KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/szeptember
• Létay Vera: Huszonkét év után...
• N. N.: Ön hogyan szerkesztené az új Filmvilágot?
• Zsugán István: A Nagy Motívum igézetében Beszélgetés Huszárik Zoltánnal a készülő Csontváry-filmről
• Fekete Sándor: Egy hajdani filmkritikus jegyzeteiből
• Szentmihályi Szabó Péter: Bérházi cirkusz A kedves szomszéd
• Faragó Vilmos: Hab habbal Mese habbal
• Matos Lajos: (Film)csillagok háborúja Csillagok háborúja
• Szász Imre: Buffalo Bill Buffalo Bill és az indiánok
• Presser Gábor: Amerikai meghatódás Az utolsó valcer
• Lisztov Viktor: Történelem a kamerák előtt 60 éves az államosított szovjet filmgyártás
• Lenin Vlagyimir Iljics: Rendelet... 60 éves az államosított szovjet filmgyártás
• Lunacsarszkij A. V.: Az állami filmgyártás feladatai Szovjet-Oroszországban 60 éves az államosított szovjet filmgyártás
• András László: „A nagy bolond” Luis Buñuelről
• Bikácsy Gergely: Az álmok büntető-expedíciója Beszélgetés Weöres Sándorral és Károlyi Amyval Buñuelről
• N. N.: Luis Buñuel filmográfiája
• Sándor Pál: Akik a bőrüket viszik a vászonra Részletek egy soha le nem készülő színész-tanulmányból
• Bajor Nagy Ernő: Mozinézőben Budapest peremén
FESZTIVÁL
• Osztovics Ágnes: Moszkva, 1979
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A leprás nő
• Bende Monika: Dráma a tengerparton
• Csala Károly: Két anya
• Csala Károly: Pirkadat
• Kulcsár Mária: Iskolai valcer
• Saár Krisztina: Won-Ton-Ton, Hollywood megmentője
• Iván Gábor: Júlia
• Loránd Gábor: ... és újra szerelem
• Bársony Éva: Alkalom szüli a tolvajt
• Székely Gabriella: A kívánság fája
TELEVÍZÓ
• Nemes Nagy Ágnes: Jókai Móric bánata
• Csala Károly: „Mindegy, ki fog lőni a trónörökösre” Suksin-évforduló
• Ancsel Éva: Kishitűség és nagyhitűség
• N. N.: Mutatóujj
• Ungvári Tamás: Kojak, Columbo és társai
KÖNYV
• Nemeskürty István: A magyar film egy kanadai szemével
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Kishitűség és nagyhitűség

Ancsel Éva

 

A televíziós gyermekműsorokról, rajzfilmekről, mesefilmekről szólva mindenekelőtt fölmerül a kérdés, vajon van-e külön kritériuma a gyermekek számára készült alkotások értékének?

Azt hiszem, hogy művészi igazság, esztétikai érték tekintetében nincs ilyen. Gyakorlatilag viszont lennie kell különbségnek, mivel a gyerek nem tekinthető kis felnőttnek, és aki az ő számára alkot, annak ezt azzal a meggyőződéssel kell tennie, hogy nem is lesz olyan, amilyenek mi vagyunk, hanem különb lesz minálunk. A megkülönböztető kritériumot ezért abban látom, hogy magasabb mércével, a felnőtteknél már kialakult ízlések és igények miatt olykor óhatatlan kompromisszumok nélkül, nagyhitűen lehet és kell a gyerekek számára kultúrát közvetíteni. Hiszen ideális befogadók: még nem részesültek semmilyen általános érzéstelenítésben, mint ahogy látásuk is tiszta; nem szokott hozzá a szemük, hogy egy szűk érdekhálóból kukucskáljanak ki a világra. A gyerekek mindent meg tudnak érteni. mindennel képesek azonosulni, s a kíváncsiság, ez a csodálatos emberi képesség teljes intenzitással él bennük. El tudnak játszani egy kavicscsal, mert nem tartják kevésbé érdekesnek, mint a játékipar legrafináltabb termékét.

A nagyhitűség, mint kiemelhető alkotói elv azt is jelenti, hogy szükségtelenek az érdeklődés felkeltésének ama fortélyai, amelyek – talán, de nem biztosan – a felnőttek bizonyos rétegeinél sajnos még. vagy már szükségesek.

