KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/május
SÖTÉT VADNYUGAT
• Benke Attila: Kamerába lőni Western és önreflexió
• Varró Attila: Balladák a B-oldalról Western és revizionizmus
• Nevelős Zoltán: Deadwood A káosz urai
PSZICHO-FILMEK
• Pintér Judit Nóra: Az őrület mítoszai Pszicho-mozi
• Kovács Kata: Az eszképizmus lobotómiája Álomháború
• Iványi Zsófia: Horrorba hasadt lelkek Többszörös személyiségek
LATIN MOZI: KUBA
• Lénárt András: A Comandante mozija Új kubai filmek
• Bácsvári Kornélia: Titón szigete Tomás Gutiérrez Alea
• Bilsiczky Balázs: Kuba színei Beszélgetés Gödrös Frigyessel
• Gödrös Frigyes: A dolgok kezdete
MAGYAR MŰHELY
• Bikácsy Gergely: Melegítő fények Sós Ágnes portréjához
• Santa Dan: Egy meg sem született szerelem temetése Visszatérés – Retrace
• Harmat Eszter: Itt vagyunk YouTube-generáció?
INTERNET
• Kömlődi Ferenc: Webkameránk a világ szeme Online videókommunikáció
FILMEMLÉKEZET
• Harmat György: A realizmus csele Politika és művészet
TELEVÍZÓ
• Sepsi László: A rossz út Totál szívás
FILM / REGÉNY
• Lovas Anna: Törékeny életek Haruki Murakami: Norvég erdő
• Varró Attila: Ösvény vagy tisztás Norvég erdő
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Átjáróház Ki/Be Tawaret
• Báron György: Hunnia, a Paradicsom Két világ közt
MOZI
• Schubert Gusztáv: Férfit látok álmaidban
• Forgács Nóra Kinga: Egyszer fenn egyszer lenn
• Alföldi Nóra: Seraphine
• Szabó Noémi: A lány és a farkas
• Vajda Judit: Instant dohány
• Nevelős Zoltán: Winter’s Bone
• Roboz Gábor: Élve eltemetve
• Kovács Marcell: Csúcshatás
DVD
• Varga Balázs: Nosztalgia
• Kovács Marcell: 8 millió halál
• Gorácz Anikó: A varázsló álma
• Nagy V. Gergő: Bronson
• Varga Zoltán: Magasfrász
• Benke Attila: Yentl
• Tosoki Gyula: TRON, avagy a számítógép lázadása
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Sós Ágnes portréjához

Melegítő fények

Bikácsy Gergely

A HBO-produkcióban készült Láthatatlan húrok nagy sikere a nézőket és kritikusokat is kíváncsivá tette az előzményekre.

Még hogy „melegítő fény!” Tagadnánk Kosztolányi ars poeticáját, mely szerint: „Szemedben hűvös fény legyen a részvét”? Dehogy tagadjuk. Minden jó dokumentumfilm-rendező azzal a dilemmával kerül szembe, mennyire szeresse hőseit, mennyire legyen „objektív”, netán közönyös irántuk. Kik is ők, ha nem „hősök”: figurák, alakok, modellek? Mindegyik és egyik sem. Szeretni őket? Igen is, meg nem is. Szeretet, részvét, megértés, érzékenység az ábrázolt figurák fájdalmának és örömének átvetítése a közönyös vászonra. A rendező lehet objektív, de a néző nem jó, ha közönyös marad. Sós Ágnes filmjeit alighanem azért is lehet annyira szeretni, mert ezt a kényes egyensúlyt szinte minden filmjében el tudja érni. Anélkül képes modelljei személyes szférájába lépni, hogy megsértené az intimitásukat.

 

 

Börtönlakók

 

Sós Ágnes több filmjének is elítéltek, börtönlakók, vagy börtönből épp szabadultak a szereplői. Nehezen feledhető például a Van börtön, babám… főalakja, aki három betöréses rablás után csak azért van még szabadon, mert a negyedik rablása során akarják lefogni. Sós Ágnes filmjeiben sokat mosolyognak, sokat nevetnek a bűnt átélők és büntetésre várók. Szinte legderűsebbb figurái a bűnözők. Törvény-üldözöttek? Szabad legények? Szabadságuk percnyi és semmi.

