KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/szeptember
• Létay Vera: Huszonkét év után...
• N. N.: Ön hogyan szerkesztené az új Filmvilágot?
• Zsugán István: A Nagy Motívum igézetében Beszélgetés Huszárik Zoltánnal a készülő Csontváry-filmről
• Fekete Sándor: Egy hajdani filmkritikus jegyzeteiből
• Szentmihályi Szabó Péter: Bérházi cirkusz A kedves szomszéd
• Faragó Vilmos: Hab habbal Mese habbal
• Matos Lajos: (Film)csillagok háborúja Csillagok háborúja
• Szász Imre: Buffalo Bill Buffalo Bill és az indiánok
• Presser Gábor: Amerikai meghatódás Az utolsó valcer
• Lisztov Viktor: Történelem a kamerák előtt 60 éves az államosított szovjet filmgyártás
• Lenin Vlagyimir Iljics: Rendelet... 60 éves az államosított szovjet filmgyártás
• Lunacsarszkij A. V.: Az állami filmgyártás feladatai Szovjet-Oroszországban 60 éves az államosított szovjet filmgyártás
• András László: „A nagy bolond” Luis Buñuelről
• Bikácsy Gergely: Az álmok büntető-expedíciója Beszélgetés Weöres Sándorral és Károlyi Amyval Buñuelről
• N. N.: Luis Buñuel filmográfiája
• Sándor Pál: Akik a bőrüket viszik a vászonra Részletek egy soha le nem készülő színész-tanulmányból
• Bajor Nagy Ernő: Mozinézőben Budapest peremén
FESZTIVÁL
• Osztovics Ágnes: Moszkva, 1979
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A leprás nő
• Bende Monika: Dráma a tengerparton
• Csala Károly: Két anya
• Csala Károly: Pirkadat
• Kulcsár Mária: Iskolai valcer
• Saár Krisztina: Won-Ton-Ton, Hollywood megmentője
• Iván Gábor: Júlia
• Loránd Gábor: ... és újra szerelem
• Bársony Éva: Alkalom szüli a tolvajt
• Székely Gabriella: A kívánság fája
TELEVÍZÓ
• Nemes Nagy Ágnes: Jókai Móric bánata
• Csala Károly: „Mindegy, ki fog lőni a trónörökösre” Suksin-évforduló
• Ancsel Éva: Kishitűség és nagyhitűség
• N. N.: Mutatóujj
• Ungvári Tamás: Kojak, Columbo és társai
KÖNYV
• Nemeskürty István: A magyar film egy kanadai szemével
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Jókai Móric bánata

Nemes Nagy Ágnes

 

Végignéztem a képernyőn a Mire megvénülünket. Nem volt ez különösebben eredeti cselekedet tőlem: egy ország nézte végig a legújabb Jókai-adaptációt. Azt a következtetést vontam le belőle – megint nem túl eredetien –, hogy ez a feldolgozás is hordozza Jókai-filmjeink általános jegyeit, némileg kisarkítva. Azonkívül úgy éreztem, hogy a mi drága Jókai Móricunk még mindig búbánatos lehet odaát, az elí-ziumi mezőkön, mert nem és nem vagyunk képesek eléggé használni, amit ránk hagyott. Pedig mintha állandóan előre dolgozott volna, és éppen nekünk; az eljövendő filmművészet, a televízió számára végeláthatatlan szövegkönyveket készítve, hogy soha ki ne fogyjunk a tündöklő kalandregényből, az örökké folytatásos romantikából.

Egyébként hadd valljam be: nemcsak Jókairól beszéleký hanem az ő ürügyén a magyar klasszikusok vagy nem klasszikusok némely megfilmesítési szokásáról. úgy, ahogy az ártatlan néző látja, összegezi magában. Most lépjünk egy kissé közelebb Jókaihoz. Mindenki tudja: ha Jókait idegen nyelvre fordítják, szinte semmi más nem marad belőle, mint a kolportázs-regény. Az eladható kalandsor, valamint mindaz, ami írónkban kétes vagy gyenge, és semmi belőle, ami érték. Azt hinné az ember: ha filmre fordítják Jókait, ami legfőként megmarad belőle, az eladható kalandsor, az érzelmes izgalom, a neoromantikus ponyva. De – csodálatosképpen – nem így van. Ami legtöbb Jókai-(és egyéb) adaptációnkban megmarad, az főleg a tanulságos unalom. Nem ponyvásítjuk mi Jókait, dehogyis tesszük; voltaképpen helyes indokokból értékes Jókait akarunk nyújtani, lelkiismeretesen szétpalacsintázva a történetet, itt-ott meghintve eredeti-hiteles mondatokkal, vagy klasszikusan üdvös leckékkel.

