KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/szeptember
• Létay Vera: Huszonkét év után...
• N. N.: Ön hogyan szerkesztené az új Filmvilágot?
• Zsugán István: A Nagy Motívum igézetében Beszélgetés Huszárik Zoltánnal a készülő Csontváry-filmről
• Fekete Sándor: Egy hajdani filmkritikus jegyzeteiből
• Szentmihályi Szabó Péter: Bérházi cirkusz A kedves szomszéd
• Faragó Vilmos: Hab habbal Mese habbal
• Matos Lajos: (Film)csillagok háborúja Csillagok háborúja
• Szász Imre: Buffalo Bill Buffalo Bill és az indiánok
• Presser Gábor: Amerikai meghatódás Az utolsó valcer
• Lisztov Viktor: Történelem a kamerák előtt 60 éves az államosított szovjet filmgyártás
• Lenin Vlagyimir Iljics: Rendelet... 60 éves az államosított szovjet filmgyártás
• Lunacsarszkij A. V.: Az állami filmgyártás feladatai Szovjet-Oroszországban 60 éves az államosított szovjet filmgyártás
• András László: „A nagy bolond” Luis Buñuelről
• Bikácsy Gergely: Az álmok büntető-expedíciója Beszélgetés Weöres Sándorral és Károlyi Amyval Buñuelről
• N. N.: Luis Buñuel filmográfiája
• Sándor Pál: Akik a bőrüket viszik a vászonra Részletek egy soha le nem készülő színész-tanulmányból
• Bajor Nagy Ernő: Mozinézőben Budapest peremén
FESZTIVÁL
• Osztovics Ágnes: Moszkva, 1979
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A leprás nő
• Bende Monika: Dráma a tengerparton
• Csala Károly: Két anya
• Csala Károly: Pirkadat
• Kulcsár Mária: Iskolai valcer
• Saár Krisztina: Won-Ton-Ton, Hollywood megmentője
• Iván Gábor: Júlia
• Loránd Gábor: ... és újra szerelem
• Bársony Éva: Alkalom szüli a tolvajt
• Székely Gabriella: A kívánság fája
TELEVÍZÓ
• Nemes Nagy Ágnes: Jókai Móric bánata
• Csala Károly: „Mindegy, ki fog lőni a trónörökösre” Suksin-évforduló
• Ancsel Éva: Kishitűség és nagyhitűség
• N. N.: Mutatóujj
• Ungvári Tamás: Kojak, Columbo és társai
KÖNYV
• Nemeskürty István: A magyar film egy kanadai szemével
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Kojak, Columbo és társai

Ungvári Tamás

 

Szinte hihetetlen, de tény, hogy még két héttel a veszprémi tévétalálkozó után is csak annyit olvashattunk mindennemű nyomtatott tévéműsorban: „A Veszprémi Tévétalálkozó díjnyertes filmjeiből”. Rendben, hogy a szemlét közvetlenül követő hétre még nem közölhette előre a műsorszerkesztőség, mikor melyik alkotást sugározzák. No de két hét múltán?!

 

*

 

Kötve hisszük, hogy igazuk lehetne a Suomi című, finn–magyar koprodukcióban készült tévéfilm alkotóinak (magyarokról, nem finnekről van szó: a rendező is, a dramaturg is honfitársunk), akik arról igyekeztek meggyőzni bennünket: Finnországban ma már nem folyik harc a társadalmi osztályok között, „csak – úgymond – a javak elosztásán folyik a vita”. Minthogy a javakat meg is kell termelni, úgy gondoljuk, a termelőeszközök „elosztása”, magyarán birtoklása és tulajdonjoga körül is lehet még némi vita nyelvrokonaink szép hazájában. Akkor pedig?...

 

*

 

De jó is volna, ha szóbaállnának egymással a televízió különböző területein dolgozók, és alkalomadtán segítenének is egymásnak! Mert mi mással magyarázhatnánk, hogy bár akadnak a magyar tévében spanyolul vagy olaszul értő munkatársak – mégsem kérdezik meg tőlük a kollégáik, hogyan is kell egy-egy spanyol vagy olasz nevet kiejteni. így aztán nem csoda, ha például a zeneszerző Rustichelli a bemondó ajkán „Ruszticselli” lesz (júl. 28.), a távolugró Arrighit a sportriporter „Arridzsi”-nek mondja (jún. 30.), s a híradóban egészen mulatságos módon, betű szerinti magyar olvasatban hangzik el az új nicaraguai belügyminiszter. Tomas Borge neve (júl. 21.)...