Az idei kőszegi szemlén bemutatott műsorok legjobbjai a Szeretném, ha vadalmája lennék, az Égi csikón léptet a nyár, az összekacsintó Gobbi Hilda műsora, az Itt és most éppen azért emelkednek ki. mert igazságot, nem is könnyű, hanem bonyolult összefüggéseket, magas művészetet közvetítenek, s ta-szik ezt puritán módon, bízva a képek és szavak erejében, túldekorált helyszínek, kvázi-érdekességek nélkül. Képesek az önkorlátozásra, a kultúra tiszta szavú közvetítésére. A gyerekeket ugyanis nem kell sokkírozni, hogy netán egy szép dalra odafigyeljenek, mint ahogy a tanulságokat sem kell háromszor elismételni, hogy értsenek a szóból, vagy a történetből. A műsorok jelentős részéből azonban éppen ez az önkorlátozás hiányzik. Mintha az alkotó enervált felnőttet látna maga előtt, akire csak rafinált eszközökkel lehet hatni. Előítéletek olvashatók vissza több műsorból. Például előítélet arra vonatkozóan, hogy mi az érdekes. Netán az, ha nem tudjuk előre, mi lesz a hőssel. Csakhogy a gyerekek számára századszor is érdekes ugyanaz a mese, s ebben hasonlítanak görög őseinkhez, akik ismert mítoszaikat a legnagyobb izgalommal látták a tragédiákban életre kelni.

Nem jó, ha a televízió rendezői olykor beleesnek az eszközök sokaságának bűvöletébe, mert ez már nem is bűvölet, hanem kísértés, amelynek ellen kell állni. Lehet, hogy éppen ezért tartom kiemelkedőnek a rajzfilmeket, mert ezek műfajuknál fogva élnek az önkorlátozással.

Kitűnő a Madárvédő, golyókapkodó, a Méhek a vonaton – és a magazinműsorok rajzfilmes részei és bábfigurái. Olyannyira, hogy azt hiszem, a bábműsorok alapján le kellene szoknunk köznyelvünk egy ismert fordulatáról. Azt szoktuk mondani nagyon személytelen, merev, arc nélküli figurákra, hogy olyanok, mint a bábok. Csakhogy a televíziós gyermekműsorokban ez néha megfordul: a bábok individualizáltabbak némely színész szereplőnél. Frigyes figurája a Zsebtévében, vagy a Pom-Pom bábfigura azért is kitűnő, mert bizarr, nem gügyén meseszerű, hanem groteszk és modern. Az individualizált gyerekfigura viszont nagyon kevés a műsorokban. Társadalmilag tipikus helyzetekben látjuk őket, ami rendben lenne, ha nem csak így jelennének meg. Látunk városi gyerekeket, óvodásokat, biciklizőket, kirándulókat, de alig akad gyerek, aki – nemcsak technikai értelemben – közelképben jelenne meg.

Az Add a kezed műsorban a legszebb éppen az, amikor közelképben látunk chilei gyerekeket, de ez a kitűnő műsor sem elég nagyhitű, ez sem tud lemondani az eszközök sokaságáról. Mintha a rendező azt gondolná, ha már enyém a szó, azaz a műsoridő, akkor legyen egy kevés ismeretterjesztés is benne Chile ásványi kincseiről, legyen – egyébként szép, művészi – táncbetét is.

Az összekacsintó Gobbi Hilda műsoráról azt hinné az ember, hogy nehéz, nem gyereknek való. Csakhogy ez az áhítat, ahogyan ő a tárgyakhoz viszonyul, összeköti a gyerekek világával, mint a csodálkozás, a rejtelem, a képzelőerő, és a nagyon komolyan vett és komolyan űzött játék.

Bajnak tartom, hogy a műsorokban néha durván kilóg a pedagógiai, didaktikai lóláb. Erre nemcsak szükség nincs, hiszen a gyerekek: nem buták, hanem ez a tanulságcentrikus módszer árt is a hatékonyságnak.

Fölemelt ujjal, tanulságokra intve kiölhetjük a történetbe, a képbe beletitkolt jelentést, amely jobban hat, ha rejtve marad. Egész művészi nevelésünk betegsége, hogy mintegy korrigálni akarjuk a műveket, s ha már az alkotó nem mondott ki valamilyen tézist direkt módon, akkor ezt megtesszük mi, őhelyette, s így „tönkrejavítjuk”.

Kishitűség ez is, meg nem értése a kultúrának és a gyerekeknek.

Az alapkérdés természetesen az. hogy igazságot fejezzünk ki, de ehhez a közlés formájának is igaznak kell lennie. Minden őszintétlenségtől, feleslegtől, manipulációtól mentes formában lehet csak ezt megtenni, mert a legigazabb tartalom is hitelét vesztheti egyébként.

Ha akár a legigazabb cél érdekében pórázon vezetjük az értelmet, az érzelmeket és a képzeletet, ezzel csak kiöljük az iniciativát, és csorbát szenved a hatékonyság. A gyerekekben – mivel még nem vertek bennük gyökeret sztereotípiák, nagyobb az iniciativ erő, élénkebb a képzelet, elevenebb a kreativitás. Ezért is vagyok biztos benne, hogy érzelmeikkel a kisebbek is nagyon sokat megragadtak Szabó István József Attila-filmjéből.