És komolyan vesszük az egészet, komolyan, mint egy oktatófilmet.

Ha meggondolom, hogy ezzel szemben például a franciák mit hoztak ki a saját romantikájukból, filmtörténetüknek szinte első percétől fogva, hogy mit hoztak ki Dumas-ból. aki Jókainak a bokájáig sem ér, vagy akár Victor Hugóból, akkor elszomorodom Jókai Móriccal együtt. Itt van a kezünkben az általa hagyományozott aranybánya, és valahogy mégsem mi árasztjuk el a világpiacot romantikus kalandfilmmel, újabb, reális aranyakat szerezve, hanem mások. Például a franciák, nem különösen drága helyszíneken forgatva, nemegyszer lazán ragasztott díszletek közt, de villámgyorsan futó cselekménnyel, remek lovagi vagy állovagi gesztusokkal, játékossággal és kiválóan adagolt groteszkkel, amit itt-ott belecseppentenek a történet habos tortájába. Az ő képernyőjük fölött bezzeg nem lebeg a főátok, a tempótlanság átka, az elnyújtott viccek, a rég kitalált fordulatok, az ellapított tragédiák végzete. Mert rájöttek, mint oly sokan, az írott szó és az eljátszott jelenet közti különbségre, amely lényegében biológiai különbség a második jelzőrendszer, a szó, az írás, és az első jelzőrendi szer, a közvetlen látvány között, s ami a második jelzőrendszerben jó, az esetleg csapnivaló az elsőben és viszont. Tudja ezt minden tévénéző, filmnéző, különösebb művészi tapasztalat vagy tudományos segédlet nélkül; amit elhisz az írónak, nem hiszi el a filmnek. Mert más sík az egyik és más sík a másik, s nem is egyszerűen művészeti ágazatok különbsége ez, ahogy hangoztatni szokták, hanem tapasztalásunké, képzetalakításunk élettani módjáé. És különösen kínossá válhat ez az eltérés, ha romantikát fordítunk át filmbeli realizmusba, lovagregényt kisírt szemű lelki életbe, tündérmesét abba a végtelenül zavaró, testies látványba, ahol a toronygomb is meg van aranyozva.

Könnyen lehet, hogy ezek után valaki a szememre hányhatná: a cikkíró, úgy látszik, kalandfilmet, akar. És én lesütött szemmel válaszolnám: azt. Bizony, kalandfilmet akarok, kalandregényből kalandfilmet, meséből mesét, iramló sztoriból iramló sztorit, vagyis Jókaiból Jókait. Ha Jókai-filmet csinálunk, akkor számot kell vetnünk vele, hogy elsősorban kalandfilmet csinálunk. Hogy szolgáljuk és kiszolgáljuk az ember ősi, naív, égetően fontos mesevágyát. És ha az már megvan, ha filmünk olyan izgalmas és édes, mint amilyen izgalmas és édes Jókai maga, akkor gondolhatunk más Jókai-rétegekre is.

Szükséges is gondolnunk rájuk. Mert hol van már a mogorva kis Gyulai Pál, aki egy életen át mardosta nagy írónk túlnagy glóriáját, méghozzá jó, sőt világirodalmi indokokkal mardosta. Hol van az ő masszív aggodalma, hogy egy felnőtt (!) nemzetnek nem lehet az egy szem Jókai a reprezentatív írója. Nem az a baj ma már. hogv van Jókaink, inkább az a baj – egy sóhajt most a hiány után –. hogy nincs másunk, mint Jókai, hogy nincs mellette négy-öt nagy realistánk a XIX. században, és hogy ezt a hiányt Mikszáth sem foltozza be. Sőt még ennél is nagyobb baj van, attól kell tartanunk, hogy Jókai már régóta az ifjúsági író státusába csúszva, lassacskán onnan is kikopik. Ha ez így megy tovább, már-már védeni kell Jókait, mint egy nemzeti parkot, egy kihaló ökológiai együttest. És mi lehetne az elevenen tartás (egyik) legjobb, tömeghatású eszköze, mint a Jókaifilm?