 

*

 

Meglehetósen kevés eredeti megfigyelésre építhetem az amerikai televíziós műfajról egybegyűlő észrevételeimet. Mindössze egyetlen évet töltöttem az Egyesült Államokban, s bár átlagban napi öt órát kuporogtam a képernyő előtt, egy bennszülött tévénéző tapasztalatára így sem tehettem szert. A továbbiakat így a szakirodalomra alapozom, melyben mindössze egyetlen olyan gondolatra bukkantam, amelyik az én egyezernyolcszáz órás ismereteimből is megfogalmazható lett volna. A televízió mítoszteremitő közeg. Roppant furfangos eszközökkel szerkeszt egybe – s itt kivált az amerikai televízióról van szó – egy hatásos álvalóságot. New York csakugyan olyan, mint a Kojakban látható és Los Angeles szakasztott egybevág a Columbo sugározta képpel. Megannyi hűséges valóságelem – a sugárutak, Manhattan piszka, a Columboban az a szűrt napfény a Hollywood Boulevardon: komolyan, az embernek megdobban a szíve – ez az.

S minthogy a Magyar Televízió (helyesen) sorozatban sugározza ezeket a műfajokat, érdemes arra is rámutatni, ami ebben a valóságban ál – „quasi”, manipulált. Szándékosan kerülöm a szót: hazug. A hazugság szándékos félrevezetés, s olyan rangra emelné az amerikai televíziógyártás mindössze kettőszázötven–háromszáz fős alkotógárdáját, amelyet az nem érdemel meg. A televíziós játék, a krimi „hazugsága” öntudatlan, szándéktalan, mert nem a félrevezetés szándékával születik. Itt a cél mindenáron a nézőszám növelése, s ez csakis – miként a hirdetésekben – a nézőnek szóló közvetlen udvarlásból jön létre.

Néző – ez hamis absztrakció, bárki megmondhatja, aki maga is volt már az. De épp mert absztrakció – megközelíthető, körüludvarolható az absztrakció szintjén. S hogy ezt a tételt megmagyarázzam, hadd kapcsoljak vissza egy pillanatra hazánkba, esztétikánk vaskorszakának ama finomítatlan eszméjéhez, hogy a nézőnek „önmagára kell ismernie a látottakban”. Ez bizonnyal igaz, de tételnek nem ér többet, mint Zsdanovnak az a nehezen megszívlelhető tanácsa az írókhoz, hogy alkossanak remekműveket.

Miben ismerjen magára a néző? Hétköznapjai közvetlen tapasztalatában? Abban, hogy a hősnő is sorbaáll a közértben, morog egyet, persze „magára ismer” a néző. Ám ez csupán a tapasztalat – hadd mondjam ki – kabarészintje, ahol a közvetlen azonosság szelepeit motorjának fogaskerekei kapcsolódnak. Zár és nyit a szelep, s a néző a megfelelő ütemben nevet.

Van azonban a tapasztalatnak egy másik szintje is. A sűrített tapasztalaté, az általánosított élményé. Szeretem Jánost, Károlyt, de gyűlölöm az emberiséget – jelentette ki Swift Jonathan hajdanán. A mizantrópia, az embergyűlölet egy általánosított tapasztalat eredménye, s különösképpen sokan ismernek magukra az Embergyúlölő molière-i figurájában. Mindenki volt-lesz-van embergyűlölő, ám ha neadjisten valaki sohasem esik az erény (bűn?) kelepcéjébe, akkor is ráhangolódhat az adott tapasztalatra, élményre. Az emberszeretetből a lelki komputer akárhogy is: kikövetkezteti az embergyűlölet képét, s azt tapasztalattá is avathatja.

