KritikaKét világ köztHunnia, a ParadicsomBáron György
Nagy Viktor Oszkár dokumentumfilmje a bicskei menekült-tábor négy drámai sorsú lakójáról. Lehet-e a menekültkérdésrõl újat mondani? Csak az utóbbi néhány évben több tucat játékfilm foglalkozott vele, a dokumentumfilmek száma pedig ennek sokszorosa. Aligha véletlenül: a modern népvándorlásban korunk minden borzalma és ellentmondása ott sûrûsödik. Aki az életét kockáztatva, otthagyva anyaföldet, anyanyelvet, családot, elszakítva gyökereit, útra kel Napnyugat felé, annak nincs más választása. Az életét kockáztatja, mert az élete a tét. Pusztító hordák járják a Föld árnyékosabb vidékeit, megölik, megcsonkítják azt, aki nem közéjük tartozik, kiirtják a családját, gyerekestül, öregestül, a népét írmagostul, százezres-milliós tömegmészárlásokról érkeznek a hírek. Aztán érkeznek maguk a túlélõk-szemtanúk is, kevesen, ócska lélekvesztõkön, levegõtlen kisbuszok, kamionok rakterébe zsúfolva, sokan nem érik el a céljukat, nem tudjuk, mennyien; akik elérik, azok egy részét visszafordítják a fejlett civilizáció hatóságai, többségüket a biztos pusztulásba. Mások bombázások elõl menekülnek, megint mások „csak” az elõl, hogy odahaza nem mondhatják el szabadon a véleményüket, mert a rendszert bírálókat börtönbe vetik vagy egyszerûen eltüntetik; az õ életüket közvetlenül nem fenyegeti semmi – feltéve, hogy lemondanak arról, ami emberré teszi az embert: az önálló gondolkodásról, a méltóságról.
A dráma a jólét és a szabadság fénytörésében kerül a szemünk elé. A modernkori népvándorlás iránya ugyanaz, mint az évezreddel ezelõttié: a Nyugat, a fejlett világ; ahhoz a pokolhoz képest, ahonnan nekivágnak, még a mi viszonylagos jólétünk, biztonságunk is Paradicsomnak tûnik. Hunnia talán nem a legáhítottabb célország, de a népek országútjának keresztezõdésén fekszik, sokan kötnek hát ki itt, többségük nem a végleges megtelepedés szándékával, kényszerûen itt ragadva; mások megbékélve helyzetükkel, talán meg is kedvelve befogadó hazájukat, mást aligha tehetnek. Itt élnek közöttünk, iszonyú sebekkel a lelkükben, idegenként egy frusztrált, neurotikus társadalomban.
Nem az a kérdés, hogy lehet-e errõl újat mondani, hanem az, hogy lehet-e errõl nem készíteni filmet. Hiszen minden tragédia új és egyedi. A rokonszenves, tiszta arcú Usama Libanonból érkezett a kisfiával és a feleségével. Õt és a családját közvetlenül nem érte agresszió, de azt szeretné, ha gyereke már nem támadások, bombázások, harcok árnyékában nõne fel. Németországba szándékoztak menni, de a repülõtéren közölte a segítõjük, hogy megváltozott a végcél: Magyarország. Usama csak annyit kérdezett: Európában van? Ahmed egyedül jött, a családja Szomáliában maradt, szeretné maga után hozatni õket, de ez áthidalhatatlan bürokratikus nehézségbe ütközik. Ahmedet egy fegyveres csapat majdnem megölte, súlyos sérüléseit csak azért élte túl, mert családja idõben hazavitte vérzõ testét. Ettõl kezdve rejtõzködnie kellett – neki, az áldozatnak; hét évig bujkált a földeken, majmok és disznók között, míg el nem szökött szülõhazájából, ahol nem tudni, kik és miért kívánták a halálát.
Bebe az elefántcsontparti Abidzsánból menekült. Ez a város Jean Rouch emlékezetes dokumentumfilmjében, az Én, a négerben még a béke szigetének mutatkozott; lakói szegények voltak ugyan, de esténként diszkóba jártak csajozni, s jól érezték magukat. Fél évszázaddal késõbb az egyik törzs öli a másikat, nem értjük, melyik melyiket és miért, de ezt nem is lehet megérteni: hogy milyen megfontolásból döntenek úgy emberek, hogy más embereket nagy számban megkínoznak, kiirtanak. Bebének megölték az apját, megerõszakolták és meggyilkolták az unokahúgát, õt magát is megerõszakolták. Bebe erõs és életvidám, csak így képes túlélni a szörnyûségeket, megpróbálni újrakezdeni az életet új hazájában.
Lia a fiával, Georgival a grúz-oszét háború pusztításai elõl menekült. A film végére õk már elhagyták a tábort, Pesten élnek, Georgi iskolába jár, anyja munkát keres, a gyerek vigasztalja.
A Két világ közt négy sorsot nagyít ki a bicskei menekülttábor lakóinak szenvedéstörténeteibõl; tömérdek hasonló lappanghat ugyanott, s ezer-tízezer szerte a világon, elmondatlanul.
Nagy Viktor Oszkár rendezõ és Kiss Péter Rudolf operatõr filmje azzal emelkedik ki a hasonló tudósítások sorából, hogy a szokásosnál gondosabban és érzékenyebben megkomponált mozidarab; az alkotók nem bámész turisták a terepen, mint a tévémagazinok tudósítói, hanem mélyen-empatikusan beleássák magukat alanyaik életébe. Nem csak a történetet mesélik el, hanem az apró, köznapi pillanatok tettenérésével közel hozzák a nézõhöz a szenvedõ-reménykedõ embert. „Ez a mi sorsunk, el kell fogadni” – mondja a kamerába az egyik szereplõ. Nem tudni, ki és miért méri ki ezeket a sorsokat; a kérdés, mint mindig, megválaszolatlan marad.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1130 átlag: 5.53 |
 |
|