De én nem hiszem, hogy Jókai mindenestül rászorul a kegyeletünkre. Igaz, nem egy értéke olyan, hogy filmen, tévében nehéz volna propagálni. Például ott van a nyelve, hangja, az a hasonlíthatatlan. Vigyázni kell vele. Nagy örömmel hallottam ugyan – Jókai nyelvének hódolójaként – eredeti mondatait a televízióban, de tartok tőle, hogy ez inkább a stiliszta ínyencsége volt, mintsem a néző elragadtatása. Nem az a baj, hogy írónk tirádái nyelvileg régiesek. Tudnék sokkal régebbi szöveget ajánlani, amely jó színész száján elképesztően hatásos volna. (Zrínyi! Bethlen Miklós! A Szent Lászlóének! Kazinczy! Ésatöbbi, ésatöbbi.) Inkább az a hiba, hogy Jókai tirádái melodrámák. Melodrámák, amelyeket ő írásban, a maga néma aranyhangján elhitet ugyan, de varázslatuk stilisztikai és nem lélektani. Ami Jókaiban „lélektani magyarázat”, érzelmi kitörés, azt úgy érzem, legtöbbször csak elkenni szabad filmen, elfedni, mint Noé fiainak apjuk meztelenségét. A stílusérték – hiába – kényes portéka színi beszédben.

Ott vannak viszont Jókai képei, tájai, helyszínei. Azok aztán filmre termettek, ahogy mondani szokták. Ki tud úgy láttatni a magyar prózában, mint Jókai? Bár... bár itt sem árt némi vigyázat. Az írott kép, a szókép a nyelv művészetétől elválaszthatatlan. Az, hogy Jókainak egyik világszintű értéke a láttató-ereje, nem annyit jelent, hogy egyszerűen csak „le kell fényképezni”, amit elmond. A tiszta, az éles, a sugallatosan természetes rajzot, ami tolla alól kikerül, voltaképpen csak átkölteni lehet vizuális tapasztalatra, nem lefordítani. És ott van végül Jókaiban az az érték, amit felfedezni nem kell, mert mindenki ismeri, múltunk, magyar világunk hatalmas elsüllyedt földrésze, amely ilyen szélesen, ilyen homogénül szinte csak benne található. Ha meggondolom, mi mindent ismerhetünk meg Jókaiból, hány helyzetet, embert, szokást, mesterséget, földrajzot és néprajzot, a komáromi céhek ezüstgombos dolmányától a nádirigó fészkéig, a tordai hasadék csókáitól a Pilvaxig, a debreceni diáknyelvig, akkor veszem csak észre, hogy milyen koldusszegények volnánk Jókai nélkül. S ezt az egész nemzeti legendáriumot áthatja az a gyermeki szívdobogás, amit akkor éreztünk, amikor először (és persze nem utoljára) ismerkedtünk a reformkorral, éjszakákat átizgulva szurkoltunk a szabadságharcnak. Természetesen Jókait falva.

Ezért gondolom, hogy Jókai nemcsak természetvédelmi terület, nemcsak irodalmi-történelmi múzeum, hanem kincshalom is. Kincshalom az örök romantika, a mételytelen, fullánktalan kaland számára, filmben, tévében, az eljövendő holo-moziban, és kincshalom a kalandon átfénylő magyar tudat számára, népmeséién tiszta nemzeti színben. Tovább, talán-talán, a kaland és a nemzeti legendárium Jókaija mellett elképzelhető egy harmadik Jókai is. Egy filmre-tévére igazán átköltött Jókai, a saját, külön ízével, amit „jellemzéssel” megközelíteni nem tudunk, aminek a kaland, a múlt, az írói erény és hiba mind csak alkatrésze. Valamilyen lebegésre, fényre gondolok végső soron, ha Jókaira gondolok, egy erdei vízesés párájára (ez is az ő képe), vagy arra a szivárványszínű majdnem-nincsre, ami egy repülő szitakötő. Talán azt hiszik most, hogy egy szürrealista Jókaira gondolok. Talán azt hiszik, és talán némi joggal. De nem teljes joggal. Inkább úgy mondanám: a tündér Jókaira gondolok. A tündérséghez pedig költészet kell, Jókaié és a filmre-emelőé. Ám hagyjuk az utópiákat.

Maradjunk a mindennapi kenyérnél. Kívánjunk magunknak jól, nagy tempóval, izgalmasan megcsinált Jókai filmeket. Minél többet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/09 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8162