Pályakezdet – Ferenczi Gáborral. Első rács mögötti hőse, a nevetgélős gyilkos: „megcsináltam a hülyeséget” – többször beszél így emberöléséről. A rokonszenves gyerekképűhöz nekem több empátia kéne, a másik bűnfilm főszereplőjének, Gödöllő betörő-királyának mindennapjai bármily furcsán hangzik – üdítően mulatságosak.

Az Ó, szól-e mi jó? – e furcsa és talán keresett cím nem kevésbé furcsa figurát hoz elénk. Ha nem barátian és értelmesen beszélne vagy szinte vezetné a rendezőt és vele a nézőt – tévesen – ijesztő figurának látnánk: hatalmas fejű, tetovált alak. „Kopasz Feri” piaci tolvaj, rablásért, könnyű testi sértésért tizenhárom évre ítélve. A film nem valami justizmord és jogi igazságtalanság története, hanem eleven portré, ítélkezés és tanulság-levonás nélkül. Nem ítélkezik, ábrázol. A filmvégi felirat pofonként éri a nézőt, és azon töpreng, több börtönbüntetés összeadva. Feri harmincöt éves lehet talán. Túl van már börtönökön, bűnökön és büntetésen. Előtte újabb börtönök. Barátnőjével együtt elevenül meg előttünk az élete. Mindennapi élete elmondva még unalmas is volna. Feri amolyan „jó férj” típus. Főz és süt, receptet ajánl, szerel, fúr-farag. Beadványokat, papírokat is könnyen kitölt. Beköltözne egy bérlakásba barátnőjével. Hiába: amikor meglátják (cigány is és hatalmas kopasz fejű díjbirkózó is) a lakást visszamondják (a rendező ezt nem rekonstruálja, Feri meséli el). Másik hosszabb képsor: virágot vásárolnak, sírt gondoznak. Ligetben sörözik: „nézd, indiánok”. Elnézi a perui indián utcazenészeket. Egy rokkant cigány hegedűs a liget büféjénél neki hegedül. Fiatalabb, megalázott férfi panaszol valamit. A bíróság szerint durva bűnöző Feri átöleli, csak így tudja segíteni: „Ne sírjál, ne sírjál.” vigasztalja: volt (vagy leendő) elanyátlanodott börtöntárs? Feri a két börtönbüntetés közötti békés szélcsendben éli az életét. Sok mindent tud bűnről és büntetésről, életsorsát elképzelve nagyon józan – s közben egy soha nem volt józsefvárosi cigány-buddhista értelmes naivsága sugárzik belőle. Mintha egy társadalomba lassan beilleszkedő, nyomortól messze került emigráns volna a Józsefváros polgáribb részén. Pápaválasztást néz a tévében, mosolyogva kommentálja. Városligeti majálison söröz, vagy temetői békességben szemlélődik. Belül igazi békesség van benne, de azért, ha nehezen is, elképzeljük ittas vagy józan betöréses rablás közben (maga mesél róluk). Született szelídség itatja át: életsorsa ezért kelt a nézőben furcsa feszültséget. Liget, söröző, vagy csendes temetői merengés (közben telefonon valami megrendelésről tárgyal). Templom: imádkozik, hogy ne érje baj, ne bukjon le: „Ígérem, nem iszom többé”. Egy csendes jelenetben ül csak a szoba sarkában: „Kopasz Feri” derűs ember, de itt, a film szép jelenetében mélázva, csendesen ül a szobában, szemben a kamerával. Élettársa kisfiának társaságában érezte apának magát: „bárcsak nekem is lenne gyerekem”.

 

 

Teri nagyi

 

Kilencvenedik évén túl, az értelmes öntudat határán? De mi is az a „józan ész”, mely fokozatosan elhagyja? Talán Alzheimer-kór, de mókásan ingadozik, inog-gomolyog a realitás és a képzeletvilág között. Nem a felejtés bambakórja: konfabuláció, képzelődés. Mint a „gyerekszáj”, olyan kiszámíthatatlan, eredeti (friss?) váratlan minden képzettársítása, a külső realitás átszínezése. Egy nap azt mondja, hogy be akar menni az „üzembe, a műhelybe”, ahol a gyakorlatosak vannak. (Soha nem dolgozott műhelyben.) Akaratlanul humoros, de lehet itt bármily megértően is humort tűrni a filmvásznon? Min nevessünk? Hogy a néni elég jó hall még, hogy majdnem lát még, hogy mást is lát, mint a sült-realitást, hogy bolond beszéddel áll elő, melyben majdnem rendszer sejlik (az összefüggéstelenségek villámvillantó rendszere?): hol lidércesen józan, hol jajgató beteg, hol sorsán csendesen töprengő. A rendező nem „csiholja” a humort, engedi hatni. Teri nagyi kopogással ad jelt, bár érthetően tud beszélni. „Kinek tetszik kopogni?” „Aki itt van!” Tökéletesen helyes válasz. „Van neki ágya az asztalon” – jelenti ki. Kinek, és hol? Követhetetlen, de biztos, hogy értelmetlen töredék? Nappal a karosszékben bóbiskol, etetni nem kell, de mosdatni igen. „Sok a dolgom” – mondja a foteljébe zárva, de hisz életünk vége felé mindannyiunkon átvillanhat. Bizarr logikátlanságok? „Mintha egy filozófus töredékes álma jelenne meg” – amint az a rendezőnő filmjeit is bemutató, rendkívül informatív honlapján (www.sosagnes.hu) olvasható.