S ezért volt jó az Égi csikón léptet a nyár, mert nem hazudta felhőtlennek a vakációt, mégis volt benne hiteles öröm: és bátor kísérlet a bizarr felnőttfigura, még akkor is, ha körvonalai bizonytalanok. A Vakáció a halott utcában viszont a felnőtt-szórakoztatás rossz modellje szerint készült. A probléma igaz, valóságos, a film egésze mégis hamis. Ebben a filmben a felnőttek vagy haramiák, vagy ostobák – ám a gyerek-detektívek sem gyermekek. Kisszerű krimi ez, tizenhat éven aluliaknak. (Az újságárus Jenő és régi szerelmének burleszk-betétje pedig csak megromlott ízlésű felnőtteket szórakoztathat.) Azt hiszem, itt ugyanarról az előítéletről van szó, mint amiből a magazinjelleg eluralkodása fakad az egyébként kedves sorozatokban. A kikapcsolódás felnőtt-igényének kiterjesztése ez a gyerekekre, akik már csak életmódjuk miatt sem rendelkeznek ilyen szükséglettel. A gyerekek bekapcsolódni akarnak, nem felejteni, hanem – természetesen nem tudatosan – a kollektív emlékezet elsajátítására van szükségük. Azt gondolom, a televízió nem tölti be hivatását, ha csak közvetít kultúrát, teremtenie is kell. Televíziós alkotásokra, új mesékre van szükség, amelyek a mi viszonyaink közt segítik a gyerekeket – egy nemcsak értékváltozásokkal, hanem értékváltással járó korban –, hogy ítélni tanuljanak, lássák meg, mi a nagyszerű, és mi a rettenetes. Egyik pólust sem lehet kihagyni, hiába él tovább a jó szándékú, de veszedelmes pedagógiai illúzió, hogy a gyermekek számára csak a szépet és a jót szabad felmutatni. Nagy és gyermeteg felfogás ez. Igaz képet a világról már a kisgyermekeknek is csak úgy lehet adni, ha a konfliktusokat is felmutatjuk, – a civili-zatorikus ártalmak okozta bajoknál sokkal mélyebben rejlőket is.

A mi korunkban, a gyermekek számára alkotó művészek előtt az a feladat áll, hogy átmentsék, – huszadik századi módra újraalkossák az emberiség mesehagyatékát, de létrehozzák ennek a kornak az új meséit is.

Eposz volt, de ma már nincsen. Szonáták vannak még, de nem tudjuk, meddig. Az viszont egészen biztos, hogy mese mindig lesz, mert mese nélkül – József Attila szavait használva –, ugyanúgy elgörbülne a világ gyémánttengelye, mint vers nélkül.

Mesét alkotni hallatlanul nehéz. Mesét úgy, hogy ne hazudj uk el, milyen világban élünk, de ne is féljünk a mesebelitől, a csodástól.

Bátorság kell ehhez, és ugyancsak nagyhitűség. Kísérlet volt erre A kisfiú és az oroszlánok, s ha nem sikerült teljesen, akkor éppen azért nem, mert a valóság föléemelt mesevilágot egy-egy képsor hétköznapi realitása mintegy visszarántja, mintha nem vállalta volna fel a rendező következetesen a meseszerűséget. Ütköznek a reális és mesebeli helyszínek – a modern apai dolgozószoba és a képzeletbeli városka. De mégis sikerül ennek a kisfiúnak átlépnie a szakadékon, és sikerül olyan mozdulattal bekonferálni a szavannák királyának búcsúelődását, olyan gesztussal, amely meseszerű és modern módon ironikus egyszerre.

Meg kell születniük az új meséknek, az új jéghegyeknek és sárkányoknak. Nem ottt követjük a realizmust, ahol lakótelepi tolvajokat mutatunk be.

A mese lényegét az egyszerű történet alkotja, a történet, ami nem azonos a cselekménnyel. Minden történetnek hőse van, és minden ember hős, akiről el lehet mondani egy történetet, – akár egy gyáva ember történetét.

Gyermekhősök teremtése, új történetek teremtése ezért alighanem a legnagyobb feladat, amit nem pótolhat a legjobban sikerült átdolgozás sem. Az új történetek megszületnek, bár azt. hogy érdekesek csak akkor lehet észrevenni, ha közel megyünk hozzájuk.

A szűken vett művészi alkotásoknak mindenképp nagyobb helyük lehetne a televízió gyermekadásaiban, de nem betétként, nem illusztrációként. A Shakespeare-előadásokból bevágott részletek egy magazinműsorban nem a művészetet közvetítik. Márpedig ez a közvetítés akkor hatékony, ha nem pótolja a művészetekkel való ismerkedés hagyományos formáit, hanem ha felébreszti ezt a szükségletet. Nem akkor hatékony a televízió, ha egyre több órát ülnek gyerekeink a képernyő előtt, hanem esetleg éppen akkor, ha a tízentúliak már kevesebbet ülnek ott, hogy többet olvassanak.

A gyermekek elé olyan képet kell tartani, amelyben önmagukat is látják, de nem akármilyennek. Lehet olyan képet alkotni, amely néma javaslatokat tartalmaz arra vonatkozóan, hogy milyenek lehetnénk. Brechttől ered a mondás, hogy ilyen képet alkotni annyit tesz, min: szeretni.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/09 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8164