KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/augusztus
KRÓNIKA
• Kelecsényi László: Nekrológ
• Varró Attila: Nekrológ
WOODY ALLEN
• Csillag Márton: Fűrészporos emlékek Woody Allen
• Horeczky Krisztina: Káoszban a rendet Woody – Allenről – Beszélgetések Stig Björkmannal
• Iványi Zsófia: Az Allen-szindróma Woody a díványon
VERDÁK
• Sepsi László: A félelem országútja Életre keltett autók
• Varró Attila: Autoerotika Dramaturgia négy kerékre
• Kovács Marcell: Koccanások és sikolyok Hajsza az utakon
• Kovács Marcell: Koccanások és sikolyok Hajsza az utakon
MARIO MONICELLI
• Csantavéri Júlia: Sírjunk vagy nevessünk? Mario Monicelli
• Pintér Judit: A boldogulás művészete Beszélgetés Mario Monicellivel
TERMÉSZETFILMEK
• Kovács Kata: Tragikus aranykor Magyar természetfilm
• Sípos Júlia: Madarak és emberek Beszélgetés Csányi Vilmossal
• Győrffy Iván: Vér, veríték, gyötrelem A természetfilm természetrajza
MAGYAR MŰHELY
• Fekete Ibolya: Anyám és más futóbolondok a családból Részletek a játékfilm forgatókönyvéből
MAGYAR ANIMÁCIÓ
• Muhi Klára: Születésnapok, vége hangulat, női vonal Kecskeméti Animációs Filmszemle
• Palotai János: Kreativitás felsőfokon Magyar animáció
DIGITÁLIA
• Baski Sándor: Közszolgálati kalózok A filmfogyasztás evolúciója 2.
FESZTIVÁL
• Harmat György: Hamu, gyémánt, fehér, piros Gdynia
KÖNYV
• Ruprech Dániel: Egy század dióhéjban Varga Anna: Az 1910-es évek orosz némafilm-kultúrája
KRITIKA
• Szabó Noémi: Végső állomás Harry Potter és a Halál ereklyéi 2.
• Kolozsi László: Elvétenéd, ha elvetetnéd? Varázslatos gladiátorok
MOZI
• Vajda Judit: Blue Valentine
• Tüske Zsuzsanna: Larry Crowne
• Varró Attila: Förtelmes főnökök
• Baski Sándor: Mr. Popper pingvinjei
• Roboz Gábor: Az ördög városa
• Hlavaty Tamás: Rossz tanár
• Sepsi László: Zöld Lámpás
• Lovas Anna: Micimackó
• Forgács Nóra Kinga: Tilva Roš
KRITIKA
• Varga Zoltán: Verdák 2
DVD
• Czirják Pál: Mágnás Miska
• Pápai Zsolt: Anthony Mann két kései filmje
• Nevelős Zoltán: Azután
• Benke Attila: Burrowers – A felszín alatt
• Benke Attila: Burrowers – A felszín alatt
• Varga Zoltán: Egy troll New Yorkban
• Tosoki Gyula: Útmutató házas férfiaknak
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Természetfilmek

Beszélgetés Csányi Vilmossal

Madarak és emberek

Sípos Júlia

Az ember kirekesztette magát a természetből, a természetfilm az egyik utolsó kapocs, ami még összeköt eredeti környezetünkkel.

 Ön szerint a tudományos és természetfilmes csatornákon látható filmek mennyire hitelesek tudományos szempontból? A természetfilmek egy része ugyanis látványosan törekszik a hatásvadász, erõszakos képek bemutatására, a másik típus pedig az idilli, néha kimondottan hamis és giccses természetábrázolást kínálja. Úgy tûnik, a készítõk lavíroznak a szórakoztatás és a hitelesség mezsgyéjén.

Ez minden népszerûsítõ kommunikációra érvényes, amikor az ember elhatározza, hogy tudományos ismeretterjesztéssel foglalkozik, akkor örök probléma, hogy mit és mennyire lehet leegyszerûsíteni, milyen kifejezéseket lehet használni…A jámbor szerkesztõ és laikus nézõ azt hiszi,hogy az ember azért használ idegen szavakat, a többség által nem ismert szakkifejezéseket, mert elefántcsonttoronyba akarja zárni a tudományt,hogy senki ne értse meg. Valójában azért használunk idegen szavakat, mert akkor mi határozzuk meg, hogy a szó mit jelent. Ha a mindennapi élet szavait használjuk, akkor azok mást jelentenek, sokféleképpen értelmezhetõek, és máris megtettük az elsõ lépést a pontatlanság felé, mondunk valamit, amit a nézõ, olvasó különféleképpen értelmez. Tudós kollégáink természetesen észreveszik, ha valami hülyeséget mondtunk vagy írunk, de ha ezt elolvassák vagy megnézik a laikusok, akik ugyan maguk nem foglalkoznak tudománnyal, de szívesen írnak és nyilatkoznak róla, könnyen félreérthetik, tovább ferdíthetik a szavainkat és a végén már mindenféle lehetetlenséget láthatunk és olvashatunk. Minden szerkesztõségnek, legyen az újság vagy filmcsatorna, kötelessége, hogy igyekezzék nem túllépni ezt a keskeny mezsgyét, ami a tudományt és a tudománytalanságot elválasztja,. Ez néha sikerül, néha nem.

