KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/május
KRÓNIKA
• Durst György: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• Enyedi Ildikó: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• Körösi Zoltán: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• Kövesdy Gábor: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
• (X) : Jack Nicholson filmjei videokazettán
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Yuppie-k legyünk vagy szabadok ...? Fiatal filmesekkel beszélget Grunwalsky Ferenc
• Kövesdy Gábor: És mégsem forog Premier plánban a fiatal filmesek
• Varga Balázs: Külön utakon Elsőfilmek
• Zalán Vince: Öröm-szótár Bóbita

• Szilágyi Ákos: Száz év halál Alekszej German Halott Oroszországa
• Bori Erzsébet: Víziók a lápon Kusturica Balkánja
• Dániel Ferenc: Rom a Drinán Emlékeztető Ivo Andrićért
• Spiró György: Latrok a kereszten Sebek
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: A nagy medve kis fiai Berlin
• N. N.: A 49. Berlini Filmfesztivál díjai

• Földényi F. László: „Berlin a miénk, Juszuf!”… Városfilmek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Megtört lendület Késői sorok Kardos Ferencről
MULTIMÉDIA
• Janisch Attila: Álmodjunk-e szupertérhatású digitális Giocondáról? Újrateremtett világok
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Öregember, megnyesett szárnyakkal Kínai védelem
• Nádori Péter: Boldogtalanság plusz Boldogság
LÁTTUK MÉG
• Déri Zsolt: Élet, amiről az angyalok álmodnak
• Bikácsy Gergely: A Vendôme tér asszonya
• Békés Pál: Little Voice
• Békés Pál: Erzsébet
• Harmat György: Központi pályaudvar
• Mátyás Péter: 8mm
• Turcsányi Sándor: Első látásra
• Hungler Tímea: Austin Powers
• Tamás Amaryllis: A velencei kurtizán
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Tiramisu

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Élet, amiről az angyalok álmodnak

Déri Zsolt

 

Az egyik énekel, a másik nem. Az Élet, amiről az angyalok álmodnak című francia film kevés vicces jelenetének legemlékezetesebbikében a két barátnő, a kicsi Isa és a magas, csontos Marie pincérnői állásra jelentkeznek a Hollywood Boulevard nevű étterembe, s a tulaj megkéri őket, utánozzák kedvenc sztárjaikat: Isa Madonnát választja, és ott helyben elénekli a Like A Virgint a videoklip koreográfiája szerint, kicsattanó vidámsággal, míg Marie, akinek semmi kedve az egész munkához, nagy kelletlenül megpróbálkozik egy Lauren Bacall-imitációval, ami abból áll, hogy a lépcsőkorlátnak dőlve mosolytalan arccal szív egyet a cigarettájából.

A film legnagyobb telitalálata a két lány figurája. A csavar az, hogy itt a szőke, kék szemű Marie a lázadó, tüskés, vadóc ideggóc, s a fiúsan kócos, sötét hajú Isa a megtestesült jóság és együttérzés, az örök optimista. A csavar logikájához igazodva Isát a sokak által az 1994-es év legjobb francia filmjének tartott Téchiné-féle Les Roseaux sauvages-ban feltűnt gyönyörű ifjú színésznő, Elodie Bouchez játssza, csakhogy dús hosszú haját ezúttal tüsire vágták, és talán ez az első filmje, ahol nem kell vetkőznie, Isának ugyanis a film ideje alatt nincs szerelmi élete. Az Marie-nak van, és az lesz a végzete is: egy rossz fiúba, egy gazdag szoknyapecérbe szeret bele. Isa tehetetlenül figyeli barátnője kálváriáját, miközben különös érzelmi kapcsolatba kerül egy kómában fekvő kislánnyal, Sandrine-nal. A kislány a mamájával együtt autóbalesetet szenvedett, a mama meg is halt, Marie felügyel a lakásukra, ahová befogadja az egyetlen hátizsákkal kóborló Isát is, aki Sandrine szobájába vackol be, és tovább írja a kis kamaszlány naplóját, majd be-bejár a kórházba, hogy felolvassa az öntudatlan tulajdonosnak.

Az elsőre giccsesnek tűnő cím a film végére szomorú ironikus tónust kap: arra az életre utal, amiről Marie álmodik, amit Isa kíván neki levelében, de amit már nem kaphat meg, mint ahogy a levelet sem. Az élet(ek), amely(ek)et láttunk, a realitások foglya(i) egy télben didergő észak-francia kisvárosban, ahová Isa, a „szabad elektron” egyetlen hátizsákkal érkezett (nyílt utalásként Agnes Varda Sem fedél, sem törvény című klasszikusára), és ahol a film végén egy üzemcsarnokban látjuk valami örömtelen, mechanikus munkát végezni, majd a kamera – stílszerűen, mintha egy gépsoron utazna – az Isa mögött ülő kolléganőre mozdul át, majd az amögöttire, és így tovább...

A vidéki városi életet – lévén egy orléans-i kőműves fia – behatóan ismerő Eric Zonca mindig is rendező szeretett volna lenne, csak nehezen találta meg az oda vezető utat. Forgatókönyvekkel, később színi tanulmányokkal próbálkozott, majd egy fillér nélkül New Yorkba ment, ahol olasz származására hazardírozva Little Italy egyik maffia-éttermében talált mosogatói állást (legalább tavaly Cannes-ban volt miről beszélgetnie Martin Scorsesével, aki a maga részéről teljesen elájult Elodie Bouchez alakításától). Zonca megházasodott Amerikában, táncosnő felesége révén bekerült Merce Cunningham, John Cage és Bob Wilson művészvilágába. New York-i évei segítettek demisztifikálni Amerikáról és az amerikai moziról Zoncában élő képet, és már tudta, hogy Franciaországban kell filmet csinálnia. Hazatérve filozófiát hallgatott, majd harmincévesen bepánikolt, és gyorsan keresett valami asszisztensi munkát egy filmes cégnél, ahol lassacskán átnyergelt a kamera mögé. 42 éves korára sikerült megrendeznie első nagyjátékfilmjét, de az mestermű lett: Maurice Pialat és Jacques Doillon legjobb filmjeinek méltó társa. Sohasem teoretikus, minden gesztusa hiteles és szívbe markoló, beállításai egyszerűek, jelenetei rövidek és velősek. Két főszereplője, Elodie Bouchez és Natacha Régnier pedig egész egyszerűen briliáns, megosztott cannes-i színésznői díjuk maximálisan megérdemelt, elsősorban az ő érdemük, hogy egy ilyen komor témájú film már egymilliónál is több nézőt vonzott a francia mozikba.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/05 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4463