Woody Allen Woody a díványonAz Allen-szindrómaIványi Zsófia
Mi kínozza a filmtörténet legnépszerűbb neurotikusát, és miért nem unjuk újra és újra végignézni vívódásait és szerencsétlenkedéseit? Sigmund Freud legnagyobb hatású manhattani tanítványát Woody Allennek hívják.
Több tucatnyi lelki nyavalya, megannyi pszichoszomatikus tünet, problémás gyerek-szülõ kapcsolatok, zátonyra futott házasságok, félrelépések és számonkérések, félelem az elkötelezõdéstõl és rettegéstõl a magánytól – Woody Allen agyszüleményének lenni nem lehet éppenséggel vidám dolog. Negyven akárhány filmjének többszáz szereplõjébõl talán egy maroknyi, ha nevezhetõ boldognak, s jobbára õk is félbolondok és/vagy rettentõ ellenszenvesek. A dosztojevszkiji alapszituációt poénokkal turbózó Bûnök és vétkekben (1989) például – a rendezõ elõadásában – csetlõ-botló, karrierszempontból is erõsen peches hõsszerelmes hiába fûzi a játékidõ elejétõl a végéig a lányt, az inkább hõsünk felfuvalkodott, visszataszítóan sármos és kiábrándítóan sikeres sógorát választja. S ha mindez nem lenne elég, a másik történetszálon futó bérgyilkosság megrendelõjét sem kínozza lelkiismeret furdalás, vagy bármi ahhoz hasonló érzés: a szeretõjét likvidáltató orvos és a hoppon maradt amorózó csak a zárójelenetben szaladnak egymásba, s míg elõbbi a bûntudat teljes hiányáról, az egyre fokozódó felszabadultságról és nyugalomról magyaráz, addig utóbbi majd’ beleszakad a bánatba. Legújabb mozijában sem bánik kesztyûs kézzel teremtményeivel: a Férfit látok álmaidban (2010) jobb sorsra érdemes szereplõi egytõl egyig a szakadék szélén egyensúlyoznak, hogy aztán a meguntság és fiatalabbra cseréltség valósága elõl az ezoterikus zagyválásba menekülõ feleséget leszámítva mind bele is zuhanjanak a fináléban – boldogság itt csak annak jár, aki képes teljesen figyelmen kívül hagyni az ésszerûséget és erõsen hajlik az idiotizmusra.
Woody Allen, mint teremtõ tehát nem fair, de (szerinte) az élet sem az, úgyhogy mondhatni kvittek egymással. „A földi léttel kapcsolatban abszolút pesszimista vagyok, az élet dolgait két részre osztom: rettenetesre és nyomorúságosra. Rettenetes alatt olyan végletes helyzetet értek, ha valaki vak, vagy nyomorék, és így csinálja végig az életét. Bármi, ami ezen kívül esik, az nyomorúságos – ha szerencsével túljutsz az életen, örülj, hogy nyomorúságos lehettél” – adja elõ Alvy Singer a létezõ legszexisebb randi-dumát szegény Annie Hallnak valamikor 1976-ban. De mégis, mi a baja a világegyetemmel – már túl azon, hogy tágul – Woodynak, illetve – többnyire önmaga életre keltette – alteregóinak? Mi az, ami folyamatos panaszkodásra, konstans elégedetlensége, gyakran jelentkezõ halálfélelemre, fizikai és pszichés tünetek produkálására készteti? Miért van mindig válságban az épp aktuális kapcsolata ezeknek a szexuálisan és neurotikusan egyaránt túlfûtött figuráknak, és miért nem jönnek össze (szinte) soha az eleinte nagy reményekkel kecsegtetõ hódításaik? Mindez már csak azért is furcsa (miközben a gyakori újrázások és önismétlések ellenére persze kimondottan szórakoztató), mert emberünk maximálisan önreflexív, mindig tisztában van azzal, hogy valami nem stimmel a fejében. Woody Allen filmjeinek becsordogálása óta tudjuk, hogy az amerikaiaknak, de minimum a manhattani felsõközép tagjainak olyan a pszichológus, mint a fodrász, vagy a sarki trafikos – nélküle elképzelhetetlen az élet, miközben lényegében semmit sem tesz ahhoz hozzá (kivéve, ha sokat ront rajta).