A film esetében az ismeretterjesztés még nehezebb feladat. A cikket az ember elküldi egy szakértõ lektornak, az megmondja, hogy ez elfogadható egyszerûsítés vagy sem. Egy filmnél, ha elkészült, akkor már legfeljebb csak kivehetünk valamit belõle, de „újraírni” már nem lehet. Tehát itt nagyobb a tévedés lehetõsége.

Talán attól függ minden, hogy ki készíti a filmet, mert mondjuk David Attenborough személye garanciát jelent a hiteles produkcióra.

Attenborough külön kategória. Egyszer egy etológiai konferencián a stábjából valaki elmesélte, hogy a madarakról szóló sorozata 60 millió fontnyi költségvetésbõl készült. Tessenek szorozni, nálunk milliárdokba kerülne a film. Felkértek szakértõket, akik kiválasztottak 800 különbözõ madarat a Föld különbözõ pontjairól és arról adtak szakértõi leírást. Ebbõl végül maradt kétszáz, és a sorozat terve akkor került Attenborough-hoz, aki mindezt átgondolta. Volt olyan eset, hogy egy különleges násztánc csakis az év három napján látható egy bizonyos északi-tengeri szigeten, feltéve, hogy nincs köd és nem fúj nagyon a szél azon a három napon. És ráadásul a szigeten nem is lehet kikötni, csak jóval messzebb… Az amazonasi forgatáshoz pedig egy vasúti vágányt és egy toronydarut kellett odavarázsolni a dzsungelbe, hogy Attenborough negyven méter magasban beszélgethessen a madarakkal.

Ez minõségileg más módja a természetfilmezésnek, itt föl sem merül, hogy szakmai lehetetlenségek adódjanak, mert külön szakértõgárda dolgozik Attenborough keze alá, és bõven van pénz is, mindez kizárja a nívótlanságot. Amikor egy magyar természetfilmet egy-két millió forintból kell összehozni, akkor valóban nagyon sok múlik a rendezõn, azon, hogy kikkel, milyen szakanyaggal dolgozik. Senkitõl sem lehet megkívánni, hogy a tudomány összes területén járatos legyen, aki a kisfilmkészítésben járatos, nem feltétlenül ért a tudományos részletkérdésekhez, de az elvárható, hogy megbízható szakértõket kérjen fel.

Rám nagy hatást tett, amikor Kollányi Ágoston az utolsó filmjét készítette. Egy állatfilm volt és miután az állati viselkedésrõl szólt, megkeresett engem és segítséget kért. Én azt hittem, ez úgy zajlik, ahogyan kisebb tévémûsoroknál tapasztaltam, hogy én végig ott vagyok és kézben tartom a szakmai kérdéseket. De kiderült, hogy ez esetben nem errõl van szó: Kollányi semmibe nem hagyott beleszólni, viszont egy félév alatt megtanulta az etológiát.

Én csak ámultam, hogy egy akkor már idõs embert érdekelte, hogy bizonyos kérdésekrõl mi az etológia álláspontja, és engem addig gyötört, amíg õbelõle egy minden szempontból elfogadható etológus nem lett. Ugyan én is szerepelek a filmben, mint egy bölcs bagoly, aki tanácsokat adott, és amikor kész volt a befejezés elõtt álló anyag, akkor megmutatta és beleszólhattam, de azt kell mondjam, hogy ezt õ saját feje alapján, nagy-nagy etológiai szakértelemmel csinálta. Ez nagyon ritka. Attenborough és Kollányi – azonos kategória.

 Ön szerint van-e egyáltalán ezeknek a filmeknek pozitív hatásuk, sikerrel nevelnek a természet szeretetére? Vagy ez csak illúzió?

Én ezeket a filmeket nagyon fontosnak tartom. Az ember kirekesztette magát a természetbõl, ma már egy gyerek úgy is felnõhet egy ötödik emeleti lakásban, hogy állatot a szembe jövõ kutyákon kívül esetleg nem is lát. Ami borzasztó, mert nem tapasztalja meg, hogy egy állatnak szaga van, hogy melyiktõl kell félni, melyiket lehet megsimogatni, egyáltalán, hogyan él egy állat. Én ezt az emberi élet nagyon fontos részének tartom. Meg lehet ettõl fosztani az embert, de akkor egy nagyon fontos dolog hiányozni fog az életébõl. Egy Edward Wilson nevû amerikai szociobiológus könyvet is írt arról, hogy az embernek biofíliája van, vagyis, az evolúció során genetikailag olyan kötõdéseink és vágyakozásaink alakultak ki, amelyek ligetes tájakhoz, állatokhoz, növényekhez vonzanak minket. Akkor érezzük jól magunkat, ha ilyen tájban üldögélhetünk. Az ember képlékeny, tehát a betondzsungelt is megszokja, de ha összehasonlítjuk azok életét, akik ilyen biológiailag elfogadható helyen élnek, olyanokéval, akik nem, akkor azt látjuk, hogy az egyik szerencsétlen, még ha nem tud is róla, a másik meg egy sokkal felszabadultabb, kiegyensúlyozottabb személyiség. Miután az igazi természet nagyrészt elveszett, az az utolsó mentség, hogy az ember ezt az elveszett természetet próbálja filmeken visszakapva átélni. A szobánkban is növényeket tartunk, sokszor nem megfelelõ körülmények között, ez is azt jelenti, hogy a természettel való együttélésére nagyon mélyrõl jövõ igényünk van. A jó természetfilmek ezt az igényt szolgálják és tapasztaljuk is, hogy rendkívül nagy a nézettségük a természetfilmekre specializálódott televíziós csatornáknak, és megélnek belõle. Nálunk viszont, a hazai televíziós mûsorválasztékban alig találunk természetfilmeket.