A történet vége szívszorító, katartikus. Teri nagyi nevetgélve megy az öregek otthonába, nem érti igazán, hova kerül. A pillanat, amikor rádöbben, hol is van, és megérti: itt meg fog halni. De végül is ő dönt erről: tüdőgyulladással kórházba viszik, ott talán még rendbe hoznák, de nem fogadja el az ételt. A film másik „hőse” – rá igazán illik a szó –, az őt évek óta ápoló, mosdató, éjjel is virrasztó lánya, aki még saját, önálló életre is vágyik. Az ő dallamával lesz a film, önpusztítást, halálvágyat messze űző, fegyelmezetten katartikus mű.

 

 

Sportemberek

 

Sós Ágnes két idős, de tettvágytól fűtött sportemberről is készített portrét (Az Illovszky Rudi bácsi, A dobópápa). Mint valaha – jó régen – harminc éven át gyakorló egykori Vasas-szurkoló, a nézők többségénél többet jobban tudok Rudi bácsiról, a csapat örök megmentőjéről, eleve vesztes, mégis győztes szerepe nekem is újat ad. A tévénézők többségénél kevesebbet tudok viszont a dobó-atlétikáról – tehát épp ellenkező a „nézői helyzetem” a két portré esetében – de kiderül, nem a tárgyismeret megléte (Rudi bácsi) vagy hiánya (Dobópápa) minősít. Rudi bácsiról közepes érdekességű anekdotákat mesélnek játékosként nagyszerű, de később edzőként kevesebb értéket teremtő játékosok (Mészöly Kálmán) vagy ennyit sem jegyző, játékos-koruk után ördög tudja mivel foglalkozó tanítványai (Albert Flórián). Míg Illovszky Rudolf esetében becsületszóra kell elhinnünk, hogy nagyszerű edző volt – a Dobópápa kevés szavából is sugárzik. A dobóedző Németh Pál élet-háttere csendesen meg is elevenül: ma amatőr-festő, helyi kiállításokkal – mert ’56 után büntetésből nem mehetett főiskolára. Korától független óriásként elevenedik meg.

Illovszky Rudolf egy korát jelképesen túlélt, a futball-romhalmazon ténykedő, vénen is érdekes ember –de érdekességét, értékét legyűri a menthetetlenül mocskos és lehúzó „közeg”. Az a bizonyos mai magyar futball, igazi sport- és kulturális szégyen, gazdasági fekete lyuk, folyamatosan az már harminc éve. E harminc év alatt, bajnoki címek után Illovszky kétszer mentette meg a Vasast – a szó szerinti megsemmisüléstől. Egy kültelki kis pályát látunk, mintha egy kis gyári vagy falusi amatőrcsapat szűnne meg, nem az egykor fél Európát és Latin-Amerikát verő – Vasas. Olimpiai bajnok-edzőből így lesz nálunk kültelki Minarik Ede.

