre méltán jutalmazták „a legjobb elsõ vagy második film” megosztott díjával (neki történetesen a Tériszony az elsõ nagyjátékfilmje).

Amikor apa és fia sorsába tragikus módon beleszól a történelem: ez lehetne Rafael Lewandowski A Vakond címû lengyel-francia koprodukciójának szlogenje. Zygmunt az 1981-es szükségállapot idején lezajló, emberáldozattal járó sziléziai bányászsztrájk egyik vezetõje volt, Szolidaritás-tag. Környezetét – elsõsorban a fiát, Pawelt – villámcsapásként éri a vád: Zygmuntot a Vakond fedõnevû, a bányászok közé beépített ügynökkel azonosítják. Az apát – miután túlélt egy infarktust – rehabilitálják, ám a fiú számára kiderül, hogy (felesége gyógyíttatásával, késõbb kisfia elvételével zsarolva) annak idején valóban beszervezték. Gondos és hatásos cselekményvezetés, árnyalt jellem- és társadalomkép (a franciaországi lengyel kolónia ábrázolása például, a rendezõ onnan származik) jellemzik A Vakondot – több mint a háromnegyedéig. A film végi, thrillerbe hajló fordulatok nemcsak lélektanilag hiteltelenek, hanem ráadásul pont azt az összeesküvés-elméletet erõsítik („kommunista a kommunistának nem vájja ki a szemét”), amely ellen a mai fiatal, Pawel tiltakozik egy kifakadásában: „Miféle vörösök?! Nincsenek már vörösök!”. Egy nagyszerû mû (és egy nagyjátékfilmes debütálás) kapott léket a végére.

A Kisiklás (Greg Zglinski filmje) középpontjában két fivér (Jurek és Fred) áll, akik apjuk szélütése után átvették a családi cég irányítását. Azaz: amíg Jurek Amerikában tanult, Fred vitte az ügyeket, a közös cégvezetés viszont konfliktusok forrása lett. Amikor Jurek meg akar védeni egy lányt garázda ifjoncok támadásától, a vandálok kidobják a robogó vonatból. Néhány végzetes pillanat az egész: Fred nem avatkozik közbe. Hogyan élhet tovább a gyávaság vádjától és saját lelkiismeret-furdalásától gyötörve? A „megfelelés az apának” kényszere e mûnek is fontos motívuma. Zglinski a „Zanussi-vonalat” élteti tovább a lengyel filmmûvészetben, ismét bizonyítván, hogy a helyes morális kérdésfeltevés és tartás is naggyá tehet egy alkotást, ha pontos helyzet- és karakterrajzzal párosul. A rendezõ második nagyjátékfilmje, a Kisiklás „a legjobb elsõ vagy második film” megosztott díjának másik nyertese.

Nemcsak az apa, hanem mindkét szülõ, sõt az egész környezet elleni lázadás hajtja Dominikot, az Öngyilkosok szobája tinédzser fõhõsét. Felsõ tízezerhez tartozó, elfoglalt szülei csak anyagi javakkal látják el a fiút, akit homoszexuális vágya kortársai szemében megbélyegez. Dominik az interneten létrehozott „Öngyilkosok szobája” révén megismerkedik egy a világtól önként elzárkózó, furcsa lánnyal. Mindkettejüknek lesz „avatarja”, azaz animált alteregója, így a virtuális térben találkoznak, és élik át kalandjaikat. Ez az animációs szál a film egyik legizgalmasabb (és újszerû) eleme. A másik az a folyamat, ahogy az elkényeztetett, arrogáns Dominik a szemünk láttára változik át érzõ, szenvedõ emberi lénnyé – egészen a tragikus végig. Mindez meghat és végül is meggyõz annak ellenére, hogy a nagyjátékfilmes debütáns, Jan Komasa ábrázolásmódjában zavaróan sok az életidegenség, a sablon, a hiteltelenség. A mû megkapta a fesztivál második legrangosabb díját, az Ezüst Oroszlánokat.