Ez azért is meglepõ, hiszen a digitális technológiával már lehetne kisebb költséggel is forgatni, nem?

Válasszuk ketté a dolgot, mert a mai hihetetlen technikával ma már belelátunk valakinek a hasába, az atomok vagy az élõlények megismerésére ma már nagyon fejlett technikáink vannak, de ez csak az egyik oldal. Másra gondolok, rendszeresen kellene esténként vagy késõ délután olyan filmeket mutatni, amik elsõsorban azt az élvezetet tudják közvetíteni, amit a természet kínál. Persze, fontos hogy az egzotikus vagy kiveszõ állatokat megismerhetjük, de ennél is nagyobb szükség van az olyan egyszerû érzések átadására, miszerint van természet és abban lehet sétálgatni. Nagyon fontos lenne, hogy ezt láthassák, átélhessék a gyerekek.

Azért vannak nagyon is ötletes magyar természetfilmesek, például pár éve láthattuk Tóth Marcell Budapesti vadon címû filmjét, amely a lakásunkban éjszaka megelevenedõ mikrovilágot mutatta be, roppant mulatságos és tanulságos módon…..

Igen, megjelent a városi etológia, ami idõközben az etológia egyik ága lett, mert rókák, vércsék, denevérek költöztek a városba és ez valóban nagyon érdekes. De amirõl én beszélek, az a természethez való viszonyunk. Rockenbauer Pál Másfélmillió lépés Magyarországon sorozata pontosan errõl szólt, amikor 1979-ben végigment az országos Kék-túra útvonalán és nem rontottak rá különleges vadállatok, nem kellett küzdenie az életéért, mégis rendkívül népszerû volt, mert különbözõ magyar tájakat láthattunk, és ha az ember azokat a félórákat rászánta, akkor szép lassan az egész országot megismerte. A jól fényképezett természet látványa az embert már önmagában kellemes érzéssel tölti el, ezt valahogyan a szerkesztõk ma már nem érzékelik, és ehelyett gyakran túlhajtott akciófilm lesz a természetfilmekbõl.

Ön mostanában az emberi társadalommal, az emberi együttéléssel foglalkozik, nemcsak tudományos munkáiban, de szépirodalmi szövegekben is. Egy természetfilmen keresztül ilyesmit is fel lehetne dolgozni?

A rendszerváltás körüli idõkben elkészítettem egy 12 részbõl álló sorozat szinopszisát, el is kezdtük a sorozat felvételét, de közben megváltozott az egész televíziós struktúra, és végül nem lett belõle semmi. Azt kell mondjam, hogy egy ilyen humánetológiai sorozat elkészítése nem is olyan egyszerû feladat. Nehezebb, mint a természetet fotózni.

Elkészült tehát a forgatókönyv, az elsõ részben a futballhuliganizmusról akartunk beszélni, az volt a terv, hogy az egyik Fradi-meccsen én ott ülök a közönség között és kommentálom, ami történik, bemutatom, hogy a futballszurkolók törzsekként viselkednek és szervezõdnek…

Be kell valljam, a kísérlet nem sikerült. Én voltam alkalmatlan. Egyrészt, a szurkolók hamar rájöttek, hogy engem ott filmeznek, rögtön gyanússá váltam, elkezdtek figyelni, miközben nekem róluk kellett volna beszélnem, ami így teljesen reménytelenné vált, mert olyan nyelven kezdtem beszélni, hogy lehetõleg ne értsék, de ez meg alkalmatlan volt a tudományos magyarázat kifejtésére.

Az is kiderült, hogy lehet ugyan egy szép szöveget elõre megírni, de ilyen helyzetben ez nem sokat segít, itt ugyanis el kell menni az élet sûrûjébe, vallási közösségekbe, utcai helyzetekbe, klubokba, közben izgul az ember, és ennek csak úgy van értelme, ha hiteles a helyszín és a szituáció. Olyan helyeken kell forgatni, ahol az emberek veszekednek, szövetkeznek, komoly problémákat oldanak meg, egymást segítik vagy épp egymásnak esnek. Talán ezt majd valaki jól meg tudja csinálja egyszer.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/08 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10714