Rudi bácsi és a Dobópápa (nem csak koruk miatt), még a régi iskolához tartozik. Izgalmas kontraszt megnézni, hogyan módosult a rendszerváltás után a vezetői módszertan és stílus. Sós Mária „menedzser-portréihoz” érkezünk. A régi „menedzser” ösztönös volt, de sokkal személyesebb, emberibb. A „tőkések vagyunk, vagy mi” fiatal yuppie-hősei mintha mértékre lennének szabva, mintha – jól megtanult – leckét mondanának föl. Fanyar iróniájuk van, de humoruk nem látszik. Sós Ágnes nehezen talál rést szoros védelmükön – önmagukról nem beszélnek, leginkább bankár- és közgazdász-gondolataikat osztják meg. Érdekes és tanulságos ez a rendszerváltás kezdetét kutató film, már csak azért is, mert elfogadhatatlanul ritkán készül erről a körről magyar dokumentumfilm. De a rendszerváltás utáni menedzser-világ profi felszínességének, személytelenségének analízise elmaradt. Az az intim objektívitás, ami a rendező legnagyobb tehetsége és érdeme, itt nem villan fel, és nála szokatlan közhelyes képi illusztrálás helyettesíti (a gazdagság rekvizitumai: úszómedence, teniszezés stb.)

 

 

Művészportrék

 

Gábor Marianne önmagáról többször elmondja, ő az egyetlen élő magyar festő, akinek önarcképe van az Uffiziben. Nincs más, aki harmincöt (!) irodalmi-művészeti könyvet adott ki saját kiadásban, legtöbbet férjéről vagy férje műveiről. Apja, Gábor Ignácz, a Magyar versformák kutatója volt, összegző műve ma is tudományos referenciamunka. Groteszk kicsit, hogy „Fiúnevelő Intézetet” működtetve volt megbízható jövedelme. Ijesztőbben groteszk, ahogy lánya kis mosollyal felidézi halálát: a nyilasok (?) a belvárosban lőtték agyon. Emléke tovább él ebben a nagy, régi, agyonzsúfolt lakásban, olyan akár egy magánmúzeum. Kalapok. Saját festményei. „Gyönyörű, bús zsidó”… Gábor Marianne Szőnyi magániskolájába járt, szépen emlékezik az embernek is nagyszerű Szőnyiről, de sem ő, sem más nem volt a „mestere”. Könyvek, dedikációk, Szép Ernő és Czóbel. Zongora, tükrök, fotóalbumok – mi lesz, ha nem gondozza-dolgozza fel valaki. Óriási lakás, óriásian zsúfolt, véghetetlen könyv- és papír-pince és emlékpadlás. Ettől az emlékzsúfoltságtól szép és izgalmas ez a film.

A Félálom Barsi Ernő gyűjtő, népdal-kutató portréja. Gyakran ingerelnek a kincstárian vidám dokumentumfilmek. Úgy érzem, vidám az egész film csak a létezés elviselhetetlenségét erősen meghamisítva lehet, a vidámság nem esztétikai kategória. Barsi tanár úr, népdalgyűjtő és -kutató beteg és öreg, de nem törődik azzal, hogy milyen kategória a vidámság: ha dolgozhat, derűs. Barsi Ernő nyolcvan éves korában is házról házra jár a népdalok nyomában. Parasztnéne felesel vele, és mivel a tanár nem akarja hallani a „Gyere, Bodri kutyám” című álnépdalt, nem dalol.

A Láthatatlan húrok Sós Ágnes mindeddig legteljesebb művészportréja. A „tehetséges Pusker nővérekről” a magyar zenei élet és a nagy zenei versenyek zsűrijei tudnak annyit, amit a két ifjú hegedűművész lány megérdemel. A Láthatatlan húrok a két testvér közti egészen szoros kapcsolat filmje, a szülők óriási szerepe – és a tehetségnek úgy általában a magyarázhatatlanul fénylő hódolata. Óriási feszültségek és konfliktusok filmje. Sok benne a rendezőnél eddig kevésbé megkomponált, tudatosan fekete háttér. A zenei pillanatokat nem ellesi, hanem belemélyed, behatol a háttérbe. Eddig nem kérdezett húsbavágóan fájót. Most igen. A tehetség lehet önveszélyes életveszélyes is, Ezt persze tudjuk, közhely, de a filmben nincs semmi magyarázkodás, a nevelőcélzat messze űzve. Tehetség-analízis: de az sem, majd a néző a bámulat mellett megalkothatja saját analízisét, a film fénnyel és sötétséggel teljesen ábrázol. Van benne afféle mélyinterjú-jelenet is. Töredékesen, elhallgatva, sírással elvágva: maga a film a mélyinterjú. Nem kell semmit kimondani: a két lány a feszültségtől gyakori sírógörcsei, meg a nevetőrohamok magukért beszélnek. Mintha csak zokogni és csak nevetőgörcsben rángva tudnának élni: az ember ijedten szorítja a széket.