Miközben figurái szinte kivétel nélkül és egyfolytában kezelésre járkálnak, Allennek megvan a véleménye a terapeutákról – gondoljunk csak a Mi újság, cicamica? (1965) legõrültebb szereplõjére, a Peter Sellers elõadásában felfoghatatlanul hülye tanácsokat osztogató, nem mellékesen nõi páciensei meghódításán hisztérikusan ügyködõ pszichiáterre. „…Ez idõ tájt kezd Freudhoz járni analízisre. Évekkel korábban Bécsben találkozott Freuddal, amikor mindketten megtekintették az Oedipust, ahonnan a hideg verejtékben fürdõ Freudot úgy kellett kivinni. Ha hihetünk Freud feljegyzéseinek, a foglalkozások viharosak voltak, és Metterling ellenségesen viselkedett. Egy ízben megfenyegette Freudot, hogy kikeményíti a szakállát, és gyakran mondta neki, hogy a mosodai küldöncre emlékezteti” – írja A lelki jelenségek vizsgálata címû szatírájában Woody Allen. A pszichoanalízis atyja és az ógörög anyaszomorító több mozijában is elõtérbe kerül; a New York-i történetek (1989) Allen által rendezett kisfilmje, az Ödipusz, mi fáj? tán a legmókásabb megnyilvánulása az elnyomó szülõ és a lázadni képtelen felnõtt-gyerek cseppet beteges kapcsolatának. A valamilyen félresikerült bûvészmutatvány okán New York egén kikötõ, szerencsétlen fiát az egész város füle hallatára osztó mama története a szürreális humorba oltott pszichés zavar tipikus alleni példája. Elnyomó, rideg, vagy épp minden lében kanál szülõkkel számos más mûvében is találkozhatunk („Amikor a szüleim végre rájöttek, hogy elraboltak, azonnal akcióba léptek: kiadták a szobámat”), miközben az is nyilvánvaló, hogy minden hibájuk ellenére kimondottan szereti ezeket az elviselhetetlen, adott esetben kannibál-hajlamokkal megáldott néniket és bácsikat.
Woody Allen lassan félszázados sikerének titka talán a figurájában (figuráiban) rejlõ ellentmondásban rejlik: egy fickó, akinek a boldogtalansága és útkeresése maga a börleszk, kinek örök pesszimizmusa, folyamatos nyavalygása, konstans halálfélelme viccesebbnél viccesebb helyzetek és párbeszédek eredõje. Ez a szomorú bohóc nem talál nyugalomra sem a vallásban, sem a szerelemben, sem a nyugtatókban, sem a prostikban, nem megy neki sem a monogámia, sem a promiszkuitás, mindig társat keres, de sosem talál, vagy ha véletlenül mégis, rövid úton elszúrja, hisz – mint azt az Annie Hall nyitányában kifejti – sohasem lenne egy olyan klubnak a tagja, amelyik elfogadná õt tagjának. A feloldhatatlan belsõ konfliktusait hol így, hol úgy, de mindenesetre mindig rosszul igyekszik kezelni – nem csoda, hogy nincs terapeuta a földön, aki segíteni tudna rajta. Mégis, mágnesként vonzza a pszichoanalízis és az önismeret sajátos világa, nem egy filmjének középpontjában maga a kezelés áll. Utóbbi jobb esetben szerelembe torkollik (Zelig, Agyament Harry), máskor kevésbé vicces életút-válsághoz vezet (Egy másik asszony), de megoldást a problémákra, s ezzel párhuzamosan boldogságot mindenesetre sosem hoz. „A csajom elhagyott – egy közeli barátommal ment el. Álmatlanságban szenvedtem, herpeszt kaptam, mindenemet elpazaroltam az agyturkászokra, ügyvédekre, ringyókra” – summázza problémáit (Agyament) Harry, aki környezetével nem, csak fantáziája szüleményeivel képes elfogadható kapcsolatot kialakítani. Nem csoda, hogy nõvére egy szapulórohamában így foglalja össze hõsünk lényegét: „Neked semmi sem szent; az egész életed nihilizmus, cinizmus, szarkazmus és orgazmus”.
Miután a klasszikus pszichológia minden filmjében csõdöt mond, kiutat keresõ hõsei újabban egyre gyakrabban fordulnak az okkultizmus felé, hogy a freudisták helyett vajákosoknál, jósnõknél, látóknál, mágusoknál és egyéb fura küllemû szélhámosoknál (mert ezek a figurák Allennél mindig nagy lókötõk) hagyják a pénzüket és a reményeiket. Innen nézve nem is annyira kegyetlen aFérfit látok végkifejlete: igaz, hogy hõsei alapból elviselhetetlen élethelyzetét teszi teljesen kiúttalanná, de annak az egy szereplõjének, akit egy leharcolt látó karmaiba és teljes befolyása alá taszajt, mégis megadja azt, amit nagyon kevés figurájának adott meg valaha is: az életbe és a jövõbe vetett õszinte, kételyektõl mentes bizalmat. Cserébe csak a családjáról, a pénzérõl és a józan eszérõl kell lemondania. De kit tettek ezek valaha is boldoggá Woody Allen univerzumában? Mielõtt azonban nagyon nekikeserednénk, gondoljunk arra, hogy akármi is történik ebben a bizonyos univerzumban, akárhány szív törik össze, élet siklik ki, házasság megy tönkre, alkoholba áztatott pirula csúszik le, Brooklyn nem tágul – és ez azért megnyugtató.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1053 átlag: 5.39 |
 |
|