Dehogy akarom én az olvasókat esztétikai alapismeretekkel untatni. Kojak és társai megértéséhez azonban mindez nélkülözhetetlen. Művészetenkívüli területén ugyanis az amerikai tévédráma a művészet valamennyi eljárását alkalmazza. Éppen azzal, hogy olyan jól érti azt, miben „ismerhet magára” a néző.

Az azonosítás esztétikai hatásának tisztelete két típusú tévédráma, illetve film műfaját teremtette meg. Az egyiket a rövidség kedvéért nevezzük szentimentális drámának. Példái nálunk is közismertek, akár a rádiós Szabó család-formából, akár a Faulkner művéből készült sorozatból, akár az Onedinből. Alapmag a család, alapkörnyezet a hétköznap, alapragacs a szerelem, féltékenység, kenyérgond, siker. A középpontban itt a minden hibájával együtt is jó ember áll. Vagy a rossz megjavulása. Tehát mindenképpen az absztrakt jó. A lelki nemesség, a testi kiválóság. Itt valami értékkel azonosul a néző. Ez a megjelenhet akár a legirreálisabb környezetben is, hiszen a magja olyan automatikus azonosulási reflex, amely a pavlovi kutyákéval vetekszik.

A másik típus középpontjában a rossz áll. Ez a krimi, a rendőrdráma, a kémhistória, a Kojak és társai. Voltaképpen itt is a jó harca áll a középpontban; Kojak és Columbo igazából félelem- és gáncs-nélküli lovag. Ezért oly nehéz őket emberiesíteni, némi gyarlóságot kenni rájuk. Innen a Kojak kopaszsága, Columbo tétovasága. Itt az első, egyetemes köznapi tapasztalat pompásan elvonatkoztatott visszfénye. A látszat csal – hirdeti fellépésével a sziklakeménynek álcázott, vajszívű Kojak, s a viccek rendőrének ostobaságával vetekedő titkos lángész Columbo. Nincs az a termelési regény, amely ilyen egysíkú jellemékkel merne kísérletezni. A hollywoodiak elviszik szárazon, azaz némi hitellel. Nem azért, mert a szórakoztatóipar virsligyáraiban emberi nylontömlőt is hússal, vérrel lehet megtölteni, hanem azért, mert tévedhetetlenül választják meg Kojak és Columbo ellenfeleit.

Nem én mondom, hanem Ben Stein új, az amerikai televíziózásról szóló könyve: az ellenfél – néhány apró kivételtől eltekintve – a démonikus, az excentrikus, a csavaros eszű gonosz. Ez a gonosz mindent mégengedhet magának, mert az esetek túlnyomó többségében mérhetetlenül gazdag. A Columbo minden gyilkosa (figyelte meg ugyancsak a szakirodalom) egy városon kívüli villában él. A valóság, persze, éppen az, hogy Amerikában a bűn tűzfészke a város, a néger gettó, a Puerto Ricó-i negyed, a dominikai menekültek kunyhóinak sora, Los Angelesben Watts, New Yorkban a West Side felső része, vagy a Harlem. Nos itt – a valóság sűrűjében – sohasem villan a felvevőgép lámpája, ha tévészériáról van szó. Egyszerűen azért, mert ez, itt és ott, a valóság, méghozzá annak is a sűrűje. Eleve száműzetett hát a tévé képernyőjéről.

Valósághű – állítottuk cikkünk elején. A valóság száműzetett – jelentettük ki a közepén. Nem szabad ugyanis „valóság” címén holmi egységes, egyetemes művészi nyersanyagot feltételezni. A kamera szeme mindig válogat, szelektív valóságot rögzít. A Kojak utcái is mindaddig valóságosak, amíg csak Kojak rá nem lép a flaszterükre. Léptei nyomán azonban megváltozik ez a valóság, mintegy varázslatra. Kojak csupán azért vág át a Harlemen, hogy a fehér felbujtóhoz eljusson. Az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy – a statisztikák valóságának és a valóság statisztikájának megfelelően – csakugyan néger, vagy Puerto Ricó-i legyen a gyilkos. A néger (vagy mondjuk mi is tisztességgel) a színesbőrű egy tévésorozatban nem gyilkolhat. Többféle okból sem. Egyfelől a színesbőrűek számarányukhoz képest nagyobb bűnözési százaléka az amerikai valóságnak megfejtésre váró, súlyos, ellentmondásos gondja, másfelől a tévé igazi proli-szórakozás; azt nem a villákban nézik (ahol a tévésorozat potenciális bűnözője rejtezik), hanem éppen a bűn sűrűjében, a nagyvárosi dzsungelben. Az etnikai kisebbség támadása ezért az amerikai tévé legszigorúbb tabuja.