A Láthatatlan húrok az egyik legjobban elképzelt és megvalósított, legjobb értelemben „professzionista” magyar dokumentumfilm. Pedig a szerzője nem végzett filmes egyetemet, amatőr módszereit örömmel vállalva sokáig a szakma perifériáján dolgozott. (A főiskolai tanárok helyett Ferenczi Gábor és az operatőr-munkatárs Petróczy András hozzájárulása a szokottnál nagyobb betűvel írandó.) Amatőr? Profi? Sós Ágnesben egybeolvad a kettő, a legjobb párosításban és eleggyel. A Láthatatlan húrok formanyelvében érezhető változás a korábbi filmekhez képest, és a záró képsorok furcsa, alig magyarázott, víziós-fikciós jelenete is előzménytelen a pályáján. Kockázatos, de sikerült, mint a Dobópápáról mondják: amihez nyúl, arannyá válik. Csakhogy ehhez az aranycsináláshoz csendes és alázatos aprómunka kell a háttérben, például a lányok életének zeneiskolai kamaszkoruk óta végigkísérése, hosszú évek tudatos munkája – a forgatás előtt is. Zenetanárok gratulálnak álmélkodva a hegedűs csodalányoknak: Sós Ágnes alighanem jobban ismeri már őket, mint a tanáraik. Az álmélkodás mellett is könyörtelenül kérdezve, mindent a kamerára – és főleg saját érzékenységére – bízva ott marad mellettük a „holt időben” is, amikor még nem forog a kamera.

A magyar dokumentumfilm óriási hagyományainak palettáján az ember szeretné – nem „besorolni”, de rálelni Sós Ágnes helyére. Ha már eddig a kritika és a „szakma” alig találta meg, és elismerése, díjai nincsenek arányban műveivel. Nem baj, Ember Judit is így alkotott (akinek leginkább korai alkotásai, a Nóra története és a Fagyöngyök ötlenek fel távoli párhuzamként). Az Almási Tamás legjobb műveinek sorozata után feltűnt jelentős dokumentum-alkotó, Varga Ágota (Porrajmos – Cigány holokauszt, 2000; Leszármazottak, 2004) című nagy munkáival a „zsákutcás magyar történelem” krónikás feltárója. Visszhangos, aligha túlértékelhető alapművei Ember Judit művészi örökségének egyik vonulatát éltetik tovább. Úgy érzem, Sós Ágnes csendesebb dokumentumai a nagy történelem hátteréből finoman „kivágott” portré-művészet filmes műfajának Ember Judithoz szintén nem méltatlan, és vele rokon remeklései. (Ha már az „Ember Judit művészetének örökösei” patetikus fordulatot használjuk, a sorból nem hagyhatók ki Mátis Lilla expresszionista hangulatú, zaklatottabban lüktető portréfilmjei sem (Huszárik Zoltán; In memoriam Hajnóczy Péter). Igaz, mély portréfilmeket nézve kísérőzene nélkül is hall az ember maradandó dallamot. A hegedűművész lányokat bemutató A tehetséges Pusker nővérek nézője zene- vagy filmtörténeti ismeretek nélkül is ráérezhet erre a filmes dallamra (nekem többször is Chopin tragikumot ismerő könnyedsége jut eszembe, holott nincs Chopin-kísérőzene a filmben.) Kell persze modellül két ilyen csodálatos zenész is hozzá: a csillogó és fájó tehetség hordozói. És „saját kamera és szem kell” hozzá: más rendező is eljuthatott volna a Kodály Zeneiskolába, bár nem biztos, hogy ugyanazt fedezte volna fel.

„A tehetséges Sós Ágnes”. Hadd engedjem meg a Pusker nővérek alcímére rímelő mondatot. Tudom, hogy a kifejezés inkább a pályakezdőre illik, s a rendező már ennél tovább jutott, mégis remélem, szeretet és nagy becsülés érződik e szavakból. Nehezemre esne másként befejezni. Vagy inkább azzal: a hűvös fény ismeretlen nála, minden fénye melegítő.

 

Láthatatlan húrok – A tehetséges Pusker nővérek – magyar, 2010. Rendezte: Sós Ágnes. Kép: Sós Ágnes, Petróczy András, Markert Károly. Vágó: Thomas Ernst. Vezető producer (HBO): Marc B. Lorber. Producer: Czutor György. Közreműködők: Pusker Ágnes, Pusker Júlia, Pusker család, Zsigmondy Dénes, Rajna Vilmos. Gyártó: HBO. 70 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/05 33-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10626