„Kizökkent az idõ…” – ezt a Shakespeare-idézetet kell értelmeznie egy vizsgán Dominiknak. A Komasa-film problematikáján – a fiú helyzetét tekintve – érzõdik is némi hamleti behatás. Valóságos Hamlet-parafrázis azonban £ukasz Barczyk Olaszok címû alkotása (a rendezõ néhány éve tévéfilmen megrendezte az eredeti mûvet is). Ez némi idõ elteltével világosan kiderül a mûbõl, sok mindent viszont – a gyönyörû fényképezés ellenére – a végére is sûrû homály borít. Bruno (az itteni „Hamlet”) és anyja kapcsolatát az incesztusig viszi el a kaotikus, vérszegény, érdektelen mûvészkedés, melyet az életemben látott legrosszabb filmek között van szerencsém számon tartani, ha szerencsérõl e kontextusban nem is beszélhetünk.

Az Olaszokban (címéhez híven) olaszul, no meg németül beszélnek, Jerzy Skolimowski Essential Killing címû lengyel-norvég-ír-magyar koprodukciója pedig (javarészt) angol nyelvû. A nálunk nem kellõen ismert rendezõ (széles moziforgalmazásban egyetlen filmjét sem játszották) Polanskihoz hasonlóan az 1960-as években emigrált Lengyelországból, és életmûve nem kisebb jelentõségû – a Fel a kezekkel!, a Feketemunka remekmûvek –, mint pályatársáé, egykori munkatársáé. A magyarul Ölésre ítélve címen emlegetett alkotás tavaly két díjat nyert a velencei fesztiválon, ennek kapcsán a Filmvilág is beszámolt róla. Az amerikaiak által Afganisztánban elfogott és egy titkos lengyelországi bázisra szállított tálib (vagy Al-Kaida) harcos kétségbeesett, reménytelen, szörnyû menekülése során – a vele szemben korábban használt embertelenül kegyetlen bánásmód következtében is – valóban „ölésre ítéltetett”. Öl is, számolatlanul. De ember. Kellemetlen érzéseket, gondolatokat keltõ, ellentmondásos, ám rendkívül erõteljes, drámai, nagy hatású film Skolimowskié, számos elismerés lett a jutalma Gdyniában, többek között a fesztivál fõdíja, az Arany Oroszlánok és a legjobb vágás díja (melynek részese a magyar társvágó, Lemhényi Réka is).

A brutalitás megjelenítésében még a Skolimowski-opuson is túltesz Wojciech Smarzowski alkotása, a Ró¿a. A film nagy erénye a légkör hátborzongató érzékeltetése, itt minden pillanat életveszély, senki soha nem érezheti magát biztonságban. A kor a II. világháború és az azt követõ hónapok, a szovjethatalom berendezkedése Lengyelországban, mégpedig egy sajátos, szorító helyzetben lévõ népcsoport, a mazuri németek sorsán keresztül. Úgy tûnik azonban, ennek az atmoszférának a megidézésére mûvészileg alkalmasabb az a stilizáció, amit Jancsó használ a Csillagosok, katonákban, mint Smarzowski végletes naturalizmusa. Itt, ha kutya jelenik meg a képen, az is csak háromlábú lehet. Tudjuk, hogy az emberrel tán minden megtehetõ, s ami megtehetõ, azt meg is teszik, ám a mûvészetben a mérték alapvetõen fontos. Az a mértékvesztés, ahogy a fõhõsök életébe az összes elképzelhetõ borzalom belezsúfolódik, háttérbe szorítja a Ró¿a értékeit.

Az emberi kegyetlenséget a legjobb film is ábrázolja, amit Gdyniában láttam, ez érthetõ, hiszen a középkorban játszódik. A kivételes formátumú alkotás Michael Francis Gibson azonos címû könyve (A malom és a kereszt) alapján Id. Pieter Bruegel egy 1564-es festményébe (Út a Kálváriára) „költözik bele”. Tarkovszkij Tükör címû filmjében van egy képsor, mely Bruegel-festményt elevenít meg, ám tudtommal a nálunk voltaképp ismeretlen mester, Lech Majewski az elsõ rendezõ, aki egy teljes játékfilmet szentel annak, hogy egyetlen képzõmûvészeti alkotást élõ szereplõkkel „történetté” formáljon. Bruegellel összhangban a mû a jézusi passiót beleágyazza a korabeli flandriai viszonyokba. A malom és a kereszt vizuális ünnep, s így (mint a nagy filmek nem kis része) leírhatatlan. Képi grandiozitása – nem tudni, hol végzõdik a monumentális malomdíszlet, és hol kezdõdnek a digitális trükkök – lenyûgözõ. A lengyel-svéd filmben alig beszélnek, de amikor igen (Rutger Hauer, Michael York, Charlotte Rampling – angolul), az iskolásan magyarázó mondatok csak gyengítenek a képek és a zajok tökéletes egységén. A tán még így is remekmû négy díjat kapott Gdyniában, köztük a zsûri különdíját.