Ne vezessen hát félre egy-egy amerikai tévésorozat látszítra a szociális igazságtalanságokat szóvátevő, azt cselekménnyé feldolgozó történeti mitológiája. A gazdagság és szegénység tényének elfogadtatásához a legsikeresebb, történelmileg bevált eljárás: az adott különbség és konfliktus mintegy örök ellentét formájába való öltöztetése. Kicsiny ár, amit ez ellentét örökösségének elismertetésért fizetni kell. A gazdag, egye fene, legyen gonosz. A szegény: becsületes. Sokra megy vele – mondhatnánk mi, de nem mondja tán az a „szegény”, aki az egyéni győzelem ígéretével, vagy legalábbis az osztálybosszú gyors kielégítésének mítoszától megittasulva állhat fel a tévétől.

Gazdag ember szegény ember. Nem véletlen, hogy ez lett a legsikeresebb, már második folytatásának gyártását megélő amerikai tévésorozat. Jó és rossz küzdelmévé alakult át, persze, ebben a sorozatban is a szegények történelmi pere a tőkével. Tagadhatatlan ebben az átrajzolásban a csaknem népmeséi elem. A tévé gyártói az új regösök, akik a lumpen és középosztályi mítoszt költik át mesévé, majd az ezzel a mesével beoltott tömeg ízlésének alakulásával továbbregölik a feed-backet, a nézőszámban kifejezésre jutó egyetértés hozzájárulását a kollektív alkotáshoz. A mesefilm talán azért nem él meg a tévén, mert abban amúgyis minden mese, nagyvárosi mítosztöredék, „gesunkenes Kulturgut”, lesüllyedt kulturális jószág, a műveltség szeméttelepéről lehetőleg szépnevű klasszikusokkal hitelesített matrix, klisé.

A tévé alapelve: mindig ugyanazt. Változatossága – legalábbis ami a külföldi televíziózást illeti – a variációk sorába bújtatott totális azonosság. Másképp nincs azonosulás, manipulált azonosítás. Soha annyi szegény ember nem győzött a valóságban, mint a képernyőn, soha annyi becsület és jóság – vad üldözéses autóversenyek, pisztolylövések közepette –, mint itt. A városi dzsungelben a tigrist tapossák el végül, és az antilop diadalmaskodik.

Furcsa is ezért a mi viszonyunk a magyar tévé képernyőjén bemutatott amerikai álvalósághoz. Tetszik nekünk, némi joggal. A szakembernek a megvalósítás színvonala is lenyűgöző. A nézőnek: ismeretlen valóság. A kritikusok ezernyi bakot lőttek az értékelésnél. Valóságnak fogták fel ugyanis Kojak. Columbo világát, mint ahogy annak fogták fel a Küszöböket is. Holott a Küszöbök a hibátlan amerikai tévésorozatokkal vetekszik, épp azért, mert annyi ellenálló volt a mítoszában, ahány fasiszta a valóságban. Berkesi érzékeny értője a tévé meseigényének, és becsületére válik, hogy a mítoszgyártást legalább a nemzeti és kommunista önérzet érdekében használta fel. A népmese se ugyanazt a történelmet tanítja, mint a Hóman–Szekfű. És a televízió sem mindig azt tanítja, mint a Küszöbök.

Félek, hogy a magyar visszacsatolással eltértem a tárgyamtól, s ha valaki netán felfigyel erre a cikkre, csupán e kicsiny részét fogja kifogásolni. Holott nem erről van most szó. Hanem – talán negatív példákból is kikövetkeztethetoen – a tévének arról a modern hatalmáról, hogy mesét is tud mondani, olykor, a valóságosság köntösében.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/09 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8166