Külön kell szólnom a hagyományosan kitûnõ lengyel színészekrõl. A Vakondban az ügynöki múlttal vádolt Zygmuntot játszó Marian Dziêdziel ezért a fõszerepéért megkapta „a legjobb férfi mellékszereplõ” díját, de legalább ennyire bámulatos alakítása a szélütött apa figurája a Kisiklásban. A Vakond-beli betegágy-jelenete a fiát, Pawelt alakító Borys Szyccel mélységesen megindító. A rendkívül tehetséges, fiatal Szyc mintaszerûen filmes (egyszerû, mégis árnyalt) eszközökkel formál meg egy alapvetõen jó embert, még a film végi hiteltelen fordulatban is helytáll. A Ró¿a címszereplõje, Agata Kulesza emlékezetessé teszi ezt a sorscsapások sújtotta nõalakot. A szerelmesét játszó Marcin Dorociñski szintén nagyszerû, õ kapta „a legjobb férfi fõszereplõ” díját. A tavalyi gdyniai fõdíjas film, a Rózsácska egyik kiválósága, Robert Wiêckiewicz most Fred szerepében (Kisiklás) remekel. Szinte vég nélkül folytathatnám a sort: a lengyel és a magyar filmmûvészet – nem egyetlen – közös vonása a színészi játék magas színvonala.

Ha már itt tartunk: Magyarország idén kiemelt szerephez jutott Gdyniában. A Közép-kelet-európai mustra szekciójában öt filmünket vetítették: Pálfi György: Hukkle, Kocsis Ágnes: Friss levegõ, Pál Adrienn, Török Ferenc: Overnight, Koccanás. Az utóbbi két alkotó személyesen is jelen volt a fesztiválon. A filmgyártásunk mai helyzetérõl tartott vitadélutánon a magyar résztvevõk (Kocsis Ágnes, Angelusz Iván, Kovács Gábor és e sorok írója) csak súlyos aggodalmaiknak és kétségeiknek tudtak hangot adni, hogy a kormányintézkedések (és azok hiánya) következtében támadt több mint egyéves vákuum után, a szétvert, ki tudja, hogyan és mikor újraépülõ támogatási rendszer talpra tudja-e majd állítani a magyar filmmûvészetet, mely másfél éve még virágzott.

Lenne mit tanulnunk a lengyelektõl. Úgy tapasztaltam, széles körû közmegbecsülés övezi jelentõs filmalkotóikat, értékes színészeiket. (A fesztiválon sok a díj, a színészeknek például öt jut. A mi filmszemléinken csak kettõ.) Tudják: ha az államvezetés nem költ a kultúrára (mert az gazdaságtalan stb.), legfeljebb a test épülhet, a lélek nem. Gdynia egységben mutatta a lengyel filmmûvészet gazdag múltját, jelenét, és biztatónak láttatta a jövõjét.

Wajda említi önéletrajzában, hogy Tarkovszkij olyan értelmezést adott a Hamu és gyémánt befejezésében egy mozzanatnak, melyre õ maga nem is gondolt. A nagy orosz rendezõ a száradni kitett lepedõ fehérségében és Macieknek az anyagot átitató vérében – fekete-fehér filmen! – a lengyel zászló fehér-piros színeit vélte felfedezni. Skolimowski sebesült hõse azÖlésre ítélve végén lóval próbál menekülni. A paripa fehér szõrére csöpög, majd omlik – színes filmen! – a vér. A Hamu és gyémánt Maciekje még bizonyos értelemben – igaz, a II. világháború után helyét nem találó – nemzeti hõs. Az Ölésre ítélve életéért küzdõ harcosa titkolt és nem kívánt vendég idegen földön. Vére (mint minden emberé) vörös. A ló, melyen ül, a lengyel kultúra és film (Hamu és gyémánt, Lotna, Menyegzõ) jelképes fehér lova. Ketten együtt mégiscsak a lengyel nemzeti színeket reprezentálják.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/08 46-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10715